A háborúk női áldozatai még a családtagjaiknak is csak virágnyelven beszélnek az erőszakról

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A Budapest főváros által a háborúkban megerőszakolt nők emlékezetére állítandó köztéri alkotás pályázati felhívására 36-ból hat pályamű jutott tovább a második fordulóba. A pályaműveket nemzetközi bírálóbizottság értékeli, James E. Young amerikai művészettörténész, Milica Tomic szerbiai képzőművész, Rainer M. János Széchenyi-díjas történész, Szabó Ádám Munkácsy-díjas szobrászművész, Tatai Erzsébet művészettörténész, Soltész Noémi építész szakértők, és egy nyilvános pályázat útján választott civil zsűritag, Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a bécsi Sigmund Freud Egyetem oktatója, a Nemzetközi Pszichoterápiatudományok Doktori Iskola koordinátora részvételével. Pető Andrea történész, az emlékműállítást felügyelő állandó szakmai bizottság tagja Tóth Erzsébet Fannit a zsűrizés első köréről, emlékezetpolitikai kutatásairól, személyes érintettségéről is kérdezte.

Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a háborúkban megerőszakolt nőknek Budapesten állítandó emlékmű bírálóbizottságának civil tagjaFotó: Varga Nóra

Pető Andrea: Mennyire heves vitát váltott ki, hogy a három tucatnyi pályázóból melyik hat jusson tovább a második körre? 

Tóth Erzsébet Fanni: A megbeszélés előtt egyénileg átnéztük a beérkezett három tucatnyi pályázat mindegyikének művészeti és műszaki leírásait, a tervekben szereplő jövendőbeli helyszínek kiválasztásának szempontjait, a készítendő mű költségvetésének tervezeteit, sőt, a modern technológiáknak hála, a legtöbb esetben még a pályamunka 3D-s vizualizációját is. A szakmai bírálóbizottság minden tagja más és más szakterületet képvisel, így nemcsak azért volt rendkívül nehéz feladata a zsűrinek, mert sok jó pályamunka érkezett, hanem azért is, mert  volt a kiválasztás során mindannyian árnyalatnyival különböző szempontok alapján mérlegeltünk.

Mindannyiunk számára fontos volt viszont, hogy a majdani mű élővé tegyen egy elhallgatott, a társadalomban, az emlékezetpolitikában teljességgel láthatatlan történelmi valóságot, valamint emlékeztessen is az elmondhatatlan traumára. A tanácskozás közel négy órán át tartott, olyan kérdéseket próbáltunk megvitatni, hogy egy-egy pályamű mennyire fókuszál csak egy részproblémára, nem az erőszaktevő férfiakra helyezi-e a hangsúlyt az áldozatok helyett, vagy nem próbálja-e a tragikus események élét valamilyen szimbólummal elfedni. Mindeközben figyelembe kellet vennünk azt is, hogy az emlékmű mellett a jövőben elsétáló gyerekek például mit látnak majd és hogyan tudják feldolgozni ami a szemük elé tárul. A praktikumot és a fenntarthatóságot sem hagyhattuk figyelmen kívül, egy emlékműnek ugyanis strapabírónak és időtállónak kell lennie. Szakmailag és emberileg is sokat tanultam a zsűrizés folyamán.

Pio Fedi itáliai szobrászművész Polyxena megerőszakolása című műve FirenzébenFotó: Yanko Malinov

P.A.: Civil bírálóbizottsági tagként nyilvános pályázaton küzdöttél meg azért, hogy a zsűri soraiba kerülj. Miért jelentkeztél?

T.E.F.: Az elmúlt tizenöt évben, társadalomkutatóként kiemeltem foglalkoztam a második világháború és az azt követő évek traumáinak emlékezetével, kommersszé válásával és ezzel párhuzamosan az elhallgattatásával is. Mesterdiplomám témájaként a budapesti Zsidónegyed emlékezet-sétáit elemeztem, így kristályosodott ki, milyen ellentmondások feszülnek a 21. század első évtizedében eladhatónak vélt és reklámozott múlt reprezentációi és a feledésre ítélt, tabusított emlékei közt. Doktori disszertációm a második világháborút követő benesi dekrétumok és a Csehszlovákián belüli deportálások emlékezetének reprezentációra fókuszált, azon belül is hangsúlyozottan a nők és a gyerekek narratíváinak háttérbe szorulását és a maszkulin heroizmus rendszerváltozás után megjelenő destruktív hatásait vizsgálta. A kutatási eredményeimet szerettem volna visszajuttatni a forráshoz, fontosnak tartanám a témáról a társadalmi diskurzust

P.A.: Eddig ezt hogyan oldottad meg?

T.E.F.: Ezeket a történeteket az idősebb generáció rengeteg okból kifolyólag nem adja át a fiatalabbnak. Az interjúalanyaim sorsát egy kiskamaszoknak szóló regénybe ültettem. A történeteket olyan problémákkal színeztem, amelyek előmozdíthatják a családon belüli emlékezést, és segíthetnek feltérképezni a többszörös identitásváltásra kényszerített családtagok történetét. A szavak mellett a vizuális reprezentációt is kiemelten fontosnak tartom, ezért egy olyan illusztrátorral dolgoztam együtt, aki maga is érintett a közép-európai traumák témájában. A rajzok hosszas párbeszéd mentén formálódtak, és a szöveggel párhuzamosan remélhetőleg hozzájárulnak majd a hallgatás megtöréséhez és a múlt feldolgozásához. A Budapestre tervezett emlékművet különösen alkalmasnak tartom arra, hogy a teljes közép-kelet-európai régióban évtizedes, fájó hiányt pótoljon. 

P.A.: A családon belüli emlékezés nehézségei a saját családodra is jellemzők?

T.E.F.: A családomban szinte minden ágon volt valaki, akinek az életében nagyon komoly traumát jelentett az átvonuló hadsereg. Akadt, aki az életével fizetett érte, volt, akit megvédtek ugyan, de ezért a „védelemért” igen komoly árat kellett fizetni.  Ahogy a legtöbb érintett családban, nálunk sem volt ezekről a szörnyűségekről nyílt diskurzus, virágnyelven utaltak a történtekre. Kezdő egyetemista koromban kezdtem dekódolni, hogy a háborúban a katonák mit is értettek valójában krumplipucolás alatt. Ez magyarázta azt is, miért zárt kulcsra mindent, és rettegett a régóta tartó békeidőben is a demens dédmama évtizedekkel később.

P.A.: A társadalmi munka egyenesen adódott a felismeréseidből?

T.E.F.: Határozottan hozzájárult, hogy aktívan próbáljak változtatni a közösségi traumafeldolgozáson. Több mint négy éve alapítottam Ausztriában az azóta is általam vezetett Femspace női szervezetet, amely a külföldre telepedő, ott újrakezdő magyar nőknek nyújt szakmai védőhálót. Az önkéntesek sokaságával Ausztria határait immár messze túlnövő szervezet havi rendszerességgel tart szakmai workshopokat, nemzetközi mentorprogramokat, és képviseli a nőügyeket nemzetközi fórumokon, például Spanyolországban, Izlandon és Portugáliában is. Rendezvényeinken és közösségi fórumainkon a tudományos és szakmai sikerek ünneplése, a női szerzők műveinek népszerűsítése mellett fontos szerepet kap a a nők emlékezete is.

A szülőföldemen, Szlovákiában is évek óta gyűjtőm a múlt narratíváit. Ezeket a történeteket a közösségi média, például a Facebookon a Perbetei Életmesék oldal segítségével igyekszem a nagyközönséghez is eljuttatni. A szlovákiai magyar régióban, ahonnan származom, máig nincs méltó emlékműve a háború női és gyerekáldozatainak, holott minden település, sőt, gyakran a helyiségek felekezetei külön is kőbe vésették a saját háborús hőseik, áldozataik nevét. Amíg a felszabadítók és a csatában elesettek emlékezetére állított mementókat rendszeresen koszorúzzák, a mákhajteával itatott „kis muszkák” és édesanyjaik, valamint a disznóólba bújtatott, korommal elfeketített arcú nők titkát máig is csak legfeljebb elsuttogni lehet. A testünkbe zárt múltról, az emlékezés perspektíváinak felfejtéséről rendszeresen beszélek a médiában, magam is írok különböző sajtóorgánumoknak a témában.

P.A.: Ehhez képest milyen hozadéka lehet szerinted a budapesti emlékműnek? 

T.E.F.: Abban reménykedem, hogy egy ilyen emlékmű képes lehet párbeszédet életre hívni, nem csak a médiában, hanem kisközösségi és családi szinten is. Ezáltal pedig, legalább részben segíthet fellélegezni a generációkon keresztül cipelt szégyen, a bűntudat, az áldozatok önmaga ellen fordított dühének, a transzgenerációs traumákhoz köthető betegségeknek a terhe alól. Jó gyakorlatot teremthet nem csak Budapesten vagy Magyarországon, hanem az egész közép-kelet-európai régióban. Bár helyhez és városhoz kötött lesz, szimbolikusan megtestesítheti azt a tabut, amely a női test, a női tapasztalás, a női fájdalom, a háborús nemi erőszak kapcsán máig jelen van. Jelenlétével hozzájárulhat ahhoz is, hogy a jövőben ne történhessenek hasonló atrocitások. Várom, hogy meghökkent, elgondolkodtat, hatással lesz, és felhívja a figyelmet azokra, akiknek a védelme a háborúban sem élvezett prioritást, és akiknek a védelme ma is rendre lesöpörtetik a döntéshozók asztaláról.

A Háborúkban megerőszakolt nők budapesti emlékműve civil zsűritagja, a dél-szlovákiai Perbete községből származó Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a bécsi Sigmund Freud Egyetem oktatójaként, valamint a Nemzetközi Pszichoterápiatudományok Doktori Iskola koordinátoraként dolgozik. A révkomáromi Selye János Gimnázium padjából ösztöndíjjal került a hollandiai Utrechti Egyetem nemzetközi intézményének a Roosevelt University College alapképzésére, ahol  pszichológiából és kulturális antropológiából szerzett diplomát, majd a budapesti Central European University köztársasági ösztöndíjasa lett. Szakterülete a kvalitatív kutatásmódszertan és az identitás narratíváinak elemzése, a transzgenerációs traumát és a migráció és a társadalmi szerepek diskurzusainak változását is kutatja.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: