Az evőeszközök svájci bicskája, a csodálatos kanálgép

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Kezdetben volt a kanál. Az is egy jó kérdés, hogy mióta: a történészek úgy gondolják, hogy Krisztus előtt 1200 körül már biztosan használtak kanalat, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szélesebb körben is elterjedjen ez az evőeszköz. Egyiptomban a fáraók és a nemesek kiváltsága volt a kanalazás. Ez elég sokáig így is maradt, a kanál még a középkorban is úri huncutságnak számított, az egyetlen valóban demokratikus étkezési eszköz pedig a kés volt, ami úgyis akadt mindenkinél (és egészen a 17. századig el is várták, hogy legyen, vendégségben az erre szakosodott hússzeletelő egyén ugyan lekanyarított a meghívottaknak egy-egy darab húst, de onnantól mindenkinek magának kellett boldogulnia). A kényesebbek persze hordhattak magukkal nyársat is, de ennyi volt a luxus, messze volt még a kanálgépek kora.

Idővel persze jogos igénnyé vált az is, hogy ne csak legyen mit enni, hanem legyen mivel is, de ez az út nem volt épp zökkenőmentes. Hosszú időn keresztül nemcsak a kanál, hanem a villa is ritkaságnak számított: Brian Cowan gasztrotörténész szerint a 14. században Itáliában már emlegették, szélesebb körű elterjedésére azonban a 17. századig kellett várni. Eszközzel enni úri huncutságnak számított, és még az arisztokrácia is jobban bízott az ujjaiban, mint ezekben a gyanús holmikban.

A hordozhatósági igény 

Amikor viszont feltámadt az eszcájg iránti igény, nem volt többé megállás a lejtőn, és megjelent a vágy, hogy az ember többé-kevésbé kulturált körülmények között tudjon étkezni még akkor is, ha nem éppen kulturált körülmények között van. Erre több példa is akad az aranyásástól a háborún át a csavargólétig, egy közös vonásuk azonban van: sem a katonák, sem a csavargók nem szeretnének magukkal hurcolni egy komplett étkészletet ahhoz, hogy képesek legyenek megebédelni. 

Az igényre több válasz is született: az egyik ilyen a hobóbicska, a második a jól ismert svájci, és persze létezik tökéletes célszerszám is, a hordozható étkészlet, jóízű magyar nevén a kanálgép. Az első ilyesmiről a tizenötödik században esik említés: ekkor találták fel az összehajtható kanalat, amit kényelmesen lehetett a zsebben is hordani, de miután a kanálhasználat ekkor még ritkaságnak számított, nem is terjedt el szélesebb körben. A gazdagok díszes, de nem túl kompakt eszcájggal utaztak, a Britannica szerint ráadásul ez a tizennyolcadik század elejéig így is maradt, ekkor kezdődött meg az étkészletek tömegtermelése Sheffieldben. Itt még a könnyű hordozhatóság sem volt szempont. Bicska már minden egészséges férfiember zsebében volt, már ha kilépett a kertkapun, kanálgép viszont még nem.

Erre egészen 1874-ig kellett várni: az Egyesült Államokban Samuel W. Francis ekkor szabadalmaztatta az első kombinált, kompakt étkészletet. Francis találmányán is egy fogazott véggel ellátott kanál szerepelt, amire akár fel is lehetett szúrni valamit, a nyelében pedig egy behajtható késpenge volt.

Samuel W. Francis találmánya, az első kompakt étkészlet

A splayd

A Splaydet a negyvenes években találta fel az ausztrál William McArthur, aki a felesége kávézójában kezdte árulni a kés-villa-kanál szerszámot. A tömeggyártása a hatvanas években vette kezdetét, és hamarosan közkedvelt nászajándéknak számított. Nem állítom, hogy van összefüggés, de a válások száma a hatvanas években meredeken emelkedni kezdett az országban, és a hetvenes évek közepén tetőzött. Közkeletű és megbocsáthatatlan tévhit, hogy a splayd feltalálója MacArthur tábornok lett volna, csak véletlen névegyezésről van szó; a városi legenda úgy tartja, hogy a tábornok azért állt elő a kombinált étkészlet ötletével, mert a japánok által használt pálcikát barbár szerszámnak tartotta, villát viszont nem mert volna rájuk bízni, nehogy beleszúrják valakibe. Sajnos ebből egy szó sem igaz. 

A csodálatos splaydFotó: Splayd

A splayd mindenképpen előrelépést jelenthetett viszont a hadviselt ausztráloknak: nekik a második világháborúban az 1942-ben bevezetett, FRED (Field Ration Eating Device) névre hallgató szörnyűséggel kellett beérniük. Ez a legendás P38-hoz hasonló eszköz az amerikai csoda a John Wayne-nek is becézett konzervnyitóval akarta felvenni a versenyt, de nem sikerült neki: az eredeti egyszerű konzervnyitót egy sörnyitóval és egy miniatűr kanállal is kiegészítették, ennek eredményeképpen a FRED egyik funkciója sem működött tökéletesen. A FRED-et az ausztrál kajacsomagok mellé adták, így nem klasszikus kanálgépről van szó, a sekély és apró kanál miatt a katonák viszont új feloldást találtak a betűszónak: Fucking Ridiculous Eating Device.

FREDFotó: Wikimedia Commons

A spork

A spork az a mára modern klasszikusnak számító villa-kanál hibrid, amit ezen a néven először 1909-ben említettek, de igazi ismertséget csak 2003 óta szerzett, amikor is Joachim Nordwall dizájner eladta a spork terveit a svéd Light My Fire cégnek (itt a villa és a kanál már a szerszám két végén kaptak helyet). A többi már történelem: az olcsó eszközből több tízmilliót adtak el azóta, és persze már mindenféle változatban hozzá lehet jutni a színes műanyagtól a fán át a titánból készült prémium darabokig. Az első spork-szabadalmat 1970-ben jegyezték be, de a világ akkor még nem érett meg a kanálvilla fogadására. 

Spork!Fotó: David Goehring/Creative Commons, attribution

Mint minden tisztességes használati tárgy, a spork is metafizikai jelentőséggel bír: a spork.org szerint ez az eszköz tökéletesen jelképezi az emberi lét lényegét, egyszerre akar kanál és villa lenni, és mindkettőben csődöt mond. A leveshez kicsi a kanál, a villa fogai viszont alkalmatlanok arra, hogy bármit felszúrjunk rájuk – cserébe viszont kicsi és olcsó eszközök. Az amerikaiak (és a világ) tragédiája, hogy nem ismerik a főzelékeket, mert ha levest nem is egyszerű enni a sporkkal, egy jó zöldborsófőzeléket már könnyebb kikanalazni vele, minden készételkonzervek királyáról, a sóletről nem is beszélve. Ezek a szerszámok valódi karriert a brit és az amerikai gyorséttermekben futottak be, ahol műanyagból készült sporkokat adtak az ételek mellé: a gyártásukat Spork néven az amerikai Van Brode Milling Company kezdte meg 1970-ben, Angliában pedig 1975-től a Plastico nevű cég szállította a büféknek a kombinált evőeszközöket. A sporkok aztán a diliházakban és börtönökben is népszerűek lettek: nehéz velük komoly sérülést okozni, és hiába nem jó enni velük, mégiscsak két eszközt kap a megrendelő egy áráért, erről sem a KFC, sem az amerikai büntetés-végrehajtás nem tudott nemet mondani.

A spife

A kés és a kanál kombinációját, ami azonban nem tartalmaz villát, spife-nak nevezik (érdekes, ám lazán kapcsolódik, hogy ez az amerikai szlengben egyúttal kis pöcsöt is jelent). Akárhogy is legyen, definíció szerint nem tartalmaz villát, de nem is kell neki: egy újabb verzióban 2015-ben a Nutella dobott piacra valami ilyesmit, aminek az egyik felével kenni lehetett a mogyorós krémet, a másikkal meg kanalazni. Nem véletlenül nem lett nagyon népszerű eszköz, egy korábbi verzióját 1990-ben a Zespri nevű új-zélandi cég a csomagolt kivigyümölcs mellé adta ajándékba, hogy az ember egyből felvághassa és ki is kanalazhassa vele a kivit. Ismét lazán kapcsolódó tartalom, de az ember állítólag gond nélkül megeheti a kivit akár szőröstül-bőröstül is, csak előtte jól be kell vizezni. 

Spoon + knife, azaz spifeFotó: Wikimedia Commons / Aer Lingus

A hobóbicska

Az előbbi eszközök általában egyszerre egy dologra használhatók: az ember vagy kanálként, vagy késként, vagy villaként forgathatja őket, civilizált étkezést viszont nem tesznek lehetővé. Ezen változtatott a fáma szerint az amerikai bicskaipar: itt jelentek meg azok a hobóknak kitalált kombinált eszközök, amelyeket már szét is lehetett szedni, és külön használni az evőeszközöket. Ezeket az ügyesen szétcsúsztatható eszközöket az amerikai Case és Ka-Bar gyártók kezdték el divatba hozni a harmincas években, de villás vagy kanalas bicska már létezett korábban is: a szintén amerikai Hart Cutlery 1900, az Ulster Knife Co. pedig 1890 környékén kezdte gyártani a többfunkciós darabokat. Más források még korábbra datálják az első hasonló bicskákat: legelőször az American Knife Co. és a Plymouth Hollow CT dobott piacra ilyesmit 1849-ben, maga a technika tehát ismert volt, csak nem feltétlenül kaptak rá szélesebb tömegek. 

Klasszikus: agancs markolat, három evőeszköz és sörnyitó. Igaz, 150 dollárba kerülFotó: Case

A kombinált bicskák először a munkát kereső csavargók (hobók) köreiben lettek igazán népszerűek, de cserkészek és kirándulók is előszeretettel vették őket – nyilván a későbbi modellek, ahol már nem csak egy eszközt lehetett egyszerre használni, népszerűbbek maradtak (ma többek között a Ka-Bar, a Case és jóval olcsóbban a portugál MAM gyárt ilyesmiket, igaz, ez utóbbiban kanál nincs, csak villa). Az úti étkészletek Amerikában már a polgárháború alatt is elterjedtnek számítottak a katonák körében, majd ismét divatba jöttek az első világháború alatt, ezt a bicskaféle megoldást 1876 előtt viszonylag ritkán alkalmazták, a hadseregben pedig soha nem is rendszeresítették. 

Ami azt illeti, az amerikai katonák 1874 előtt teljesen magukra voltak hagyva a kérdésben, ekkortól kaptak csak ugyanis kincstári étkészletet, ami egy késből, egy kanálból és egy villából állt. Ez a mai napig nem sokat változott, a kanálgépet a második világháború óta még egy P38-as konzervnyitó egészíti ki. A polgárháborús leletek tanúsága szerint a villával kombinált zsebkés népszerű volt a katonák körében, de ezt maguk szerezték be az élelmes kereskedőktől, és azután is használták, hogy kincstári étkészletet kaptak. A műfajnak számos leágazása született az orosz halacskás kés-villától a szuvenírként kapható mindenre jó kisbicskáig, a műfaj nagyjainak mégis a klasszikus amerikai megoldásokat tartják, igaz, ezek a bicskák az első világháború alatt Európába is eljutottak, ahol az a hír járta, hogy a Vöröskereszt osztogatja őket a katonáknak. Nem a Vöröskereszt volt, de valóban jószolgálati dolognak tűnhetett egy ilyen hasznos holmi a lövészárokban.

A kanálgép

Az élet a kompromisszumokról szól: ha a spork arra tanítja az embert, hogy ne törekedjen a tökéletes kompakt kanálra, a kanálgép azt sugallja, hogy jobban jár mindenki, ha van nála eleve egy kés. A magyar hadseregben 1964 óta használnak kanálgépet, Baczoni Tamás őrnagy szerint az elnevezés is ekkorra datálható. Amerikában bezzeg már mióta van, de olyan is: egy normális ember szájába egy ekkora kanál nem is fér be, meg gépnek is alig lehet nevezni, hiszen csak egy késről, villáról és kanálról van szó, aminek a könnyű hordozhatóság és tisztíthatóság érdekében van egy lyuk a nyelén, a P38-as konzervnyitóhoz hasonlóan ehhez egy zsinórt erősítve lehetett az evőeszközöket forró vízbe ereszteni, hogy fertőtlenítsék őket. Baczoni szerint a katonákat az nyűgözhette le, hogy az addig kiutalt egyetlen kincstári kanál után már ennyi funkciót kaptak: lehet szeretni vagy utálni, de azért a kanálhoz képest a sörnyitó, a konzervnyitó, pláne a kés meg a villa már komoly előrelépésnek tűnt. Ezért is kaphatta a nevét, no meg azért, mert azért az összfegyvernemi hadtápkészlet kifejezésre valamivel nehezebben áll rá az ember szája. 

Honvédelmi kanálgép a Magyar Néphadsereg készletéből. A tok egyben konzervnyitó, abba csúszik be a kés, a villa és a kanál.

Érdekes, hogy Baczoni szerint a Néphadsereg katonáinak egészen 1964-ig várniuk kellett a kanálgépre, a legtöbb helyen ugyanis jóval korábban találtak már megoldást erre a problémára. Az első hadi használatra szánt étkészletek Németországban és Svájcban jelentek meg a századforduló környékén, innen kerültek át Finnországba is: ezekben az volt a közös, hogy az amerikai étkészlettel szemben már egymáshoz rögzíthető darabokból álltak. Érdekes módon a második világháborúban használt német katonai készletből hiányzott a kanál, kés, villa és egy konzervnyitó volt benne. Egy másik verziójában volt ugyan kanál és villa, de kés nem volt, ez felelt meg leginkább az angol sporkoknak (a neve is Göffel (Gabel + Löffel) volt). Ezt a megoldást már az első világháborúban is használták. Az angol és a holland készletek az előbbihez hasonló elemekből álltak.

Hasonló logikát követtek a finnek is, a Lusikkahaarukka, az ottani kanálgép az első világháborús német eszközhöz hasonlóan egy villából és egy kanálból állt, amelyet a némethez hasonlóan egy szegecs rögzített egymáshoz. Kést azért nem adtak hozzá, mert feltételezték, hogy azt a katonák úgyis hordanak magukkal – méghozzá a sajátjukat vihetik szolgálatba is, ezért is létezik olyan kevés finn katonai kés. 

A kanálgép újrafeltalálása

A kanálgép viszonylag sokáig megmaradt a túrázók, katonák és military-őrültek eszköztárában. Az olcsó és könnyű sporkok megjelenésével még sikk is lett hordani egyet a táskára vagy akárhova szíjazva, hogy kéznél legyen szükség esetén, de még mindig amolyan outdooros hangulata volt a dolognak – egészen addig, míg valaki fel nem találta a környezetvédelem Szent Grálját, az elmosható éttermi evőeszközt. Jó, azt már korábban feltalálták, legfeljebb nem mosták el, egy 2018-ban indult kickstarteres projekt viszont már azt ígéri, hogy bárhova magaddal viheted a saját evőeszközödet, el is moshatod, és újra is használhatod.

A luxusgépFotó: Outlery

Az ötlet irtózatos sikert aratott, az Outlery pedig 15 ezer forintnak megfelelő áron kínálja a szilikontokos, összecsavarható villából, késből, kanálból és szívószálból álló szettjét. Az evőeszközök rozsdamentes acélból készülnek, ráadásul a cég azt ígéri, hogy minden megvásárolt készlet után ültet egy fát, ráadásul ha az ember a terméküket választja a műanyag evőeszközök helyett, az óceánt is segít megmenteni. Nem ez az egyetlen ilyen cég, sőt, nem is ez a legdrágább hasonló evőeszköz: aki titán étkészletre vágyik, annak mélyebben a zsebébe kell nyúlnia, de sporkból is létezik már mindenféle a balkezestől a lebomlón át a gyerekeknek való méretig. 

A legtöbb készlet valamilyen kompromisszumot igényel: a műanyag spork műanyag és kényelmetlen, az egyik nehéz, a másik drága, megint csak egy másik egyszerűen használhatatlan. Választék mindenesetre van, és az esetek többségében még a legbénább találmányt sem olyan kényelmetlen használni, mint az elpattanó gyorséttermi műanyag késeket és elhajló villákat, így a kanálgép mellett környezetvédelmi indokok mellett kényelmiek is szólnak.

Jó, lehet, hogy a FRED mellett nem.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: