Magyarázd meg a madárnak, hogy fészkeljen a védett területen, miközben ő ragaszkodik a rizsföldekhez
A természettudományos alapkutatások eredményei rendszerint hosszú évek alatt épülnek be a gyakorlati módszerekbe. A szabályt erősítő kivételek egyike a természetvédelem, ahol az élővilág megfigyelése, a biológiai, etológiai és ökológiai folyamatok leírása, a felismert vagy felismerni vélt összefüggések alapján felállított elméleti modellek szerves részei a mindennapi gyakorlatnak. A drasztikus ütemben csökkenő biodiverzitás mibenlétéről és okairól folytatott akadémiai diskurzus része a legújabb természetvédelmi módszerek vizsgálata, kiértékelése. A tudományos elméleteket végső soron a természet teszteli, a kutatásokra alapozott kezelési eljárások létjogosultságát, tudományos igazságát pedig az adott ökoszisztéma állapota tükrözi.
Nagykunsági együttállás
Az elmélet és a gyakorlat szerencsés egymásra találásának egyik kevéssé ismert magyarországi példája az a nagykunsági élőhelyteremtő program, amelyben hivatásos természetvédők és helyi gazdálkodók fogtak össze egy fokozottan védett madárfaj érdekében. Az alulról jövő, bár már intézményileg is támogatott kezdeményezésnek köszönhető, hogy egy intenzíven művelt, semmiféle jogszabályi oltalom alatt nem álló területen évek óta él, virul és gyarapodik a Kárpát-medence legjelentősebb székicsér-állománya (Glareola pratincola).
A program meghatározó alakja Kiss Ádám, a Hortobágyi Nemzeti Park Nagykunsági Tájegységének főállású természetvédelmi őre, aki hosszú ideje tanulmányozza az egyedenként félmillió forint eszmei értékű faj komplex viselkedését, alkalmazkodási stratégiáját, szaporodásbiológiáját. Kiss a Debreceni Egyetem biológus doktorandusza, a világhírű Székely Tamás evolúcióbiológus tanítványa, egyben a professzora által vezetett, parti madarak kutatására létrehozott nemzetközi Élvonal-csoport székicsér-specialistája.
„A madár fejével igyekszünk gondolkodni, megérteni a költésbiológiai összefüggéseket, hogy miféle körülmények kellenek a költési sikerhez, és hogyan lehet ezeket aktívan előidézni, támogatni. A megszerzett biológiai, zoológiai, ornitológia és ökológiai tudást aztán megpróbáljuk átültetni a természetvédelmi gyakorlatba”
– foglalja össze a Qubitnek a kutatások lényegét a természetvédelmi őrként szolgáló kutató.
Kopár fészkek
A lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe sorolt, Európában, Délnyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában honos székicsér természetes élőhelyei a félsivatagok, kiszáradt legelők, tavak, folyók, patakok, valamint a mocsarak menti száraz területek. „Legyen egy kopár hely, ahová fészkelhet, és legyen a közelben nyílt vízfelület, ahol táplálkozhat, ihat, fürödhet” – vázolja Kiss a faj élőhelypreferenciáit.
A 60-65 centiméter szárnyfesztávoságú, alig 70-95 gramm testtömegű, hegyes szárnyaival és villás farkával a fecskékhez hasonlóan bravúrosan manőverező, repülő rovarokra vadászó madarak költésbiológiája rendhagyó: a tojók közvetlenül a talajra rakják le tojásaikat, és olyan jól belátható, gyér növényzetű vagy éppen növénymentes területen kotlanak, ahol a speciális mintázatú tojások akkor sem tűnnek ki a környezetükből, ha a szülő magukra hagyja őket.
A diónyi tojásokból 17-19 nap kotlás után kikelő fiókák még közel másfél hónapig röpképtelenek, ám gyorsan elhagyják a tojó által pár négyzetcentiméteren hevenyészve kimélyített, az odahordott növényi maradványokkal épphogy csak jelzett fészket. A gondoskodó szülői etetés miatt ugyanakkor a környéken maradnak; a táplálások közötti időszakok túlélését rejtőszínű tollazatuk segíti, valamint az, hogy csak a legvégső esetben fogják menekülőre, és ameddig tehetik, lapulva meghúzzák magukat a talajon.
A székicsérek telepeket alkotva fészkelnek, a tojásokat egymástól 20-25 méteres távolságban rakják le a párok. „A kolónia tagjai bonyolult szociális életet élnek, segítik egymást még a fiókanevelésben is. De nemcsak fajtársaikkal, hanem más fajokkal is együttműködnek. Ahol már megtelepedett a bíbic ( (Vanellus vanellus) vagy a piros lábú cankó (Tringa totanus), oda szívesen fészkelnek ők is. És nem csupán azért, mert más parti madár fajok jelenléte a táplálékforrás bőségét jelzi, hanem mert közelségük biztonságot jelent. A bíbicek sokkal bizalmatlanabbak, előbb veszik észre és jelzik a ragadozók közeledtét. A kotló székicsér nem is nagyon mozdul el a tojásairól ilyenkor, mert a bíbic maga csalja el a betolakodót, például a barna rétihéját a területről” – magyarázza Kiss.
Út a rizsföldekre
Amíg Magyarország területén jelentős számban léteztek jól legeltetett, vizes élőhelyekkel gazdagon tarkított szikes puszták, addig nem hozta a hátrányba a fajt a speciális költési viselkedése, bár a székicsér sosem volt gyakori madár a Kárpát-medencében. A 19. század végétől a 20. század harmadik harmadáig ugyanakkor nagyobb telepeket tartottak számon a Hortobágyon, Kardoskúton, Szeged környékén és a Kiskunságban is. A fészkelő populáció nagysága a múlt század elején még 500-600 párra rúgott, 1980-as években számuk 120 párra fogyott, azóta pedig durván csökkent, „párhuzamosan a legeltető állattartás visszaszorulásával. A legelő-tipró művelés hiányában ugyanis drasztikusan megfogyatkoztak a kopáros területek, ráadásul alig-alig akad a rovarfaunát éltető szabadföldi trágya” – mondja a biológus.
Kiss és kollégái még keresik a bizonyítékokat, de feltevésük szerint a nagyüzemi állattartásban rutinként használt féreghajtók is szerepet játszhattak a székicsérek drámai fogyatkozásában. Ezek a szerek ugyanis nemcsak a haszonállatok emésztőrendszeréből pusztítják ki az élősködőket, de szinte sterilizálják a trágyát, így a szerves anyagokban gazdag ürülék már nem alkalmas arra, hogy a székicsérek táplálékát jelentő repülő rovarfajok szaporodási táptalajaként funkcionáljon.
A rendelkezésre álló adatok alapján Nyugat-Afrikában, elsősorban elefántcsontparti és ghánai területeken áttelelő madarak tavasszal, legkésőbb április végén érkeznek meg Magyarországra, ahol a természetes fészkelő területeik rohamos zsugorodása miatt az elmúlt évtizedekben új helyeken próbáltak megtelepedni. „A kapáskultúrák, a napraforgó, a kukorica vagy a köles vetései tavasszal kopárak, vagyis székicsér-szemmel nézve ideálisak. Tudni kell, hogy a fiókák életében a legrizikósabb időszak a tojásrakást követő másfél-két hónap: a tojások és a fészekhagyó fiókák ilyenkor a leginkább kitettek természetes ellenségeiknek és az emberi tevékenységnek” – mondja Kiss. Márpedig egy sor más szántóföldi munkafázis mellett erre az időszakra esik a mechanikus és a vegyszeres gyomirtás, a gépek pedig nemcsak a kotlást zavarják meg visszafordíthatatlanul, de a tojásokat és röpképtelen fiókákat is elpusztítják.
„Kisújszállás és Karcag környékén sok évtizede létezik egy olyan élőhelyláncolat, amelynek magját a rizsföldek jelentik. A gazdálkodók minden évben 1500-2000 hektárt művelnek meg sekély vizes, árasztásos technológiával. Ez a másodlagos ökológiai élőhely paradicsomi környezetet biztosít a vízimadaraknak, de rengeteg más élőlénynek is” – mondja Kiss. A területek kultivációja meglepő módon támogatja még az olyan fokozottan védett, érzékeny fajokat is, mint amilyen a székicsér.
Hogy miként lehet kedvező hatású egy fokozottan védett faj megmaradására a biodiverzitást bizonyítottan legyaluló intenzív mezőgazdálkodás? A magyarázat a szóban forgó élelmiszernövény termesztésének extra mértékű ásványi és tápanyag igénye. „A fehér rizst ugaroltatni kell, fejlődése annyira kimeríti a talajt, hogy egymást követő években ugyanabba a parcellába nem érdemes vetni. Ezért az előző évben letermett területen a gazdák nem vetnek semmit, hanem tarlóhántás és talajlazító tárcsázás után egy évig pihentetik, meghagyják fekete ugarnak” – mondja a biológus-kutató. A székicsérnek mindez tökéletes környezet. „A dűlő jobb oldala árasztott, a bal meg az ugarolás miatt rögös és kopár szikes réti talaj”, vagyis a fészkelő területtől legfeljebb pár tíz méterre, alig néhány szárnycsapásnyira olyan vizes élőhelyeket ér el a szülőpár, ahonnan a fiókák kikelésének idején már kirepült az első rovarnemzedék, amelyet szorosan követnek az új generációk, így a szülők a fiókanevelés heteiben a lehető legkisebb energiabefektetéssel biztosíthatják a folyamatos táplálékutánpótlást utódaiknak.
Bár a nagykunsági rizsföldek a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szomszédságában terülnek el, semmiféle védelemben nem részesülnek. Sőt, még a természetvédelmileg értékes, érzékeny területeket lefedő Natura 2000 hálózathoz sem tartoznak, így az itt folytatott gazdálkodásra sem vonatkoznak a természetvédelmi regulák, a művelési technológiát, gép- és vegyszerhasználatot korlátozó ökológiai szabályozások. „A székicséreket ez hidegen hagyja. Generációk óta itt fészkelnek, nemzedéki memóriájukban elraktározták a terület koordinátáit. A parti madarakra egyébként is jellemző, hogy ugyanoda térnek vissza fészkelni, ahol a tojásból kikeltek és nevelkedtek. Aztán ha sikeres volt az első kotlás, vagyis az első fészekalj zöme röpképessé cseperedett, a párok évről évre ugyanott próbálkoznak újra” – magyarázza az évek óta zajló egyedazonosító gyűrűzésekkel is alátámasztott viselkedési sajátosságot a kutató.
Élőhelymenedzsment
„A gazdálkodókkal 10-15 éve nagyon pozitív a kapcsolatunk, mert ezek ugyan nem védett magánterületek, de ők sem érdekeltek a természetpusztításban. A székicsérek viszont az ő földjeiken fészkelnek hosszú évek óta. A terepi megfigyelések, a gyűrűzések és a populációbecslések alapján a karcagi, kisújszállási határ a Nagykunság legértékesebb ornitológiai területe. Ezeken a rizsföldeken él a Kárpát-medence legnagyobb székicsér-kolóniája. A visszatérő fészekrakó populáció nagysága évente 25-65 pár között változik, idén több mint 60 pár költött sikeresen” – mondja a kutató.
A hivatásos természetvédők mindmáig nem adták fel a kísérletezést, hogy a székicséreket valamilyen úton-módon átcsalogassák a védett és nem mellesleg hatóságilag is őrzött vizes élőhelyekre, de mint Kiss mondja:
„Magyarázd meg a madárnak, hogy a nemzeti parkban fészkeljen, miközben generációk óta ragaszkodik az ugaron hagyott rizsföldekhez. Ez az ökológia csapdahelyzet eklatáns példája”.
A rizstermesztők, a kutatók és a természetvédők együttműködését jelzi, hogy az elmúlt fél évtizedben a gazdálkodók nem június közepén-végén tárcsázzák az ugaron hagyott területek, ahogy korábban a mezőgazdálkodás munkaszervezési törvényszerűségei és a józan paraszti ész diktálta, hanem már április végén, közvetlenül a székicsérek érkezése előtt. „A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság élőhelyfejlesztés címén már anyagilag is támogatja a talajmunkák korábbi elvégzését, a kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a székicséreknél és más védett parti fajoknál jelentősen emelkedett a költési siker, mivel a költési szezonban egyáltalán nincs zavarás. Mindenki jól jár, a talaj pihen, a biodiverzitás pedig újra növekszik” – mondja a biológus.
Kiss és kollégái a nagykunsági gazdákkal karöltve egy új metódust is kidolgoztak a fekete ugar helyett más kopáros területet választó székicsérek védelmére. „A felderített fészek körül 20-30 négyzetméteres védőzónát karózunk ki és kikerítünk le jól láthatóan. Ezt a részt a traktorok megkerülik, nem kapálják, nem tárcsázzák. Egy 80 hektáros táblában 30 négyzetméter nem számít. A kotló madár ennek köszönhetően nem repül el, nem hagyja el a fészket” – mondja a kutató.
A mezőgazdasági munkagépeket egyébként a madarak is jó ideje megszokták. Hogy mást ne mondjunk, a városlakóknak is ismerős lehet a traktor mögött lépkedő fehér gólyák (Ciconia ciconia) bukolikus látványa. Ilyenkor a madarak konkrétan kihasználják az emberi tevékenységet, és az eke (tárcsa, borona vagy fűkasza) által terített asztallá változó talajszintről csemegéznek. A székicsérek alkalmazkodóképességére példa a Kiss által megfigyelt eset, amikor az agresszív tojó menekülés helyett megtámadta a fészkéhez közelítő traktort: „alaposan felfújta magát, aztán dühödten csipkedni kezdte a gumiabroncsot”.
„A kikelt, illetve a kirepült fiókák száma alapján idén 92 százalékos, tehát kifejezetten sikeres volt a kelés. Szerencsénkre kevés volt a predátor is” – mondja Kiss. A Nagykunságban ugyanis a hivatásos vadászok is beszálltak a kollektív élőhelymegőrzésbe. A költési területeken célzottan gyérítik a fészkeket kifosztó dolmányos varjú (Corvus cornix) és a fiókákra vadászó vörös róka (Vulpes vulpes) vadászható állományát. A biológus szerint a vadászok voltaképpen csak a munkájukat végzik amikor kiveszik a dúvadakat az ökológiai rendszerből, ám ezzel a természetvédelmet is jelentősen segítik.
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
