Veszélyben a Föld legnagyobb organizmusa

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Az amerikai Utah állam közepén él, 6 ezer tonnát nyom és akkora, mint a fél Margitsziget. A Wasatch-hegységben közel 44 hektáron elterülő 14 ezer éves Pando a világ legnagyobb növényi organizmusa, amelynek létét most veszélybe sodorta az antropogén klímaváltozás – állítja a Conversation-ben megjelent cikkében Richard Elton Walton az angliai Newcastle-i Egyetem biológusa. 

A vízi és szárazföldi határterületek ökoszisztémára szakosodott, nem mellesleg magát tősgyökeres utahinak valló kutató szerint a felmelegedés, az átalakuló csapadékeloszlás és vízjárás, a kórokozók inváziója, valamint a ragadozók hiánya miatt túlszaporodó növényevők együttesen már komoly kihívást jelentenek, még akkor is, ha az élőhely szigorú állami és szövetségi védelem alatt áll. 

A Pando első látásra nem különbözik más amerikai erdőktől, legfeljebb abban, hogy szinte kizárólag amerikai rezgő nyárak (Populus tremuloides) alkotják. Csakhogy, mint az 1970-es évek közepén kezdődő kutatások mára kiderítették, a 47 ezer fa genetikailag ugyanaz az egyed. A faj egyik sajátossága ugyanis, hogy a nádhoz hasonlóan a rizómának is nevezett gyökérsarjakról szaporodik, az erdőnek látszó homogén közösségek így valójában gigantikus klóntelepek, amelyek kiterjedt gyökérrendszerük révén egyetlen organizmusként működnek. Egyébként e gyökérzet vizsgálata derített fényt a Pando korára – a utahi klónok első generációja 14 ezer éve kezdett el növekedni.

Ökológiai kutatások azt is feltárták, hogy Pando és többi amerikai rezgő nyárfából álló erdők komplex biodiverzitás központok, több mint száz honos állat- és növényfaj élőhelyét biztosítva.  

A Pando részlete 2017-ben: látszólag külön álló fák alkotják, de biológiailag egyetlen organizmusFotó: Wikipédia

Walton szerint jelenleg az egyik legnagyobb problémát öszvérszarvasok (Odocoileus hemionus) a Sziklás-hegységi vapitik (Cervus canadensis nelsoni) jelentik. A természetes ragadozók hiányában egyre nagyobb létszámú állományaik a vadászati tilalom alá eső védett területen biztonságban érzik magukat, de eközben tarra legelik a természetes újulatokat. A klónerdők fái sem élnek örökké, legfeljebb 100-130 évig, az idős fák pedig idővel elpusztulnak és kidőlnek. Ilyenkor a napfény szabadon eléri a talajszintet és növekedésre serkenti a rizómákat. A sarjakat elfogyasztó nagytestű növényevők miatt az utóbbi években a Pando területén alig van újulat – írja a biológus. 

A Pando kiterjedése a Wasatch-hegységbenFotó: Lance Oditt/Lance Oditt/Western Aspen Alliance

A leggyorsabban növekvő veszélyt az éghajlatváltozás jelenti. Mint Walton írja, a Pando ugyan sok ezer éve szökkent szárba, de a terület éghajlata az akkor véget ért utolsó jégkorszak óta nagyjából stabil. Az itteni rezgő nyár kolónia ugyan hozzá szokott az alpesi régiót körbe vevő sivatagok felől érkező melegekhez és az átlagosnál nagyobb szárazsághoz, a szaporodó hőhullámok és a csapadék eloszlási rendjének megbomlása azonban a korábbiaknál negatívabban befolyásolja a vegetációs folyamatokat, a fák élettartamát, a lelevelek növekedését, az újulatokat féken tartó lombkorona borításának nagyságát, mindezzel megzavarva az egész ökoszisztéma egyensúlyát. Ezzel párhuzamosan egyre csökkennek a vízkészletek, a közeli tavat is már csak alig éri el az egész erdőt tápláló gyökérrendszer, mindez még kiszolgáltatottabbá teszi az ökoszisztémát az elmúlt évtizedben egyre intenzívebbé váló erdőtüzeknek. 

A biológus szerint a civil természetvédők és a hatóságok aktív segítsége mellett az adhat reményt, hogy a Pando túlélte már a környezetpusztításban élenjáró pionírokat és az Utahot benépesítő telepesek invázióit is, talán most is sikerül alkalmazkodnia a változó környezeti feltételekhez. 

Korábbi kapcsolódó cikkek: