A lidérces mentális zavar, ami miatt még egy aranyesélyes szupersztár is visszalép a versenytől
Kedden újra versenybe szállt és bronzérmet nyert gerendán a tokiói olimpia egyik legnagyobb sztárja, az amerikai tornász Simone Biles, aki mentális egészségére hivatkozva visszalépett a torna összetett csapatversenyétől, és az eddigi egyéni számokban sem indult.
A sportága legnagyobb tehetségének tartott, összetettben és a szerenkénti döntőkben is toronymagas aranyesélyesnek számító 24 éves tornász azután lépett vissza, hogy a csapatverseny során gerendán egy ugrás közben szó szerint elvesztette a fonalat, nem merte megcsinálni a gyakorlatait, és a leugrást is elrontotta. Azt mondta, mentálisan nem bírta a nyomást, fejben nem áll készen gyakorlatai biztonságos bemutatására.
A belső modell
„Szóval megpróbáltam egy két és fél csavarral, de végül egy és fél lett belőle... elvesztem a levegőben” – idézi a LiveScience a sportolót. „Fogalmam sem volt, hol vagyok... megsérülhettem volna” – nyilatkozta Biles, aki erre hivatkozva több olimpiai versenyszámtól is visszalépett, köztük az ugrás és a korlát döntőjétől.
A magyarra csavarodásnak fordítható twisties lidérces állapota egyáltalán nem olyan ritka, mint ahogy azt a laikusok gondolnák. A tornászok egybehangzó elmondása szerint rendszeresen előfordul, hogy a gyakorlat alatt elvesztik uralmukat a testük felett, és nem érzik, hogy hol is vannak a levegőben, hol tartanak a mozdulatsor kivitelezésében. Az amerikai olimpikon Dominique Moceanu Twitter-kommentje szerint „sportágunkban lényegében egy olyan medencébe ugrunk, ahol nincs víz. Ha elveszítjük a talajra találás képességét – ami úgy tűnik, hogy része Simone Biles döntésének – a következmények katasztrofálisak lehetnek”.
A szakterminológiában az izommemória zavarának is nevezett jelenség lényege, hogy a sportolók – a tornászoktól az úszókon és vívókon át a labdajátékosokig szinte bármely szakágban – egyik pillanatról a másikra nem tudják produkálni azokat a motoros készségeket, amelyeket az edzések során az idegeikbe és izmaikba égettek. „A motoros tanulási folyamatnak nemcsak az része, hogy elsajátítunk egy konkrét mozgássort, amely végül automatikussá válik, vagyis végrehajtása nem terheli meg aktívan az idegrendszert és felidézéséhez nem szükséges kognitív koncentráció, hanem az is, hogy a sportolók ismerik hogy milyen ingerekre és fizikai érzésekre számítsanak, miközben abszolválják a feladatot” – mondta a Qubitnek Járai Róbert sportpszichológus.
Az összetett mozgások végrehajtásához szükség van arra, hogy az agy valós időben hasonlítsa össze egymással a már megtanultak alapján elvárható érzékszervi észleléseket az akkor és ott tapasztaltakkal. A test pillanatnyi helyzetéről és egyensúlyáról tudósító információkat az agy összeveti azzal a múltbeli tapasztalatok alapján kialakult belső modellel, amely azt is tartalmazza, hogy milyen érzések kísérik az adott mozgássort – magyarázta a LiveScience-nek Kathleen Cullen, a Johns Hopkins Egyetem orvosbiológia-professzora.
Az amerikai szakember szerint az agy alsó-hátsó traktusában található kisagy kulcsszerepet játszik ezeknek a belső mozgásmodelleknek a létrehozásában, ráadásul folyamatosan monitorozza azt is, hogy a valóság egyezik-e a modellel. Amennyiben változást észlel – Cullen példája szerint mondjuk a tornász háta a szokásostól eltérő szögben dől meg a levegőben –, a kisagy azonnal üzenetet küld a gerincvelőnek, amely aztán bekapcsolja azokat az idegpályákat, amelyek segítenek a korrekcióban. Mindezek azonban nem tudatos folyamatok, hanem reflexszerű cselekvések, amelyekhez az évek, évtizedek alatt felépített cizellált belső modellek mellett a rendkívül éles érzékek is kellenek, de nagyon kevés explicit kognitív inputra és tudatos kontrollra van szükség a végrehajtásukhoz.
Hormonok?
„Ha a korábbi automatizmus, vagyis a begyakorolt mozdulat a figyelem fókuszába kerül, tökéletesen ki is billentheti és el is bizonytalaníthatja a sportolót” – mondja a Tokióban 200 méter pillangó úszásban negyedik helyezett, Rióban bronzérmet nyert Kenderesi Tamással is dolgozó Járai. A sportpszichológus szerint amikor a sportoló megpróbálja tudatosan irányítani a korábban automatikus mozdulatokat, az így abszolvált mozgás szinte mindig pontatlanabb és megerőltetőbb, ráadásul a hibázás kockázata is jóval nagyobb.
A szakirodalom szerint a fokozott fiziológiai vagy kognitív stressz, az önbizalomhiány, illetve a teljesítményszorongás és a sérülés is lehet a csavarodás kiváltó oka, de hogy pontosan mi, azt még nem tudni bizonyosan. Mindenesetre a Frontiers of Psychology folyóiratban két évvel ezelőtt publikált kanadai kutatás szerint a torna mellett sok más sportágban is ismert, a mozgás szétesésével járó jelenség összefüggésben lehet a glükokortikoid hormonok, például a kortizol stressz kiváltotta felszabadulásával, mivel a motoros kéregben, a kisagyban és a gerincvelőben is vannak erre érzékeny receptorok, amelyek aktiválása meggátolja, hogy az automatizmus elindulhasson.
A stressz tűrése és kezelése jó esetben ma már része a felkészítésnek, ennek ellenére Járai szerint üdvözlendő, hogy Biles felismerte és meg is nevezte saját problémáját, ahelyett, hogy a csavarodást átmeneti zavarnak minősítve és a tornaszőnyeg alá seperve csak azért is indult volna, vállalva a fejreállás kockázatát.
Kicsavarodás
Bár sokan úgy vélik, hogy a sportpszichológia és a mentális tréning csak egy újabb eszköze a legális teljesítményfokozásnak, Járai szerint a sportolók épségének megőrzése, a tehetséggondozás mellett a problémák és krízisek leküzdése ugyanolyan fontos, mint az eredmények javítása. A sportpszichológus szerint, mint minden ilyen helyzetben, az idő meghatározó faktor, vagyis minél hamarabb be kell avatkozni, és minél gyorsabb a krízisintervenció, annál hatékonyabban visszazökkenhet minden a normál kerékvágásba.
A különféle stresszkezelési módszerek, relaxációs technikák, mentális tréningek mellett a probléma felismerése és néven nevezése a legfontosabb, vagyis az, hogy a teljesítménykényszer ne írja felül a józan észt – még az élsportban sem.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: