Agy-e vagy?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Reggel a liftben belenézel a tükörbe, és megállapítod, hogy táskásak a szemeid, szörnyen áll rajtad ez a nadrág, ráadásul a tükör vastagabbnak mutatja a lábadat, mint az otthoni. Ez nem igaz, nem is így nézek ki – morogsz magadban. Nyugodj meg, tényleg nem! Vannak, akik szerint körülbelül másfél kilót nyomsz, puha vagy, nyálkás, sárgás-rózsaszínes, és abban a tévhitben élsz, hogy ember vagy. Sőt, akkor is tévedsz, amikor azt állítod, hogy a szerelmed a legszebb a világon, mert valójában sosem láttad. Sem őt, sem a barátaidat, sem a családtagjaidat, de még saját magadat sem. 

Mindez sokkolóan hangzik, mégis vannak filozófusok és agykutatók, akik szerint ez a helyzet. Szerintük te, a gondolataid elgondolója, te, aki most ezeket a sorokat olvasod, valójában az agyaddal vagy azonos. Nem elkülönült lélek vagy, nem egy egész ember, nem a tested, hanem csak az agy, ami a testedet irányítja. Mégis, mire alapozzák ezt az elképzelést azok, akik szimpatizálnak vele?

Amikor filozófiai értelemben tesszük fel a kérdést: „Ki vagyok én?”, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy „Ki az, aki ezeket a gondolatokat gondolja?” Vagy pontosabban fogalmazva: kihez tartoznak mentális állapotaink és aktusaink? Ki az, aki visszagondol a tavalyi nyaralásodra, akit untat az opera, aki az ablakon kinézve látja az ég kékségét, aki egész reggel morcos volt, mert nem aludt eleget, és a tegnapi buliban megtanult römizni? Az agyelmélet képviselői úgy gondolják, hogy az agy felelős a mentális életünkért: gondolatainkért, emlékeinkért, hiteinkért, vágyainkért, érzelmeinkért és döntéseinkért – azokért a dolgokért, amik minket önmagunkká tesznek. Az emlékezés, észlelés, tanulás vagy az érzelmek mind-mind mentális tevékenységek vagy állapotok, és ezeket az állapotokat az agyunk hozza létre. Vagyis – mondják az agyelmélet képviselői – szigorú értelemben valójában az agyad az, ami emlékezik, észlel, tanul, gondolkodik és érez. Ezért a „Ki vagyok én?” kérdésre a helyes válasz az, hogy te vagy az agy, aki ezt a kérdést feltette magának, aki észlel, emlékezik, tanul, érez és gondolkodik. Tehát mi – te, én, a barátaid és ismerőseid, az összes gondolkodó lény a földön – mind agyak vagyunk. 

Miért gondolják ezek a szerzők, hogy az agy hozza létre a mentális életünket? Az agyelmélettel rokonszenvezők általában materialisták (más szóval fizikalisták), vagyis azt gondolják, hogy a világunkban végső soron minden dolog fizikai létező. Az élőlények, a tárgyak, a kémiai anyagok mind-mind fizikai részecskékből állnak, ezekre pedig a fizika törvényei érvényesek. Nincsenek nem fizikai entitások, például szellemek vagy lelkek, és semmilyen élőlény vagy dolog nem képes felülírni a fizika törvényeit. Ezzel gyakran együtt jár az a hit, hogy a tudományok a világunk helyes leírását adják, ezért a filozófiai kérdéseknél is figyelembe kell vennünk a releváns tudományos eredményeket. Vagyis, vizsgálódásainknál abból induljunk ki, hogy a tudomány mit mond a világról.

Ha ezzel a beállítódással tesszük fel a kérdést: „Ki vagyok én?”, akkor a lehetséges jelöltek száma nagyon leszűkül. Minden olyan elmélet, amely nem fizikai entitásnak – például gondolkodó léleknek – tart minket, kiesik a versenyből. A legfontosabb szempont azonban az, hogy a biológia és az idegtudomány mentális aktusainkat: az emlékezést, tanulást, észlelést – sokszor reflektálatlanul – az agynak tulajdonítja. Ezt a feltételezést a kutatók sokszor olyan esetekkel támasztják alá, ahol különféle agysérülések, vagy az agy elektromágnese stimulációja képes radikálisan megváltoztatni érzéseket, gondolatokat vagy hiteket. Tehát, az agyelmélet legfontosabb motivációja, hogy a „Ki a gondolataim elgondolója?” kérdésre olyan materialista választ adjon, ami az idegtudomány eredményeiből indul ki. 

Ha valaki mostanra belenyugodott volna az agy-létbe, annak van egy rossz hírem: az agyelmélet nem áll túl szilárd lábakon, ugyanis ha komolyan vesszük a mellette szóló érvet, abból elég abszurd dolgok sülnek ki. Az agy-lét mellett szóló fő érv röviden ez: ha az agy az, ami elgondolja a gondolataimat, akkor én ez az agy vagyok. De vajon tényleg az agy az, ami gondolkodik? Eric Olson, az agyelmélet ellen érvelő egyik kortárs filozófus szerint nem. Olson azt állítja, hogy ha közelebbről megvizsgáljuk, hogy az érv szerint mit jelent gondolkodni, akkor kiderül, hogy az agyunk sem gondolkodik! Sőt, nagyon nehéz a testünk bármilyen részére rámutatni, amely gondolkodna. 

Ugyanis abból, hogy az idegtudomány és a biológia a mentális állapotok létrehozását az agynak tulajdonítja, önmagában még nem következik, hogy mi agyak vagyunk. Az agyelmélethez el kell fogadnunk egy sokkal erősebb feltételezést is: a gondolkodás alanya kizárólag olyan valami lehet, amely azt közvetlenül létrehozza. Enélkül a második feltételezés nélkül semmilyen kitétel nem korlátoz minket abban, hogy egy olyan lényt gondolkodónak tartsunk, amelynek van gondolkodó része, de emellett vannak más részei, amelyek nem vesznek részt a gondolkodásban. Például, az idegtudományra hivatkozva nyugodtan állíthatnánk azt is, hogy mi egy teljes testtel rendelkező gondolkodó organizmus vagyunk, akinek különböző szervei különböző funkciókért felelősek, a gondolkodásért az agy, a kiválasztásért például a vese és így tovább. Ahhoz, hogy az idegtudomány eredményeiből az agyelméletre következtessünk, még meg kell toldanunk egy további állítással: csak azt tekinthetjük gondolkodó alanynak, akinek minden egyes része szerepet játszik a gondolkodásban. 

Vagyis, az agyelmélet a gondolkodás szó használatát arra a konkrét szervre redukálja, amely közvetlenül felelős érte. A test többi részét, ami ebben nem közvetlenül vesz részt, elhatárolja tőle. Pont úgy, mintha azt mondanánk, hogy „Ha pontosan akarunk fogalmazni, azt kell mondanunk, hogy nem az ember lélegzik, hanem a tüdő, a rekeszizom és a bordaközi izmok.” Vagy, hogy „Szigorú értelemben nem az ember rövidlátó, hanem csak a szemgolyói.” Tehát csak azt nevezhetjük szigorú értelemben gondolkodónak, aminek minden része aktívan részt vesz a gondolkodásban. És ezért az agy a valódi gondolkodó, mert – ellentétben az egész testtel – nem csak egy része felelős a gondolkodásért, hanem minden része közvetlenül részt vesz benne. Így jut az agyelmélet híve arra a következtetésre, hogy nem az egész ember gondolkodik, hanem csak egy körülhatárolt része.

Csakhogy ez nem igaz. Ha elfogadjuk, hogy a gondolkodást az agy idegsejtjei között létrejövő elektromos és kémiai aktivitás hozza létre, akkor az agynak rengeteg olyan része van, amely közvetlenül nem vesz részt ebben, például az agyi erek vagy az agyi-gerincvelői folyadék. Akkor mi gondolkodik szigorú értelemben? Csak az agy bizonyos részei? Konkrét idegsejtek? Még az idegsejteknek is van olyan része, amely az alapvető fennmaradási funkciókért felelős, nem pedig a többi idegsejttel való kommunikációért. Tehát, még az idegsejteknek sem minden része tartozik gondolataink elgondolójához, vagyis hozzánk! De azt mégsem hihetjük komolyan, hogy csak az idegsejtek azon részeiből állunk, amelyek közvetlenül felelősek a más idegsejtekkel való kommunikációért, a többi rész pedig nem tartozik hozzánk! Hiszen ekkor egymástól elszigetelt gondolkodó sejtrészek lennénk, a nemgondolkodó sejtrészek és sejtek tengerében.

Olson szerint a probléma az, hogy a „közvetlenül részt vesz” pontatlan és homályos megfogalmazás, nem alkalmas arra, hogy érvelést építsünk rá. Például, képzeljünk el egy gyárat – mondja – ahol késeket gyártanak. Legyen ez egy régivágású gyár, ahol minden munkát emberek végeznek hagyományos eszközökkel. Valaki az acél válogatásában vesz részt, valaki a tüzet izzítja, valaki tartja az acélt míg egy másik ember kalapáccsal formázza, valaki a késpengéket élesíti, valaki fanyelet készít hozzá, és van, aki a munkafolyamatokat koordinálja. Meg tudjuk mondani, hogy ki az, aki közvetlenül részt vesz a kések gyártásában és ki az, aki csak közvetetten? Nem igazán. Nincs valódi, éles határ a közvetlen és a közvetett részvétel között. Persze ki tudunk találni mindenféle önkényes határokat, de ezek nem lesznek valódi, éles határok. A gondolkodásban való részvétel is ilyen. Csak önkényesen tudunk határt húzni az agyunk vagy a testünk bizonyos részei között, hogy „Ez a sejt még közvetlenül felelős a gondolkodásért, de a mellette lévő már csak közvetetten”. 

De van egy másik, nem kevésbé fontos probléma is. Miért beszélünk gondolkodásról mint egységes folyamatról, ahelyett, hogy különböző mentális tevékenységekről és állapotokról lenne szó: észlelésről, emlékezésről, tanulásról, hangulatokról, vágyakról? Az agyelmélet hívének meg kellene győznie minket arról, hogy a gondolkodás különböző formái mind-mind ugyanazon tevékenységnek az esetei. Ha nem tud emellett jó érvet felhozni, akkor az agyelmélet melletti érvet könnyen átalakíthatjuk úgy, hogy az következzen belőle: az agy nem egy egységes gondolkodó lény, hanem sok-sok kis specialista, akik összedolgoznak. Minden agyi terület, amely egy bizonyos feladatért felelős, önálló gondolkodó lény. Az egyik a látásért felelős, a másik az olvasásért, a harmadik a mozgáskoordinációért, a negyedik a beszédértésért, az ötödik a helyes nyelvtani szerkezetek megformálásáért, a hatodik a rövidtávú memóriáért, a hetedik az érzelemszabályozásért, és így tovább. Néhány specializált feladatnak van közös metszete, néhánynak nincs. Ha erre a meglátásra alkalmazzuk az érvelésünket, akkor oda lyukadunk ki, hogy nem az ember gondolkodik, nem is az agy, hanem az agy egyik része lát, másik része emlékezik, megint egy másik tud zongorázni és egy másik lesz dühös, ha lekési a buszt. Most akkor melyik vagy te? 

Tegyük fel, hogy te az agyad azon része vagy, aki mindezeket egy élményben integrálja, ezekre reflektál és önmagát egységes személyként gondolja el. Ha félretesszük azt a problémát, hogy lehet-e egyáltalán értelmesen körülhatárolni egy ilyen részt az agyban, még mindig marad egy további kérdés, nevezetesen, hogy mi történik például akkor, amikor az agy bizonyos részei között megszakad a kapcsolat, és két, egymással kommunikálni képtelen, de egységes élményeket átélő rész jön létre? Ilyenkor kettő lesz belőled? Vagy te eleve csak az egyik rész voltál? Ha ezt a kérdést meg is tudjuk válaszolni, akkor is hiteltelen egy olyan elmélet, miszerint nem te olvasol, nem te filozofálsz, nem te vagy szerelmes. Te vagy az, aki mindezeket egyesíti: tulajdonképpen csak egy vagy a sok gondolkodó lény közül, ráadásul nem is túl produktív, hiszen nagyrészt más, önálló specialisták eredményein élősködsz. Nem túl vonzó alternatíva. 

Olson ellenvetései arra mutatnak rá, hogy tévedés közvetlen és közvetett gondolkodókat, és ugyanezen logika mentén gondolkodó specialistákat megkülönböztetni az agyban, majd találgatni, hogy ezek közül mi melyik az, ami mi vagyunk. Ez nem szolgálhat kiindulópontként ahhoz, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Olson persze azt is gondolja, hogy mivel a mellette szóló érv gyenge, ezért az agyelmélet szinte biztosan téves, de érdemes óvatosabbnak lenni a konklúziót illetően. Az eddigiekből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gondolkodó rész lehető legpontosabb lehatárolása kudarcra van ítélve. Ez a tény azonban többet árul el magáról a gondolkodásról, mint arról, hogy mik vagyunk mi, gondolkodók.

Carl Gillett – aki egy másik érvelési stratégiát mutat be az agyelmélet mellett – nagyon jól rávilágít egy fontos kérdésre a gondolkodás kapcsán. Szerinte inkább abból kellene kiindulni, hogy milyen biológiai szerveződési szintre helyezi a tudomány a különféle mentális állapotokat és aktusokat. Először arról kell számot adnunk, hogy a gondolkodás (emlékezés, érzés, észlelés, tanulás, hitek és vágyak és így tovább) milyen biológiai szinten mennek végbe: vajon sejtek, szövetek vagy szervek gondolkodnak? Vagy egy egész organizmus? Ha ezt meg tudjuk válaszolni, máris van egy jó kritériumunk, aminek alapján pontosabban meg tudjuk határozni, hogy kik vagyunk. Például, ha tudunk érvelni amellett, hogy a gondolkodást egy teljes szerv végzi, akkor biztos, hogy nem lehetünk csak sejtcsoportok, de egész emberek sem, hanem valószínű, hogy agyak vagyunk. Ha viszont a gondolkodás olyan folyamat, aminek több szerv munkája és a teljes organizmus külvilággal való interakciója is a része, akkor nem lehetünk agyak, hanem valószínű, hogy az egész testünk vagyunk.

A kérdésre azonban egyelőre nincs kielégítő válasz. Gillett amellett érvel, hogy a gondolkodás szervi szinten megy végbe. Érvelése során abból indul ki, hogy a mentális állapotok és aktusok oksági kapcsolatban állnak érzékszervekkel, az izmokkal és más szervekkel: az érzékszervi hatások sokszor mentális állapotokat okoznak, a mentális állapotok pedig képesek izommozgást és más testi változásokat okozni. Vagyis, olyan interakciók zajlanak, amelyekben legalábbis az egyik fél (érzékszervek, izmok) biztosan a szervek szintjén van. Igen ám, de sokan úgy gondolják, hogy a szerveződési szintek zártak, vagyis csak azonos szinten lévő dolgok között jöhet létre valódi, produktív interakció. Szervek csak szervekkel, sejtek csak sejtekkel, egész organizmus csak egy másik egyész organizmussal lép kölcsönhatásba. Másként fogalmazva, a részek egymással kapcsolatba tudnak lépni, de az egésszel, aminek a részét alkotják, nem. Ha a mentális állapotok valóban interakcióba lépnek szervekkel, akkor ők maguk is szervi szintű létezők: az agyhoz tartoznak, nem pedig sejtekhez vagy egy teljes organizmushoz. Eszerint tehát tényleg az agy gondolkodik. 

Mások viszont tiltakoznak az ellen, hogy az agy tevékenységét gondolkodásnak nevezzük. Utóbbiak közé tartozik Andy Clark, aki remekül megírt „John agya vagyok” című cikkében azt állítja, hogy az, amit mindennapi tapasztalataink alapján saját gondolkodásunknak nevezünk, nagyon eltér attól, amit az agyunk csinál. Az agy nagyon sok különböző folyamatért felelős, amelyek közül a legtöbbhöz – például az alapvető testi folyamataink szabályozásához – egyáltalán nincs tudatos hozzáférésünk. Azokat, amelyekhez tudatosan hozzáférünk, és gyakran a legfontosabbaknak tartunk – mentális eseményeket és állapotokat – gyakran a nyelv struktúrájának megfelelően képzeljük el: úgy, mintha elmesélnénk valakinek a gondolatainkat. De azok az agyi történések, amelyeket ezeknek a gondolatoknak próbálunk megfeleltetni, egyáltalán nem a nyelv logikája szerint épülnek fel. Mi fogalmakban, logikai láncokban és asszociációkban gondolkodunk, de az agyunkról tévedés lenne ugyanezt állítani: a gondolati aktusok nem fordíthatók le egy az egyben agyi működésmódokra. Az agy nem úgy „látja” a világot, ahogy mi, nem úgy dolgozza fel az információt, ahogyan mi a saját introspekciónk alapján gondolnánk. Egyszerűen hiba lenne tevékenységét a gondolkodással azonosítani. Vagy, ahogyan a cikkben John agya nyilatkozik a kérdésről:

„De, hogy nyersen fogalmazzak, én nem gondolom John gondolatait. John gondolja John gondolatait, és én csak egy részlete vagyok a fizikai történések és folyamatok ama sorozatának, melyek e gondolkodás létrejöttét lehetővé teszik.”

Vagyis, John gondolatai nem feleltethetők meg azoknak a tevékenységeknek, amelyek az agyában zajlanak. Tehát, még ha el is fogadjuk Gillett érvelését – miszerint az idegtudomány által kutatott mentális folyamatok szervi szinten játszódnak le – ettől még nem biztos, hogy megáll az a tézis, hogy azonosak vagyunk az agyunkkal. Gondolkodásunk olyan fogalmakkal operál, amelyek a mi életformánkon és perspektívánkon alapulnak. Az agy ugyan kiszolgálja ezt a tevékenységet, de egyáltalán nem úgy szerveződik, hogy értelme lenne azt állítani, hogy az agyunk álmodozik, utálja Wagnert és tetszik neki a jóképű szomszéd fiú. 

Kinek van igaza, Gillettnek vagy Clarknak? Nincs megnyugtató megoldás. Annyit tudunk, hogy ha a „Ki vagyok én?” kérdés megválaszolásakor azt keressük, hogy ki gondolja a gondolatainkat, akkor rá kell jönnünk: cseppet sem magától értetődő, hogy mit jelent gondolkodni. Mégis, ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk, előbb erre  a kérdésre kellene választ találnunk.

A szerző az ELTE Filozófia Intézetének mesterszakos hallgatója. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható  

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: