Túl jó ahhoz, hogy rossz legyen – 40 éve adták át a nyíregyházi ufót, Bán Ferenc művelődési házát

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A közepesen ismert hiteles történet szerint a háború utáni magyar építészet egyik legizgalmasabb épületének alapötlete egy szalvétán fogant, majd az abból született tervet az asztal túloldalán ülő építész az esélytelenek nyugalmával adta be a pályázatra, ahol aztán váratlanul megnyerte az első díjat. Az építész Bán Ferenc, a szalvétára skiccelő másik építész Bán mestere, Plesz Antal, az épület pedig a nyíregyházi művelődési ház, amely ma, 2021. november 21-én  ünnepli felavatásának 40. évfordulóját. 

Azt mondani egy épületre, hogy izgalmas, sok mindent jelenthet. Szakmai körökben minimum azt illik róla tudni, hogy a második világháború utáni japán építészeti irányzat, a metabolizmus hatását tükrözi, ennek megfelelően messzemenően fittyet hány a környezetére. Bán tervezői hozzáállása a szocialista építőiparral vívott küzdelem példamutató esete, az épület pedig úgy általában egészen egyedülálló a magyar közegben. Kevés háza van a korszaknak, amelynek értelmezése ennyire szorosan összefonódott volna tervezője személyével, és Bán terve, illetve a megvalósítása során tanúsított magatartása munkássága egészének megítélésére kihat.  

A nyíregyházi művelődési ház az 1980-as évekbenForrás: Művészet. Fotó: Somfai István

A művelődési ház tervezésére 1970-ben kiírt meghívásos pályázaton Bán a Nyíregyházán székelő megyei tervezőiroda, a NYÍRTERV munkatársaként vett részt. Harminc éves volt, és bár már megnyert három pályázatot, kevéssé tűnt esélyesnek, hogy szokatlan formájú és elrugaszkodott szerkezetű épületének tervével ő kapja meg a jelentős megbízást. A fiatal építész magáévá tette Plesz Antal felvetését, hogy a ház a meglévő beépítés fölé magasodó hidat formázzon, ami az akkoriban világszerte népszerű, de nagyobbrészt papíron maradt megastruktúrák bevett megoldása volt. A terven a művelődési ház fő funkcióit egy monolit vasbeton tartóelemekre helyezett hosszú rácsszerkezet foglalta magában, amit hosszirányban kétoldalt egy-egy rácsos tartó, keresztben pedig a rugalmas térhasználatot lehetővé tevő Vierendeel-tartók sora alkotott. Az aszimmetrikus formájú, két csúcsban végződő feszített szerkezetű tető révén a ház hosszanti homlokzata egy függőhídra, vagy még inkább egy függőhíd torzójára emlékeztetett, de igazából nem hasonlított semmire, ami korábban Magyarországon megépült. Az, hogy ez a terv nyerte a megyei tanács által kiírt pályázatot, leginkább épp a rendhagyó formának köszönhető, amellyel a megbízó a város és a helyi közeg modernségét igyekezett demonstrálni, és nyilvánvalóan azzal is tisztában volt, hogy az épület országos szinten is nagyot fog szólni. Emellett a tanács valószínűleg azzal is számolt, hogy a fiatal helyi építész kéznél van, és könnyebb lesz irányítani, mint mondjuk egy budapesti iroda tervezőjét, aki csak időközönként tud ellátogatni a városba.   

Nyíregyháza belvárosának részlete 1983-ban, a jobb felső sarokban a művelődési házzalFotó: Fortepan/Ördögh János

Nyíregyháza mint megyeszékhely a Kádár-kor évtizedeiben radikális átalakuláson ment keresztül. A városrendezés keretében a városközpont sok régi házát elbontották, és már bőven a művelődési ház megépülése előtt kialakult egy modern szövet a belső körút mentén, olyan figyelemreméltó épületekkel, mint a Pintér Béla által tervezett Krúdy mozi és irodaház vagy a helyi pártszervezet lebegő toronyháza Jantner Antaltól. Bán házát így nem egyszerűen a jórészt földszintes történelmi beépítés meghagyott szigeteivel, hanem egyúttal az új modern dobozokkal szemben is kritikus viszonyba állította, ez a különutas attitűd azonban az épület funkciójára való tekintettel is elfogadható volt. A művelődési házaknak ugyanis 1970-ben nem voltak standard típusmegoldásai, ehelyett tervezésük kísérleti terepnek minősült, a közművelődés gyakorlati és módszertani kérdéseiről és az építészet ezen belül betöltendő szerepéről pedig izgalmas viták zajlottak. 

Az 1981. november 21-én átadott nyíregyházi művelődési házFotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Miután a Művelődésügyi Minisztérium 1965-ben határozatot hozott a megyei művelődési központok megszervezéséről, Nyíregyházán 1969-ben történt meg a helyszín kiválasztása és a pályázat előkészítése. Bán még néhány évvel korábban a Bányászati Építő Vállalat frissdiplomás alkalmazottja volt, ezidőtájt kezdte őt érdekelni az első világháború utáni szovjet konstruktivizmus és a hatvanas években virágzó japán metabolizmus, amely hatalmas léptékű fejlődőképes épületeket vizionált a háború után újjáépülő japán városokba, és az évtized végén már jó néhány megépült épületet tudott felmutatni. 1982-ben megjelent elemzésében Makovecz Imre a nyíregyházi művelődési házat Kisho Kurokawa 1969-ben épült Otome Toge-i Odakyu autós éttermével állította párhuzamba, míg a Bánról kiváló monográfiát író Szabó Levente a tetőszerkezetben Kenzo Tange 1964-es tokiói olimpiai stadionjának idézetét látja. 

Noha maga Bán munkái kapcsán szívesebben beszél a népi építészet és saját gyermekkori élményei hatásáról, a japán építészet iránti vonzalma tagadhatatlan, és a metabolizmus keleti blokkban való adaptálásával a magyar építész a nyolcvanas években nemzetközi ismertségre tett szert. A lehetséges előképek mellett külön figyelmet érdemelnek a tervezés folyamatának dokumentumai, az eredetileg képzőművésznek készülő Bán által az épületről készített grafikák és látványtervek, amelyek a magyar építészet legszebb rajzi munkái közé tartoznak, és amelyek jól mutatják, hogy az építész szoborszerű objektumként tekintett a nagy szerkezetre. A művelődési ház így voltaképp kettős fordítás eredménye: egyrészt a japán és egyéb kortárs nemzetközi inspirációk átültetése a nyírségi középvárosba Bán sajátos tervezői szemüvegén keresztül, másrészt a rendkívüli igényességről árulkodó és egy erőteljes gondolatot hordozó terv hozzáidomítása a hazai építési gyakorlat viszonyrendszeréhez. 

A déli homlokzat látványterveForrás: Magyar Művészeti Akadémia

Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbi mivel járt: az építkezés megkezdése után a megyei építőipari vállalat jelezte, hogy nem vállalja a Bán által elgondolt merész szerkezeti megoldások kivitelezését, ezért egy hosszú és bonyodalmakkal – így például az építkezés abbamaradása miatt indított rendőrségi vizsgálattal – tarkított áttervezési folyamat következett. Az építész nem adta fel, és a NYÍRTERV főmérnökével, Scholtz Bélával közösen módosítottak a szerkezet anyagainak és kialakításának paraméterein (így például a Vierendeel-tartókat két hosszanti szekrénytartóval váltották ki). Így csökkent az épület mérete, a rácsszerkezet karcsú vonalai vastagabbá váltak, és a legfelső szint eredetileg alakíthatónak elgondolt tere helyett fixen rögzített, hagyományos előadóterem épült. 

Az építkezés 1979-ben indult újra, de az ekkor 1980 júniusára tervezett átadást így sem sikerült teljesíteni, ehelyett másfél éves csúszással a következő évben, 1981. november 21-én avatták fel az épületet. Mire erre sor került, a Lenin teret, ahol elkezdték építeni, már Szabadság térnek hívták (ez ugyanis nevet cserélt a mai Országzászló térrel, ahol 1980-ban Lenin szobrát állították fel), és a kezdetben megyei művelődési háznak szánt intézmény az időközbeni szervezeti átalakulások nyomán Megyei és Városi Művelődési Központ néven nyitott meg. Az eredeti elképzelés, hogy az épület fő tömege a meglévő földszintes beépítés fölött lebegjen, már rég nem volt érvényes, mivel a beruházó bontásokkal rendezte a terepet, és a ház méreteinek csökkenése sem tette volna ezt lehetővé. Emellett a kényszerű módosítások eredményeként a belső terek elosztása és kialakítása elmaradt az épület karakteres külső megjelenése mögött, a Fekete György által jegyzett belsőépítészeten pedig erősen érezhető volt, hogy koncepciója és Bán tervének alapgondolata között majdnem tíz év volt a korkülönbség.  

A legfelső szint előtereForrás: Magyar Építőművészet

A fogadtatás a várható forgatókönyv szerint zajlott: míg a városlakók többsége a fejét vakarta az új épület láttán, addig a helyi tanács és a sajtó a művelődés demokratizálásának legkorszerűbb helyszíneként és Nyíregyháza fejlettségének bizonyítékaként ünnepelte. De a sajtóban rendszeresen utaltak „megosztó” voltára, és kritikus hangoknak is teret adtak: az Új Tükörnek az akkor épp november 7-re tervezett megnyitó előtt megjelent riportban az építkezésen dolgozó lakatos például azt nyilatkozta, hogy ha Szolnokhoz és Győrhöz hasonlóan Nyíregyházán is előregyártott elemekből építkeztek volna, a városnak az elköltött összegből két művelődési háza is lehetne (az 1975-ben 110 millió forintra belőtt építési költség végül 165 millióra nőtt). 

A szaksajtóban Bán tervéről már a hetvenes években több cikk megjelent, a nyolcvanas években pedig a korszak prominens alkotói és kritikusai foglalkoztak a megépült házzal. Az építész szakma nagyjából konszenzusos, Reimholz Pétertől Makovecz Imréig ívelő álláspontja lényegében a következő: maga az épület „ellentmondásos”, a helyi kontextustól és a magyar építészeti hagyományoktól teljesen idegen, ezért igényes és előremutató megoldásai ellenére is problémás, azonban a tömegforma egyedisége és Bán szembeszegülése a szocialista építőipar által diktált uniformitással az építészek alkotói szuverenitásának jelképévé avatja a házat. 

A szakma Kádár-kori alapélménye volt az építészek kiszolgáltatottsága a hazai építőipar technológiai korlátainak és az igényesebb megoldásoktól idegenkedő kivitelezőknek, és ebben a keretezésben Bán tervének viszontagságos megvalósulása Ferkai András szerint „heroikus küzdelem”, Reimholz Péter megfogalmazásában „patetikusan nagy vállalás” eredménye. Ugyanennek a mozzanatnak köszönhetően az épület olyan vele teljesen ellentétes elgondolású munkákkal állítható párhuzamba, mint Jurcsik Károly és Varga Levente orgoványi művelődési háza, amely a hagyományos építőanyagok használatával és szerény léptékével ment szembe a korabeli kötöttségekkel. 

Azt is fontos látni azonban, hogy amikor a nyíregyházi művelődési központ megépült, a magyar építészeti gondolkodásban nagyon más szelek fújtak, mint amikor Bán tervével megnyerte a pályázatot – mire a házat átadták, a meglévő környezet figyelembevétele, a „kontextualitás” elsődleges tervezési irányelvvé lépett elő (és azóta is stabilan az egyik legalapvetőbb követelmény és értékelési szempont a hazai építészetben). A nyolcvanas években már maga Bán is a hagyományosabb tömegképzés felé fordult, sőt – ahogy azt a tiszavasvári városháza és a mátészalkai színház épületei tanúsítják - a történeti utalások iránt is nyitottá vált. Az építésznek Nyíregyházán még egy sor egyéb középülete épült – köztük a művelődési ház tőszomszédságában álló, a déli épületrész acélszerkezetét egy tető-felépítmény formájában csupaszon megmutató Szakszervezetek Háza –, és pályája a rendszerváltás után is elsődlegesen Észak-Kelet-Magyarországhoz kötődött (a Tokajon született Bán kétezres évekbeli nagy dobása a zempléni város külterületén megépült családi nyaralója volt, amely ismét nemzetközi visszhangot keltett). 

A Váci Mihály Kulturális Központ északi homlokzatának részlete 2017-benFotó: Wikimedia Commons

Miután a nyíregyházi művelődési ház felújítására és bővítésére 2009-ben meghirdetett első pályázat győztese, Dévényi Sándor tervének megvalósítása túl költségesnek bizonyult, a 2013-ban kiírt újabb pályázaton a többi résztvevő visszalépett Bán javára, és az általa vezetett tervezőcsapat kapta meg a megbízást. Az önkormányzat a jelentősebb hozzáépítés szükségességét egyes funkciók egyéb helyszínekre való áttelepítésével oldotta meg, így a projekt az épület felújítására és korszerűsítésére irányult. Ennek keretében többek között az eredeti terveknek megfelelően rugalmasan alakíthatóvá vált a legfelső emeleti előadóterem, a tetősík megemelésével megváltozott a tető formája, lecserélték a nyílászárókat, és láthatóvá vált a homlokzat deszkazsaluzott nyersbeton felülete, amely fehér festést kapott. 

A leglátványosabb változást a déli homlokzat elé került lift-torony, az északi oldalhoz csatlakozó, állványzat-szerűen kialakított menekülőlépcsők és a földszinti szakasz sűrűbb beépítése jelentik, amelyek erőteljesen megbontották az épület korábbi jellegzetes tömegét. Az elmúlt másfél évtizedben a művelődési ház szűkebb környezete is komoly átalakuláson ment keresztül, és a kétezres évek vége óta a Bán irodája tervei szerint felépült Korzó Bevásárlóközpont mellett az épület sokkal kisebbnek hat. Szerencsére most is az történt, ami a megépülés után, amikor bebizonyosodott, hogy a markáns forma képes ellensúlyozni a részletmegoldások problémáit és a kivitelezés korlátai által kikényszerített kompromisszumokat: a felújítás okozta változásokkal együtt az 1970-ben fogant eredeti gondolat, a házat egy elképzelt jövő hírnökének szánó és az építészeti tömegtermelésnek bemutató gesztus ma is erős. 

A szerző a BME Urbanisztika Tanszékének tudományos segédmunkatársa.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: