Mutasd, mi van nálad, megmondom, ki vagy!
Öregapádnak, apádnak, sőt, már Ötzinek is volt EDC-je, legfeljebb nem így hívták: az 5300 éve gleccserbe fagyott embernél halálakor egy pattintott, rövid kés volt, egy nyúzóeszköz, egy ár, néhány nyílvessző, illetve egy agancsból készült élezőeszköz, amellyel karban tudta tartani az eszközeit. Az már csak szubkultúra vagy divat kérdése, hogy az EDC néhány éve központi témává vált, legalábbis bizonyos körökben.
Az EDC az Everyday Carry rövidítése, és azokat a tárgyakat jelenti, amelyeket az ember nap mint nap magával hord. Az everydaycarry.com weboldalt 2005-ben regisztrálták, de biztos, hogy ennek a modern őrületnek komolyabb gyökerei vannak, mint az, hogy először egy maroknyi, majd egyre több ember osztja meg a pénztárcájáról, bicskájáról, kocsikulcsáról és telefonjáról készült fotókat.
Zsebhobbi
EDC-zni hobbi lett, miközben régebben csak kényszer volt, a legtöbben pedig nem is gondolnak bele, hogy amikor zsebre vágják az öngyújtót, a bicskát vagy a tollat, önkéntelenül is egy szubkultúra részeivé válnak – igaz, amíg nem fényképezik le a szőrös csuklójukat a legújabb óraszerzeményükkel, és nem töltik fel a képet az Instagramra, viszonylag biztonságban vannak. Képmegosztás esetén viszont kötelező kellék a háttérben a műszerfal, esetleg slusszkulcs, illetve a pénztárca mellé kikészített, gondosan letörölgetett mobitelefon is: ezek adott esetben státuszszimbólumok is, és szigorúan véve talán nem a klasszikus EDC részei.
Az EDC fogalma (már ha volt neki egyáltalán a kétezres évek előtt) sokat változott: a mai definíció szerint inkább önvédelmi-taktikai tárgyak tartoznak ide, de például a szemüveg általában kimarad. Kivétel a napszemüveg: az meglepően gyakran helyet kap a szettben, de arra is akad példa, hogy a cipőt is lefényképezik, pedig valószínűtlen, hogy az ember mezítláb mászkálna az utcán.
A csodálatos zsebkés
Az EDC alapja ennek megfelelően nem az alsógatya vagy a zokni, hanem talán a legősibb eleme a készletnek: a zsebkés. Ötzinek csak azért nem volt, mert túl régen élt hozzá, és még nem találta fel, de a rómaiak Krisztus előtt 200 körül valószínűleg már hordtak magukkal egyszerű zsebkéseket. Ezeknek rugójuk ugyan nem volt, de a máig ismert „súrlódózáras” (friction folder) mechanikával rendelkeztek, ami pont arra jó, hogy az ember lehetőleg ne csukja őket az ujjára rendeltetésszerű használat esetén. A legkorábbi ismert példány minimum Krisztus előtt 43-ból származik, ezeknek a korai bicskáknak a markolata valószínűleg gazdagon díszített rézből, egyéb fémből, esetleg kőberakással készült. Hasonló darabokat a mai napig készítenek: a japán higonokami a mai napig ezen az elven működik, igaz, az ilyen késeket nagyüzemben csak a 19. század végén kezdték el gyártani.
Európában az első EDC-kések középkori, illetve viking gyökerekkel rendelkeztek: az összecsukható, egyszerű szerszámokat főleg parasztok használták, a legkorábbi leletek a 8. századból származnak a mai Németország területéről. Ezek lehetnek annak a 16. századi bajor bicskának az elődei is, amelyet az új-zélandi Svord cég a mai napig forgalmaz: a dizájn egyszerűbb nem is lehetne, a penge szénacél, a becsukódását pedig a penge egy hosszanti nyúlványa gátolja meg, ami hosszabb, mint a higonokami esetében, és majdnem az egész tenyér megtámasztja, miközben a két markolatpanel között amúgy is enyhén megakad, így minimalizálható a sérülés veszélye.
Egy valóban demokratikus eszköz
A 17. századig azért a bicskák mellett továbbra is a fixpengés késeket kedvelték, ezeket javarészt étkezésre, olykor egy-egy alkalmi gyilkosságra használták, más kését használni pedig irtózatos modortalanságnak számított. A középkori és kora újkori lakomák alkalmával a házigazda joggal számíthatott arra, hogy a vendégei hoznak magukkal kést, villát pedig nem is nagyon használtak, erre épp elég volt felszúrni a valóban EDC-nek számító eszközre a profi hússzeletelő által már feldarabolt, de fogyasztásra a jelen formájában még nem alkalmas méretű falatokat. Bee Wilson gasztrotörténész szerint ez az ember legősibb gasztroeszköze: már azelőtt is szüksége volt rá, hogy megtanulta volna a tüzet használni, ez a késfüggés pedig nem múlt el nyomtalanul.
Egy hatodik századi Benedek-rendi szerzetesi regulában külön előírták, hogy a barátok távolítsák el a késeiket az övükről, mielőtt aludni térnének, különben még megsebzik magukat álmukban. Sokan úgy gondolják, hogy a késviselés valami maszkulin dolog, de Wilson szerint éppen a kés volt az egyetlen olyan holmi, amire mindenkinek szüksége volt, nőnek, férfinek, királynak és parasztnak is, ezért aztán mindenkinek volt is, legfeljebb a kidolgozás változott. Ez a ragaszkodás a saját evőeszközhöz a legendárium szerint egészen XII. Lajos koráig, a 15. századig eltartott, a király főszakácsa ugyanis ízléstelennek találta, hogy a vendégek a késük hegyével piszkálják a fogukba ragadt húscafatokat (mások szerint az uralkodó attól tartott, hogy valaki leszúrja étkezés közben, ezért vezette be a tompa hegyű kések divatját).
Ez aztán a francia udvaron túl az egész világon elterjedt: a tizennyolcadik században már jóformán senki nem hordott magával tőrt étkezéshez, a zsebkések viszont ezzel párhuzamosan szédületes fejlődésen mentek keresztül (1640 környékén viszont még bőven elfogadott volt: egy svájci festményen egy gazdag családot is úgy ábrázolnak, hogy a lányok a derekukra kötött szalagon kést hordanak a hétköznapi viselet részeként). Kínában ugyanezt a dilemmát Wilson szerint azzal oldották meg, hogy egyszerűen száműzték a késeket az asztaltól, már a konyhában falatnyi darabokra vágták a fogásokat, így a vacsoravendégek legfeljebb belefojthatták egymást a levesbe.
A bocksteni bicska
A bicska már a 14. században is elválaszthatatlan társa volt az embernek: egy Svédországban előkerült lelet, a bocksteni emberrel együtt előkerült tárgyak tanúsága szerint a hétköznapi viselet része volt már akkoriban is az erszény, emellett pedig a bicska is, a maradványok között két korai bicskát is találtak. A legtöbbször az étkezés mellett mezőgazdasági munkákra használták ezeket az eszközöket, de nem csoda, hogy idővel fegyvert faragtak belőlük: a 11. században a karambitot, ezt az íves, sarlószerű pengét már direkt önvédelmi és támadási szempontok alapján gondolták újra, a Nepálban használatos kukrit, amelyet a gurkák forgattak, a 16. századtól tekintik fegyvernek, korábban mindenre használták a favágástól a termény betakarításán át az állatok leöléséig.
A zsebkés forradalmát a rugó feltalálása jelentette, de itt még nem rugós késről, hanem a legtöbbek számára hagyományosnak számító „slipjoint” megjelenéséről van szó. A legtöbb hagyományos magyar bicska is így készül: a pengét egy, a markolat hátulján végigfutó rugó biztosítja, ami egyszerű fémlapnak tűnik, így csak erősebb nyomásra lehet becsattintani a bicskát. Az újfajta bicskák az 1600-as évek közepe táján jelentek meg Angliában, és akkori és mai nevük is árulkodik a funkciójukról: tollkésnek nevezték őket, és ennek megfelelően a tudósok és kutatók EDC-jének a részét képezték.
A műfajra csakhamar rábukkant a kevésbé literátus közönség is: kényelmesebb volt használni, mint a súrlódózáras késeket, biztonságosabb is, ráadásul az összecsukható kés könnyen rejthető is volt, így Spanyolországban rövidesen megjelentek a navaják, az útonállók kedvelt fegyverei. A pengeforma csakhamar elterjedt a polgári lakosság körében is, a mai napig tradicionális bicskának számít a magyar caklihoz, náderhez és fejesgörbéhez hasonlóan. Magyarországon a 16. század óta folyik bicskakészítés, maga a szó is török jövevény, bár az egyik legismertebb magyar forma, a szalonnázó, valójában úri bicska: kenyeret és szalonnát ugyan lehet vele vágni, de faragásra, nehezebb munkákra nem alkalmas, erre a caklit, a fejesgörbét és a nádert tartogatja a hagyományos magyar EDC.
Arról ugyan nem szól a fáma, hogy az Esti Kornélban a boldogtalan, buggyant Mogyoróssy Pali pontosan mit hordott magával, de az 1925-ös novella jól mutatja, hogy mennyire egyértelmű volt, hogy bicskát igen: „Wirth a politikáról és a rendőrségről csevegett, s egyes újságírókról is, közös ismerőseikről, majd atyai jóindulattal a vérbajról. Baráti eszmecsere volt ez, közvetlen és fesztelen. Aztán minden átmenet nélkül elkérte zsebkését, melyet Pali át is adott neki”.
Az esernyő, a sétapálca és a pipaszurkáló
Az EDC-divat előképét sokan a századforduló kötelező kellékeiben, a zsebórában, bicskában, többféle pipában, gyufásdobozban és cigarettatárcában látják. és kétségtelen, hogy úriember akkoriban a kertkapun sem lépett ki anélkül, hogy ezek nála legyenek. Ilyen, az angol gentlemantől elválaszthatatlan kelléknek számít a néphitben az esernyő is, bár a britek eredetileg gyanakvással fogadták az új találmányt – ami addigra már vagy négyezer éve ismert volt, igaz, elsősorban nem eső, hanem a napsütés ellen alkalmazták. A brit esernyőt Jonas Hanway honosította meg a szigeten a 1750 körül, igaz, először számtalan kritika érte, amiért férfi létére nem bírja az esőt, akár a franciák. Hanway makacsul hordta az ernyőt, annak ellenére, hogy ez honfitársaiban olyan heves indulatokat gerjesztett, hogy az utcán szeméttel dobálták meg és folyamatosan csúfolták. Megérte: a 19. század fordulójára már egyre többen átvették tőle a divatot, kisvártatva pedig az esernyőhordás majdnem annyira angol dolog lett, mint a délutáni tea (amit Hanway mellesleg rettenetes szokásnak tartott, ahogyan a teaivást is veszélyes és hülye szokásnak minősítette).
Tessék mondani, hány óra?
A zsebkéshez hasonlóan az óra is az EDC állócsillagának számít, már amióta egyáltalán létezik (két másik ilyen megkerülhetetlen tárgy van még, a pénztárca és a tűzszerszám). Az óra a késnél jóval később, az 1400-as évek végén indult zsebhódító útjára. Egy német feltaláló, Peter Henlein ekkor készítette el az első hordozható darabokat, amelyek már nem a fékek és ellensúlyok rendszerén alapultak, hanem rugó hajtotta meg őket. Az órásmester 1524-re tökéletesítette a szerkezetet, 1550-re pedig megszületett a ma is ismert, lapos óraforma (a korábbiak inkább egy krumplira emlékeztettek). A 17. században az órák már üveget is kaptak a számlapjukra, és annak ellenére, hogy a korai szerkezetek naponta akár több órát is késhettek, egyre kedveltebb kiegészítőnek számítottak. Az 1820-as évektől a szerkezetek is megbízhatóbbá váltak, a század közepétől pedig beindult a tömegtermelésük is – ekkora viszont már a korabeli férfi-EDC nélkülözhetetlen részét képezték, a divat pedig hihetetlen mennyiségű kiegészítőt kínált a már meglévő kiegészítőhöz, gyakorlatilag bármit rá lehetett aggatni az óraláncra, amit józan ésszel el lehet képzelni, és egy sor olyan holmit is, amit nem.
Nem túl meglepő módon ezek között megtalálható volt a bicska is: az 1890-ben alapított, a mai naping működő savoyai késkészítő cég, az Opinel 1897-ben már 12 különböző modellt kínált, ezek közül a legkisebb, az 1-es típus kifejezetten óraláncra való miniatűr bicska volt, egy gyűrűvel a nyél végén. A cég mai napig aktív, bár valószínűleg a mostani miniatűr modelleket a vásárlók inkább a kulcstartójukon hordják (ez az EDC további bugyraihoz vezet, ugyanis a feszítővastól a sörnyitón át a fogóig minden létezik kulcstartóra szerelhető kivitelben).
Az óraláncon teleszkópos tollat, pipaszurkálót, gravírozott díszeket, efféléket hordtak, de ha valami kivitelezhető volt miniatűr kivitelben, és volt rá valami homályos esély, hogy jól jön majd a hétköznapi élethez, azt valószínűleg elkészítette valahol egy órás vagy egy ékszerész. Sajnálatos módon az óraláncra aggatott mindentől nagyjából az első világháború környékén elbúcsúzott a férfidivat, ekkortájt jöttek divatba ugyanis a karórák – de csüggedni sem kell, hiszen ezekből a mai napig irtózatos a választék, van közöttük radioaktív és olyan is, ami még űrutazásra is alkalmas (vagyis hát a Holdig bírta, a Marson még egyet sem próbáltak ki). Annak, aki az EDC taktikai-túlélő vonaláért lelkesedik, ideális választás lehet például egy Breitling Emergency, ami kérésre mentőcsapatokat hív az emberhez. A jó hír az, hogy a cég ingyen kicseréli az órát, ha valóban vészhelyzet volt, és baja esett, a rossz pedig az, hogy ha mégsem volt vészhelyzet, a tulajdonosnak kell állnia a mentés költségeit.
Van tüzed?
Az EDC harmadik legfontosabb tagja a tűzszerszám (illetve hasonlóan sarkalatos pont a zseblámpa is), ez lehet bármi a kovától és a taplótól a szikravetőn át az öngyújtóig, de szívderítő mennyiségben állnak az érdeklődők rendelkezésére különböző taktikai, átázásmentes, mindenütt meggyulladó gyufák is. Manapság a legkedveltebb választás persze az öngyújtó, túlélésmániások számára van belőle gumírozott és viharálló, létezik USB-ről tölthető, eldobható, benzines – a lista szinte végtelen, bár egy Zippo ugyanúgy belefér egy gentleman-EDC-be, mint a zombiapokalipszisre készülő prepper zsebébe. Az öngyújtó annyira fontos, hogy Stephen Fry brit nemzeti kincs szerint ez a legfontosabb hétköznapi holmi, amit valaha feltaláltak. Fry listáján persze több klasszikus EDC-elem is megtalálható, így a golyóstoll és a karóra, de valamiért helyet kapott rajta az almahámozó is.
Az első öngyújtót Wolfgang Döbereiner német vegyész találta fel 1823-ban, ez viszont még nem lehetett az EDC része: nagy volt, nehezen kezelhető, és hajlamos volt felrobbani, nem csoda, hogy nem is volt túl népszerű. Jó ideig a gyufa (az ehhez tartozó díszes gyufatartók) voltak a hétköznapi felszerelés részei, ebben Irinyi János felfedezése, a robbanásmentes gyújtófa nagy szerepet játszott, ő alapította meg az első magyar gyufagyárat is 1839-ben.
Az öngyújtóipari áttörésre egészen 1903-ig kellett várni, ekkor szabadalmaztatta Carl Auer von Welschbach a ferrocériumot használó modern szikravetők ősét, amelyet a gázvilágítás forradalmasítására és öngyújtógyártásra kívánt használni. 1910-ben az amerikai Ronson cég szabadalmaztatta a Pist-o-Lightert, ami tulajdonképpen nem is öngyújtó volt, hanem egy pisztoly formájú szikravető, ami a mostani gázbegyújtókra hasonlított, két évvel később pedig piacra dobták a Wonderlite névre keresztelt terméket, ami leginkább a ma is kapható „örökgyufákra” hasonlított, a szikra egy fémrúdban lévő, gyújtóanyaggal átitatott kanócot gyújtott meg. A cég azt állítja, hogy ők szabadalmaztatták a világ első öngyújtóját – annyi bizonyos, hogy ők tették mindenki számára hozzáférhetővé.
Újrahasznosítás reloaded
Az első világháborúban aztán majdnem akkora igény mutatkozott az öngyújtóra, mint a konzervnyitóra, de kevés katona mászkált Ronsonnal, így hát a legtöbben csináltak maguknak, méghozzá töltényhüvelyekből. A háború végeztével még mindig rengeteg hüvely maradt, ebben látta meg a fantáziát az eredetileg gombgyártással foglalkozó osztrák IMCO cég, és 1918-ban át is álltak a töltényhüvely-alapú öngyújtók gyártására. A design sikeresnek bizonyult: még az ötvenes években is hasonló elvek alapján működtek a gyújtók, mint a hőskorban, a hengeres forma is megmaradt, csak már nem töltényhüvelyből készültek.
Az műfaj állócsillaga, a Zippo 1933 óta gyárt öngyújtókat: a mechanika azóta is változatlan, a design viszont sokat változott. Az eredetileg bronzból készült burkolatokat a háború alatt acélra cserélték, ezeket a katonák pedig ízlésüknek megfelelően dekorálták – a cég igazgatója, George G. Blaisdell pedig a háború végeztével ebben is meglátta a lehetőséget, így 1945-től megjelentek a különféle díszítések, ezekből a mai napig számtalan változat készül. Az öngyújtó azt ígéri, hogy tízből tízszer meggyullad, nem fújja el a szél, ráadásul menő is, szóval kötelező tagja lehet egy EDC-nek, bár Roald Dahl és a Négy szoba után erre azért jobb, ha nem vesz az ember mérget.
Mi lapul a zsebecskémben?
Az EDC fogalmi keretei persze képlékenyek: az óraláncra szerelhető mütyürkék kikoptak belőle, viszont bekerült a zseblámpa, a slusszkulcs, adott esetben egy koga vagy egy taktikai toll, a telefon vagy az e-book-olvasó. Van, aki jegyzetfüzet nélkül nem lép ki az ajtón, van olyan is, aki a nyunyókáját nem hajlandó otthon hagyni, az viszont biztos, hogy az óra-kés-gyújtószerszám szentháromsága nagyjából örök érvényűnek tűnik, minden, ami ezen túlmutat, már csak hab a tortán. Leginkább az Egyesült Államokban persze az EDC-hez tartozik a maroklőfegyver is, de ennek, ahogy a telefon kiválasztásának és a slusszkulcs villogtatásának, talán még durvább szubkultúrája van, mint az órának vagy a zsebkésnek.
Az EDCForums persze számtalan egyéb kategóriát is kínál: elektronikai eszközök, elsősegély (ne feledjük, egyes késeken, tollakon és egyebeken van például üvegtörő vagy biztonsági öv-vágó is), fotós cuccok, ruha, a felszereléshez való zsákok, gyakorlatilag minden, ami valaha is megfordult az ember zsebében vagy annak környékén. Virágzó szubkultúra, sőt, mozgalom bontakozott ki abból a hétköznapi jelenségből, hogy emberek hordanak magukkal valamit, boldogan osztják meg egymással, hogy épp mi van náluk, tanácsokat adnak egymáshoz, hogy mi lenne az ideális bushcraft/prepper/gentleman EDC, ezzel pedig újabb vásárlásokra, kombinációkra és fotókra buzdítják egymást.
De hát ezen nincs is mit csodálkozni: az egész Gyűrűk Urát elindító alapkérdés is az volt már a Hobbitban, hogy mi lapul Bilbo zsebecskéjében – nem csoda, hogy ez a mai napig foglalkoztatja az embereket.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
