Kik azok az angolszászok?
A genetikai és régészeti vizsgálatok mellett egy friss kutatásban az angolszász migráció előtti, közbeni és utáni koponyák elemzését is segítségül hívták ahhoz, hogy megtudják, kik is voltak valójában az angolszászok. Ezzel kapcsolatban két rivális elmélet versengett egymással, és bár a vita végleg még nem dőlt el, úgy tűnik, hogy egyes elképzelésekkel ellentétben az ötödik században érkezett hódítók nem irtották ki Anglia lakóit, hanem asszimilálták őket: angolszásznak lenni elsősorban nem származás, hanem életstílus és divat kérdése volt.
Ez nem feltétlenül csoda: miután a római birodalom megbukott, a Britanniában élő romanizált lakosok egy darabig megpróbálták fenntartani a római intézményrendszert és szokásokat, de nem jártak sikerrel, a népesség rövid idő alatt átvette a kontinensről érkező hódítók szokásait. A tiszteletre méltó Béda, a hetedik-nyolcadik században praktizáló történetíró szerint három germán törzs tagjai bukkantak fel a szigeten, a szászok, az anglik és a jütök.
Hívták, jöttek, maradtak
A germánok nem maguktól érkeztek. Ahogy David Mackenzie Wilson brit régész, művészettörténész is írja az angolszászokról szóló könyvében, a boldogtalan romanizált lakók maguk hívták a nyakukra a germán törzseket, hogy megvédjék őket az Írország, Skócia és a kontinens irányából érkező támadásoktól. Ez félig sikeresnek is bizonyult: a hagyomány szerint Hengist és Horza vezetésével, Jütland irányából érkező zsoldosok először valóban megvédték a briteket a pikt és skót támadásoktól, később azonban túlságosan megtetszett nekik a megóvandó terület, és úgy döntöttek, hogy ha már egyszer ott vannak, ott is maradnak.
Szent Béda szerint ez nem zajlott túl békésen: az újonnan érkezők hamarosan annyian lettek, hogy könnyedén terror alatt tarthatták a lakosságot. Olyan sikeresen telepedtek meg azon a földön, amelynek a védelmére hívták őket, hogy szinte teljes egészében kiszorították szülőföldjükről a briteket, akik ezután Írországban, Skóciában, Walesben és Cornwallban telepedtek le, és a földjükön hét önálló királyságot alapítottak (heptarchia).
Isten ostora
Szent Gildas kora középkori történetíró 540-ben írott művében, a Britannia romjaiban (Gildae Sapientis de excidio et conquestu Britanniae) azt írja, hogy a britek nem egészen erre számítottak: eredetileg élelmiszerrel és az ország keleti területeinek felajánlásával akarták megvásárolni a zsoldosok szolgálatait, azonban valami félrement, a hódítók nem voltak elégedettek a fizetéssel, és inkább elvették, amiről úgy gondolták, hogy jár nekik. Gildas szerint egyébként teljesen igazuk volt, mert a korabeli britek szerinte felfuvalkodottak és kevélyek voltak, „gyávák a harcban és hitszegők a békében”. A szent ráadásul Isten büntetésének tekintette, hogy a briteket kiszorították az otthonaikból:
„Időközben Isten elhatározta, hogy megtisztítja népét, és a veszedelem puszta hírül adásával megszabadítja a gonosz fertőzésétől. Futótűzként jutott el az egész nép figyelő füleibe a hír, hogy a régi ellenség fenyegetően közeledik, azzal a szándékkal, hogy mindent földig rombol, és — szokása szerint — az ország egyik végétől a másikig letelepedik. Az embereknek azonban nem vált hasznára a figyelmeztetés. Mint esztelen igavonó barmok, összeszorított foggal mentek a maguk feje után. Letértek arról az ösvényről, amely keskeny ugyan, de az üdvösséghez vezet, és egymással versengve rohantak a széles úton, amely a különféle bűnök által meredeken vezet lefelé a halál torkába.”
Tessék, Isten még szólt is előre, hogy ezúttal nem özönvizet zúdít a bűnösök nyakába, hanem szászokat, mégsem hallgatott rá senki. Gildas is népirtásokról ad hírt, de mivel alig lehet tudni róla valamit, az viszont nyilvánvaló, hogy a britekért nem volt oda, sokan azzal is meggyanúsították, hogy a nagy műve nem is 540-ben íródott, hanem jóval később, és a britek ostorozása a szász propaganda része volt. Geoff Hindley történész szerint hiába Gildas kirohanása, már nem olyan sokkal az események után sem volt egészen tisztázott, hogy pontosan mekkora népirtás zajlott Britanniában, és mi lett a britek sorsa: maga Béda is némileg bizonytalanul nyilatkozott az uralkodó osztály származásáról és etnikai hátteréről. Az Angolszász krónika a kilencedik században mindenesetre (egyebek mellett Bédára hivatkozva) készpénznek fogadja el, hogy az angolszászok sikeresen meghódították Britanniát, amikor a 937-es brunanburhi csatát a nép legnagyobb győzelmeként ünnepli, mióta „az anglik és a szászok megérkeztek Britanniába” 449-ben (az évszám megadásakor a krónika Bédára támaszkodik).
A genetika
A népirtást és az őslakosok kiszorításának tényét látszólag a genetika is alátámasztotta: két, egymástól független, az Y-kromoszómát vizsgáló kutatás is a kontinentális gének rendkívül magas arányát mutatta ki Nagy-Britanniában (Weale 2002-ben, Capelli pedig 2003-ban publikálta ezeknek az eredményeit). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kontinentális származású férfiak egyszerre, tömegével jelentek volna meg, és kipusztították volna az addigi lakosokat: Koncz István, az ELTE Régészettudományi Intézetének segédmunkatársa szerint nem egyértelmű, hogy zárt, apertheidszerű berendezkedésről lehetett szó, hiszen azok a számítások, amelyek alapján korábban ezt feltételezték, eleve egy tömeges migrációs eseményt feltételeztek. A kutató a Magyar Tudományban 2018-ban megjelent cikkében amellett érvel, hogy a hirtelen hódítás mellett a genetikai eredményekre magyarázatul szolgálhat a hosszú, lassú keveredés is. Koncz szerint Weale-ék kutatása 50-100 százalékban, Capelliék pedig 24,4-72,5 százalékban határozták meg a kontinentális eredetet (földrajzi egységtől függően), az 50 százalékot meghaladó kontinentális származást viszont elegendő, ha az őslakosok és a bevándorlók között folyamatos a mobilitás és a kapcsolat, illetve gyakoriak a keresztházasságok. Ez persze nem zárja ki az angolszász hódítás elméletét, de nem is támasztja alá.
Az izotópok
Tovább árnyalják a képet az izotópos vizsgálatok: ahhoz képest, hogy a feltételezések szerint az angolszászok tömegével foglalták el a britek területeit, a csontvizsgálat tanúsága alapján a vizsgált korban elhunytak közül csak nagyon kevesen nevelkedtek a kontinensen. Ennek alapján úgy tűnik, hogy viszonylag kevés jövevény is elég lehetett az „angolszász hódításhoz”, az őslakosok pedig inkább alkalmazkodtak a betelepülők értékrendjéhez, hitvilágához és kultúrájához (és, ahogy Wilson is megjegyzi, az új divathoz – erről leginkább a fibulák és a cserépmaradványok árulkodnak).
A történetírás és a genetika tehát nem hozott megbízható eredményt, így a kutatók egy harmadik eszközhöz nyúltak. Kimberly A. Plomp, a kanadai Simon Fraser Egyetem archeológusa és társai az ötödik és kilencedik század között élt emberek koponyaformájának 3D-modellezésével próbálták feltárni, hogy milyen változások következhettek be a népességben az angolszász hódítások időszakában.
A koponyák
A kutatás szerint komoly különbségek voltak a korai angolszász időszak és a közép-angolszász periódus között: a korai mintákban a vizsgált minták 66 és 75 százalék közötti része származott a kontinensről, a későbbiekben azonban fordult az arány. A közép-angolszász időszakban a vizsgált minták 50-70 százaléka volt brit származású. Ez azt is jelenti, hogy a Gildas által emlegetett népirtás talán sosem történt meg, vagy ha volt is rá példa, nem volt olyan kiterjedt, mint sokan gondolták, és megfelel a Koncz által felvetett lassú keveredés elméletének is.
Plomp és társai szerint az angolszász identitás ezek szerint nem származást jelenthetett, hanem kulturális hitvallást, a romanizált britek pedig tömegével tértek át a magasabb társadalmi státuszt biztosító új szokásokra (ahogy a kutatók megjegyzik, ez egybevág azzal, hogy több viking sírhelyen is külföldi származású álvikingeket találtak, akiket azonban valódi vikingekként fogadtak el társaik – ez is arra utal, hogy a kulturális identitást nem kötötték össze a származással). Ezt erősíti Szent Béda példája is: Hindley szerint a történetíró kifejezetten egy sokszínű Nagy-Britanniáról írt, ahol négy különböző nép él, de öt nyelven beszélnek, az ötödik pedig a latin, és az köti őket össze, hogy mindannyian a Bibliát követik (ezért az ötödik nyelv nyilván a latin). Béda persze ezt jóval később írta, mint hogy az angolszász hódítás (ha hódítás volt egyáltalán) megtörtént volna, ezek az adatok és feljegyzések viszont arra utalnak, hogy az identitás meghatározásakor sem az 5., sem a 9. században nem a földrajzi vagy etnikai háttér volt a döntő, hanem a kulturális.
Eddig is több hasonló felfedezésre jutottak már, de a mostani az alkalmazott technika miatt, és az esetleg várható társadalmi hatások miatt is érdekes: májusban Lengyelországban okozott problémákat egy hetedik századi csontdarab, amely a Futhark rúnasor első hét betűjét tartalmazta, ebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy az ott élő szlávok és germánok mégsem lehettek olyan ellenséges viszonyban, mint korábban hitték.
A mostani kutatás arra mutat, hogy vikingnek, szásznak vagy bárminek lenni általában nem jelentett többet, mint hogy az adott területen élő emberek felvették az új szokásokat és az új nyelvet: már azelőtt megszületett a multikulti, hogy egyáltalán tudták volna, hogy mi az.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
