A koronavírus-járvány az élsportot sem kímélte. A koronavírus sorra fertőzte a hiperegészséges sportolókat, a válogatott birkózó Tóth Bendegúz júniusi tragédiája annak a mementója, hogy a COVID-19 betegség súlyosabb szövődmények nélkül is életveszélyes lehet az edzésbe túl korán visszaállóknál.

A járványügyi korlátozások miatt több hónapig szüneteltek a sportrendezvények, az idén nyáron Tokióban megrendezendő XXXII. olimpia is csúszik egy teljes évet, de a nyár eleji átmeneti lazítással világszerte újra indultak nemzeti és nemzetközi bajnokságok, a felnőtt világversenyeket pedig zárt kapus lebonyolítással, üres lelátók mellett kezdték el megszervezni a sportági szervezetek.

A szurkolók hiánya korábban ismeretlen helyzettel szembesíti a sportolókat.

Motiváció vs szorongás

„A csapatsportoknál a lelátói történések szerves részei a meccseknek. A labdarúgásban, a kézi- és kosárlabdában a show része a szurkolók jelenléte, a focistáknak (kéziseknek, kosarasoknak) egy zárt kapus mérkőzés nehezebb megküzdést jelenthet, mivel a buzdítás visszaigazolásként funkcionál, meghatározó része a motivációs bázisuknak” – mondja Faludi Viktória szakpszichológus.

A mások mellett Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívó mellett is dolgozó szakember szerint azonban egyáltalán nem mindegy, hogy melyik sportágról beszélünk, mert szép számmal vannak olyan szakágak, amelyek művelői épphogy a kevés nézőhöz szoktak. „Nekik a szülőkből, rokonokból, kevés számú ismerősből álló szurkolótábor jelenléte sokszor nagyobb nyomást jelent, növeli a megfelelés szorongásérzetét” – mondja Faludi.

A sportpszichológiai szakirodalom szerint a társas jelenlét növeli a teljesítménykényszert – akár sportolókról, akár egyszeri emberekről van is szó. Faludi szerint ugyanakkor alkat és sportág kérdése, hogy mindez mikor és milyen mértékben fokozza, illetve csökkenti a teljesítményt.

A szurkolás a csapatsortoknál többnyire jelentős hajtóerő, mivel a rajongók jelenlétében plusz tétje van a játéknak. Sportpszichológiai közhely, hogy a drukkerek hite az egyén vagy a csapat képességeiben önbizalom-fokozó erővel bír, ami pozitív hatással van a sportolói produkcióra. A közönség látható és hallható jelenléte többnyire emeli az egyéni teljesítményt. Ez az a fajta pozitív stressz, amely megsokszorozza a képességeket. A buzdítás hiánya viszont éppen ellentétes előjelű folyamatokat generálhat.

„Azoknál ugyanakkor, akiknek mások jelenléte nagyobb nyomást és elterelést (koncentrációs deficitet) jelent, a szurkolók nélküli meccsek, illetve versenyek még kifejezetten jót is tehetnek” – mondja a szakpszichológus. A közönség hiánya az olyan egyéni sportágakban, mint a vívás, a torna vagy a küzdősportok akár még teljesítménynövekedéshez is vezethet.

A felkészülés bizonytalansága

Faludi szerint a mentális felkészítésnek korábban is kulcsmomentuma volt, hogy a sportoló megtanulja kizárni a külső környezet ingereit és csak a leküzdendő feladatra, magára a tevékenységre koncentráljon. Ha közönség hiányában eggyel kevesebb külső tényezővel kell megküzdeni, elvileg a kizárás is könnyebb.

Csakhogy a hiány is lehet zavaró inger. A zárt kapus rendezést kiváltó kényszer ugyanis a sportolókra is hatással van, ahogy az is, hogy élőben, vagyis a helyszínen nincs kinek megmutatni mire is képesek. Erre tudatosan készülni kell.

Ennél csak az a deprimálóbb, ha egyáltalán nincsenek megmérettetések, hogy a pandémia bizonytalansága okán tréning időszakban sincs miért küzdeni. Faludi szerint az alapjában zaklatott lelkiállapot miatt jóval nehezebb a helyzet, mint békeidőben:

„A járvány egészen más versenyhangulatot igényel, sokkal több múlik, azon hogy a sportoló értelmet és motivációt találjon a jelenlegi helyzetben, ami egyelőre nem könnyű: hiszen sem visszaigazolások, sem megerősítések nincsenek. Minden bizonytalan, a nagy versenyek megtartása is kétséges, kiürül a motivációs bázisuk. Így elég nehéz fenntartani azt a szintet, ami majd »nemtudujmikorra« kell”.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: