Waldorfos vagyok, de tudok olvasni
„Az egész olyan volt, mint egy tündérmese” – mondja egy huszonéves lány, aki évekig egy Buda környéki Waldorf-iskolába járt, bár végül nem ott érettségizett. „Minden gyereknek Waldorf-iskola kellene” – állítja egy 30 éve alapítványi középiskolában vezetőként dolgozó pedagógus, aki elvégezte ugyan a waldorfos tanárképzést, de ilyen iskolában nem tanított. „A Waldorf-iskola a gyerekekre van kitalálva, ami valamiféle természetes létállapotot teremt a gyerekek köré”, vagy, ahogy az egyik waldorfos szülő fogalmaz: „itt biztonság van és béke, ami önbizalmat ad, és nem égeti ki idő előtt a gyerekeket.”
Bár a legismertebb Magyarországon működő alternatív iskola volt diákjai és szüleik szinte kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélnek az intézményről, a kívülállók közül többen, köztük szakemberek, pedagógusok is úgy gondolják, hogy az alternatív pedagógiai irányzatot képviselő Waldorf már-már szektás elemeket hordoz; van, amit enged, de túl sok mindent tilt, miközben túl nagy terhet ró a gyerekekre és a szülőkre. Az iskolával kapcsolatban néha félig komolyan elhangzik a „terror” vagy a „Waldorf-terror” kifejezés, és van olyan iskola, ahol a Waldorfból odaérkező diákokat „Waldorf-menekülteknek” hívják a hátuk mögött.
Annak ellenére, hogy a Waldorf pedagógia szellemisége és módszerei megfelelnek a gyerekközpontú pedagógia minden kritériumának, és a ma működő alternatív iskolák a waldorfi misztikumot elhagyva ugyan, de rengeteget merítettek a Waldorf-pedagógia módszereiből, nincs még egy olyan oktatási irányzat, ami ennyi indulatot és érzelmet váltana ki. És nemcsak azért, mert ez az egyetlen alternatív irányzat, amelynek közel 100 intézménye van ma Magyarországon, és így a legismertebb mind közül, hanem mert, túl a pedagógiáján, a Waldorf egy szabályokkal teli életmódot és szellemiséget is megkövetel attól, aki oda jár, vagy oda járatja a gyerekét.
A kritikák egy része jogosnak tűnik, különösen ha a Waldorfot a hagyományos állami iskolákhoz hasonlítjuk. Még néhány éve is voltak olyan Waldorf-intézmények, ahol a gyerekeket ebéd után el kellett hozni az oviból, de még az alsó tagozatból is, azon az alapon, hogy óvoda ide, iskola oda, a kicsiknek mégis a szüleik mellett a legjobb. Ha ugyanez a korosztály ma focizni kezd az udvaron, a waldorfos osztálytanító más tevékenységek felé tereli őket, mert a labda lábbal való rúgása az erőszakossága miatt az iskola elvei szerint ebben az életkorban nem időszerű. Hagyományos értelemben vett tankönyv sokáig nincs; a gyerekek arc nélküli Waldorf-babákkal játszanak, míg a tévé, a mobiltelefon, a számítógépes eszközök és velük együtt a képernyő, a mozgókép, az online világ és játékai pedig a felső tagozat végéig vagy akár a gimnázium kezdetéig is nagyjából tiltólistán vannak. Problémát jelent a műanyag játékok használata és a húsevés is, és egyes szülők Rudolf Steiner, a Waldorf eszmeiségét megalapozó szellemfilozófus tanait is úgy értelmezik (félre), hogy a gyerekkori kötelező oltások is veszélyesek. Nem csoda hát, hogy a volt waldorfosok közül sokan mondják, hogy osztálytársaik vagy akár ők maguk sem kapták meg a gyerekkori kötelező oltásaikat, ami után semmi meglepő nincs abban, hogy a koronavírus elleni oltást ellenzőkről is gyakran hallani waldorfos körökben.
A nem waldorfos közvélemény számára akár ijesztőek is lehetnek ezek a lehetetlennek tűnő szabályok, de waldorfos beszélgetőtársaim, köztük olyanok is, akik végül rossz élményeik miatt hagyták ott az iskolát, kivétel nélkül azt mondták, hogy nagyon szerették a Waldorfot, mert „hagyta kibontakozni azt, amiben a legtehetségesebbek”, „önbizalmat adott nekik az élethez”, emellett „megtanulták, hogyan kell együttműködni” és az „életben szembejövő problémákat megoldani”.
„Waldorfos vagyok, de tudok olvasni” – állt a 12. osztályosok trikóján egy ünnepségre készülve ez az önironikus felirat, ami jól mutatja azt a kettősséget, amit szinte minden szülőtől hallani lehetett: valóban szorult mindegyikükbe egyfajta különlegességtudat, de közben tisztában vannak a Waldorfról alkotott előítéletekkel is. Ahhoz, hogy feltárjam ennek az ellentmondásos, sokféle érzelmet, indulatot kiváltó iskolarendszernek a kívülállók elől rejtett titkait, olyan volt diákokkal és és szülőkkel készítettem interjút, akik régóta rálátnak a Waldorf működésére. Beszéltem waldorfos osztálytanítóval és olyan alternatív gimnázium szakmai vezetőjeként dolgozó pedagógussal, aki bár elkötelezett a Waldorf-pedagógia mellett, és a képzést is elvégezte, pályája során nem tanított ilyen iskolában. A hat volt waldorfos diák, akiket megkerestem, huszonévesek még friss élményekkel; a hét meginterjúvolt waldorfos szülő pedig a negyvenes-ötvenes éveiben jár. Közülük öt szülőnek már több éve leérettségiztek a gyerekei, vagy még sok évvel korábban otthagyták a Waldorfot, de kettőnek még most is van waldorfos gimnazista gyereke. Meginterjúvoltam a Waldorf Szövetség egyik tagját is, de ő végül nem járult hozzá nyilatkozata megjelenéséhez.
Alternatív pedagógia, kétes ideológia
1919. szeptember 7-én, a korabeli beszámolók szerint ragyogó napsütéses vasárnap délután a stuttgarti Városi Kert nagytermében tartották az első Waldorf-iskola megnyitó ünnepségét. Ezer ember volt jelen, köztük mintegy 250 diák és szüleik, a tanárok és a Waldorf-Astoria cigarettagyár teljes vezetősége és tulajdonosa, Emil Molt, aki a gyári munkások gyermekei számára alapította az iskolát. (A gyárat Johann Jakob Astorról nevezték el, aki a dél-németországi Walldorfban született, és Amerikába való kitelepülése után az USA első multimilliomosává vált; a Waldorf Astoria név ma szállodaláncként ismert.) A nagyszabású megnyitón beszédet mondott Rudolf Steiner osztrák filozófus, aki a ma Horvátországhoz tartozó Murakirályban született 1861-ben: ő a Waldorf-pedagógia kitalálója, az antropozófia nevű szellemtudomány megalapítója és a Waldorf körüli viták örök tárgya.
Így kezdődött az az oktatási mozgalom, ami az olasz doktornőről, Maria Montessoriról elnevezett, 1907-ben elindult Montessori-iskolák után az egyik legelterjedtebb alternatív oktatási formává nőtte ki magát a világon, és ami a spirituális filozófia és gyakorlat iránti elkötelezettsége és intézményeik nem hierarchikus menedzselése miatt kétségtelenül éles ellentétben áll a legtöbb alternatív pedagógiai megközelítéssel.
Annak ellenére, hogy egyre több Waldorf-iskola és óvoda van a világon – 70 országban közel 2000 óvoda és 64 országban csaknem 1200 Waldorf-iskola – és Steiner szellemtudományának egyes tételeit olyan területeken is alkalmazzák, mint az orvostudomány, a mezőgazdaság vagy a művészeti élet, a tudományos alapokon nyugvó akadémiai világ soha nem fogadta el Steiner tanait. Az antropozófia ugyanis olyan tanításrendszer ─ jelentsen ez bármit is ─, amely szerint azon túl, amit a mai tudomány reális létezőként elismer, sok egyéb fizikai érzékszervekkel és eszközökkel nem érzékelhető dolog, folyamat is valóságosan létezik, sőt érzékfeletti módon megfigyelhető, tudományos igénnyel kikutatható. Kritikusai szerint a Waldorf sok tekintetben jó nevelési gyakorlattal, de kétes (antropozófiai alapokon nyugvó) ideológiával rendelkezik ─ írja Martyn Rawson Steiner Waldorf Pedagogy in Schools. A Critical Introduction (Steiner-féle Waldorf-pedagógia az iskolákban. Kritikai bevezetés) című, idén májusban megjelent könyvében. A Waldorf-pedagógia Rawson szerint két okból vált ki kritikát: egyrészt azért, mert sikeres, másrészt azért, mert nincs megfelelően bizonyított elmélete. A Waldorf-pedagógiát érő jellemző bírálatok szerint jó lenne elválasztani Steiner elavult, anakronisztikus, ezoterikus és tudománytalan elképzeléseit attól, amit széles körben jó pedagógiának tartanak. Ugyanakkor vannak, akik szerint nem lehet elválasztani a nevelést a mögötte álló pedagógiai filozófiától, de ez nem jelenti azt, hogy a Waldorf-tanárok ne használhatnának más forrásokat, és ne értelmezhetnék Steinert új módokon.
Hogy került a Waldorf Magyarországra?
Az első magyarországi Waldorf-iskolát 7 évvel a stuttgarti iskola megnyitása után, 1926-ban hozta létre Göllner Mária, akire nagy hatással volt a Rudolf Steinerrel való találkozás. A Kissvábhegyen működő iskola 1933-ig tudott működni, amikor a fasizálódó Németország visszarendelte onnan érkező tanárait, és az elkövetkező több mint fél évszázadban, egészen 1988-ig nem volt Waldorf-intézmény Magyarországon. A 20. század vége felé az első óvoda 1988-ban, az első iskola 1989-ben nyílt Solymáron (ez később Pesthidegkútra költözött). A jelenleg Magyarországon közel 10 ezer gyereket nevelő intézményrendszer létrehozója, a magyar Waldorf-mozgalom atyja Vekerdy Tamás pszichológus volt, aki 1993-ban az Álmok és lidércek című könyvében foglalta össze, miként jutottak el a hazai pionírok az iskolaalapításhoz. A magyar óvoda- és iskolarendszer „gyilkolja a gyerekeket”, ami „beszabályozott, füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat” nevel belőlük – mondta el számtalan fórumon Vekerdy, aki a nyolcvanas években kezdte tanulmányozni a külföldi Waldorf-gyakorlatot, majd részt vett az első Waldorf-iskola megalapításában, és az ő kezdeményezése nyomán jött létre a Waldorf-tanárképzés is. A Waldorf-pedagógiát tehát Magyarországon sokkal kevésbé Rudolf Steiner antropozófiai tanai, mint inkább Vekerdynek a Nők Lapjában évtizedeken keresztül futó rovata tette ismertté és vonzóvá a szélesebb közvélemény számára.
Ma olyan pedagógusok taníthatnak a Waldorf-óvodákban és iskolákban, akik elvégezték a hét Waldorf-féle tanárképzés egyikét. A négyéves Waldorf-tanárképzést érettségi után is el lehet végezni, ez esetben a nem akkreditált diplomával csak waldorfos intézményben lehet tanítani, míg a pedagógus diplomával rendelkezőknek akár egyéves Waldorf-képzés is elég ahhoz, hogy taníthassanak ilyen intézményekben. 2021-ben Magyarországon 59 Waldorf óvoda, 43 iskola és 18 gimnázium működik; a szülők évente körülbelül 250 ezer és 600 ezer forint körüli hozzájárulást fizetnek a gyerekeik után, ami az országos magániskolai árakhoz képest átlagosnak vagy egyes helyeken inkább olcsónak számít.
A Waldorf-rendszer különlegessége, hogy az intézményt minden esetben maguk a szülők alapítják, akik közösen tartják fenn az óvodát vagy az iskolát (a fenntartásba később a pedagógusok is beszállhatnak), de a pedagógiai munka is közösségi módon működik: a tanárok együtt irányítják a intézmény szakmai működését. A Waldorf-iskolák kisiskoláknak számítanak: általában évfolyamonként egy-egy osztály működik 25-30 gyerekkel (ezt egyébként úgy tűnik, hogy sok vidéki intézmény nem tudja megugrani, ezért komoly létszámhiánnyal küzdenek). Már az is szokatlan magyar viszonyok között, hogy az iskolát, hivatalosan alapítványi vagy egyesületi formákban, a szülők, illetve idővel a szülők és a pedagógusok közössége tartja fenn. A pedagógiai munkát, vagy ahogy a kerettanterv fogalmaz, az iskola szellemi vezetését a Tanári Kollégium látja el, aminek tagjai a pedagógusok, akik a heti rendszerességgel megtartott tanári konferencián közösen döntenek mindenről, tehát elméletben nincs vezetőjük.
Minden szülők által alapított intézmény átmegy egy úgynevezett névhasználati eljáráson – ezt a Waldorf Szövetség végzi, és néhány évente ellenőrzi is, hogy mit művelnek a Waldorf név alatt működő intézmények, sőt a szülők is élhet bejelentéssel a szövetségnél, ha problémát lát az óvodájában vagy az iskolájában. Mindez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ahány waldorfos iskola, annyiféle minőségű intézményt találni az országban. Míg a nagyvárosi Waldorf-iskolákba – pláne az állami iskolarendszer elmúlt tíz évben tapasztalható minőségi mélyrepülése óta – sokszoros túljelentkezés nehezíti a bejutást, a vidéki kisebb városokban alig tudják feltölteni az iskolákat. Vidéken ugyanis szűkösebb a kereslet, Waldorf-pedagógusból is kevesebb van, és ritka a waldorfos gimnázium, ahol folytatni lehetne az általánosban megkezdett tanulmányokat. Így aztán az iskolák hamar belecsúsznak abba a helyzetbe, hogy az állami rendszerből kiszorított gyerekeket próbálják idemenekíteni a szüleik és ezeknek a gyerekeknek a Waldorf menekülőpályaként jelenik meg. Mindez azzal jár, hogy ha túl sok a „problémás gyerek”, romlik az iskola híre, és egyre inkább a peremre szorult gyerekek iskolájává válik. Ezekben az iskolákban sokszor összevont osztályokban lézeng pár gyerek, így innen aztán azok is elviszik a gyerekeiket, akiknek a szülei egyébként elkötelezett waldorfos szülők lennének.
A Waldorf-iskolákban a közismereti tárgyak oktatása epochális, ciklikus rendszerben történik, ami azt jelenti, hogy három-négy héten keresztül ugyanazzal a tantárggyal foglalkoznak. A Waldorfban főoktatásnak nevezett tanítás általában három részre tagolódik. Az első a ritmikus rész, melynek során a napkezdő rítusok és beszélgetés után a gyerekek készségeinek többirányú fejlesztése zajlik különböző mozgások, ritmusok, versek, dalok és hangszerek segítségével. A második részben történik a hétköznapi értelemben vett tanulás, a füzetmunka, míg a főoktatást egy életkornak megfelelő mese vagy történet zárja le - ez a harmadik rész. A Waldorf-iskolákban hagyományosan és alapvetően nem használnak nyomtatott tankönyveket. A diákok 12 évig maguk készítik saját „tankönyvüket” az osztálytanító, majd az epochaadó szaktanárok vezetésével. Nincs előre megadott tudásanyag, a könyv tartalmát a tanár maga alkotja meg a gyerekek életkora, igényei és a saját kutatásai, illetve az osztállyal közös munkája alapján (felsőbb osztályokban már előfordul a hagyományos tankönyvek használata is).
A Waldorf-iskolák között vannak úgynevezett komprehenzív iskolák, amelyek egységes iskolaként látják el az általános iskola és gimnázium feladatait, tehát a diákoknak – szemben a magyarországi gyakorlattal – nyolcadik után nem kell felvételizniük a gimnáziumba kerüléshez, hanem az 1-től egészen a 13. osztályig maradhatnak az iskolában. (Azért 13 év, mert a Waldorf-gimnáziumok 13. éve készíti fel a diákokat az érettségire, hiszen egészen odáig egy teljesen más rendszerben tanulnak, így nehezen tudnának megbirkózni az érettségivel.) Ez persze csak az elmélet, mert itthon csupán 16 olyan waldorfos általános iskola van, amihez gimnázium is tartozik (ezen kívül még két önálló Waldorf- gimnázium működik az országban), így annak, aki nyolcadik után kívülről érkezik a Waldorf-gimnáziumba, már kell felvételiznie. Ennél is komolyabb probléma, hogy sok vidéken élő szeretné Waldorf-iskolába íratni a gyerekét, de mivel nincs a közelben Waldorf-gimnázium, nyolc év Waldorf után egy hagyományos gimnázium radikális váltást jelent a maga elvárásrendszerével és szabályaival, amikkel egy waldorfos gyerek korábban sosem találkozott.
Nem anyuka, hanem waldorfos anyuka
„Én nem háromgyerekes anyuka, hanem háromgyerekes waldorfos anyuka vagyok” ─ mondta egyik mostani interjúalanyom még évtizedekkel ezelőtt, amikor kicsik voltak a gyerekei, utalva arra, milyen rendkívüli terheket rótt abban az időben a Waldorf a szülőkre, leginkább az anyákra. Ez még egy pár évvel ezelőtt is igaz volt, amikor az óvodásokat, de még az alsó tagozatosokat is már délben el kellett hozni az óvodából, iskolából. Azóta részben jogszabályi változások (az óvodák csak akkor kaphatják meg az állami hozzájárulást a működésükhöz, ha munkanapokon legalább 8 órán át nyitva tartanak), részben a családok megváltozott igényeinek hatására már délután is ott lehet hagyni a gyerekeket az intézményekben, bár ez most sem ajánlott.
Interjúalanyaim többsége nem járt bölcsődébe, így a legtöbb waldorfos szülő az első három évet eleve a gyerekei mellett tölti el. Annak ellenére, hogy a kora gyermekkori intézményekkel foglalkozó szakirodalom nem tekinti önmagában károsnak a 3 év alatti gyerekek intézményi ellátását, sőt egyes kutatások szerint a minőségi kora gyermekkori intézmények kifejezetten előnyösek tudnak lenni, különösen a hátrányos helyzetű gyerekek számára, a waldorfos szülők mindegyike megfellebbezhetetlen igazságként hivatkozott arra, hogy a gyerekkel minimum hároméves koráig otthon kell maradni.
A Waldorf- óvoda iránt viszont szinte minden érintett lelkesedik. Egy most huszonéves, a Waldorf előtt egy évig önkormányzati óvodába járó volt waldorfos azt mesélte, hogy neki igazi traumát okozott, hogy ott a vonalon belül kellett maradni rajzolás közben, míg a Waldorfban üres papírra lehetett szabadon rajzolni. A későbbi éveikből is visszatérő élmény volt, hogy a füzet vagy papír üres, nem vonalas vagy kockás, ami korlátozná őket szabadságukban és fantáziájukban. Az egyik waldorfos szülő, akinek három gyermeke a 90-es évek legelejétől kezdett Waldorfba járni, és a legkisebb gyerekével tettek egy rövid kitérőt az önkormányzati óvodák világába, majd ő is Waldorf-óvodában kötött ki, azt mesélte, hogy őt az önkormányzati óvodában nem is annyira a műanyag játékok vagy a kötöttebb foglalkozások zavarták, inkább az, hogy a rajzoknál mintákat kellett követni, és erről anyaként nagyon más volt az elképzelése. Mit mondta, „a Waldorfban az ovi a legjobb, nem szerettem volna, ha pont az marad ki a lányom életéből”.
A fantázia korlátozása elleni küzdelem legjobb példái az arc nélküli Waldorf-babák és manók, amik jól példázzák, hogy a Waldorf mennyire nem szeretné még azzal sem befolyásolni a gyerekek fantáziáját, hogy a babák vagy a manók mosolyognak, sőt még jobb, ha a gyerek egy darab textillel játszik, ami lehet bármi: takaró, babahordó kendő, királyi palást; összetekerve kígyó, összecsomózva csiga.
A waldorfos óvoda iránti rajongás ugyanakkor nem egyöntetű: példa erre az a család, amelynek tagjai alapítóként csöppentek egy Waldorf-óvoda indulásába. Eredetileg nem a Waldorf volt a cél, de mivel második fiukat nem vették fel abba az óvodába, ahová az első járt, barátaikkal együtt eldöntötték, hogy alapítanak egy Waldorf-óvodát. Bár eleinte minden nagyon jól alakult, nagyon szerettek odajárni, egy idő után „elment a jó fej óvónéni”, nekik meg kezdtek visszatérni a régi aggályaik a Waldorffal szemben: hogy „az oviban mindig csak kása van”, hiszen húst nem esznek, ráadásul a gyerekeket délben el kell hozni, amit nehéz megoldani. Ez a rossz érzése csak erősödött az újonnan érkező „negédes, de ugyanakkor passzív-agresszív szülők” hatására, akikkel reggeltől-estig tanácskozni kellett arról, hogy kit lehet felvenni és kit nem. A szülőkkel való közös euritmiázást (jelentése: lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat) is egyre kínosabbnak érezte, de az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egyik nap a gyerek halálfejes kalóztrikóban ment oviba, az óvónő pedig annyira veszélyesnek ítélte meg a látványt, hogy a kisfiúnak el kellett ülnie a többiektől az ebéd alatt. Az incidens után soha többé egyik gyereke sem járt waldorfos intézménybe. Az is igaz, hogy a többiek épp azt szerették a Waldforban, hogy ott békén hagyják a gyerekeket, szeretet veszi őket körül és, ahogy az egyik apa mondta, „egyszerre van jelen a szabadság és a struktúra”.
Mint említettük, egy Waldorf-óvoda vagy iskola mindig a szülők elhatározásából, vagy ahogy az egyik szülő fogalmazott, „erős igény” alapján jön létre. Ha megkapja a névhasználati engedélyt, a szülői munka itt nem ér véget: annak érdekében, hogy elveiket, gyakorlatukat, értékrendjüket harmóniába hozzák a szülőkével, a tanárok rendszeres találkozókat szerveznek az osztályba járó gyerekek szüleinek. Ahogy a magyar Waldorf-iskolák kerettanterve fogalmaz, ez elengedhetetlen feltétele a gyerek nevelésének és a közös felelősség tudatos kialakításának.
A szülők bevonása az iskolában zajló közösségi élet szervezésébe ugyanakkor a waldorfos lét egyik legmegosztóbb területe. Az egyik szülő, akit egy vidéki város Waldorf-iskolájának takarításába szerettek volna bevonni, inkább fizetett, csak ne kelljen a munkaidejében takarítania, és az elmúlt évtizedekben magam is találkoztam több olyan szülővel, akiket épp ez az intenzív bevonódás riasztott el az amúgy vonzó Waldorf-pedagógiától: egyszerűen nem látták magukat sem a többi szülővel közös kerítésfestés, sem a közös nemezkészítés közepette. Ezzel szemben az elkötelezett waldorfos szülőket ez egyáltalán nem zavarja; mostani interjúalanyaim egyike sem említette rossz élményként az iskolai vagy óvodai életbe való intenzív bevonódást.
A Waldorf-iskola központi figurája: az osztálytanító
Az osztálytanító ideális esetben elsőtől nyolcadikig visz egy osztályt, sőt vannak olyan iskolák, ahol mindent vagy a fő tárgyakat ő tanítja a kis 7 évesek alapkészségeinek fejlesztésétől a nagy 14 évesek természettudományos nevelésén át a humán tantárgyakig. Annak ellenére, hogy az iskola a szülők fenntartásában működik, szinte nem volt olyan interjúalanyom, akinek konfliktus esetén ne tört volna bele egy ponton a bicskája a pedagógusokkal folytatott küzdelembe. A beszámolókban visszatérő elem, hogy az osztálytanítók a vitás esetekben arra hivatkozva pattintják le a szülőket, hogy „ez pedagógiai kérdés”, és megpróbálják más szabályozott utakra terelni őket problémáikkal. Ahogy az egyik szülő fogalmazott, „olyan, mintha átlátható és szabályozott lenne ez a teljesen közösségi döntésekre alapuló rendszer, de a döntéshozatal valójában nem demokratikus, és nem világos, hogy milyen fórumokon végül kik döntenek”.
Olyan esetről is tudni, hogy egy waldorfos osztálytanító fizikailag bántalmazott egy gyereket. A szülők közössége ezt jelezte is a pedagógusoknak, de végül a szülők maradtak alul, és nem történt semmi, a bántalmazott gyereket meg elhozták az iskolából. Egy másik szülő folyamatos alázásról számolt be a már felsős (a Waldorfban középtagozatosnak hívják) gyereke esetében, de nem fejtette ki részletesebben, hogy ez miből állt. A fiú szerint nemcsak őt alázta az osztálytanító: volt egy osztálytársa, aki nem szeretett mások előtt megszólalni, ennek ellenére minden nap ki kellett állnia, és beszélnie kellett a többiek előtt. Érdekes, hogy arra a kérdésre, hogy szerinte miért alázta őt az osztálytanító, elsőre az volt a válasza, hogy ő, mármint a gyerek, rossz volt. Ez a motívum több interjúalanynál is visszatért: a megfellebbezhetetlennek tűnő Waldorf-iskola - ami csak jó lehet, hiszen a szülők azért választották gyerekeiknek - nem lehet hibás, így a már felnőtt volt waldorfosok még most is magukat okolják az osztálytanítóhoz fűződő kudarcos viszonyukért.
Osztálytanítóval való konfliktusa akadt annak a három húszas éveik elején járó lánynak is, akik egy a budapesti agglomerációban akkor frissen indult falusi Waldorf-iskolába jártak. Az egyik lány rettegett, mert a tanár rengeteget üvöltött, a másik állandó balhékról beszélt, mert az az osztálytanító képtelen volt kezelni az osztályon belüli hierarchikus viszonyok miatt megjelenő bullyingot (verbális vagy akár fizikai zaklatást). Amikor aztán kiderült, hogy nem maradnak a Waldorfban, kezdődött az érzelmi zsarolás és büntetés, sőt bizonyítványt sem akartak nekik kiállítani, ami különösen súlyosan érintette a három közül a legfiatalabb lányt, aki egy évvel később ment át a hatosztályos gimnáziumba.
Miközben a Waldorf-iskola az osztálytanító intézményére épül, úgy tűnik, hogy egyben ez az iskola legnagyobb veszélyforrása is. A Waldorfban sosem tanító, de a Waldorf-pedagógia mellett elkötelezett szakember szerint „nagyon pedagógusfüggő, hogy mi történik egy Waldorfban. Az osztálytanító visz mindent, ez nagyon nagy kitettség”. A vidéki Waldorf-iskolákra különösen igaz, hogy az osztálytanítónak elvileg mindenhez kell értenie, mert ott még kisebb az esély arra, hogy tématerületenként, sőt tárgyanként más és más tanárt tudnak alkalmazni, és így több pedagógus között oszlana meg a gyerekek oktatása. „Ez nagyon szélsőséges rendszer, ami nagyobb kárt tud okozni, ha nem jó, mint egy középrossz állami iskola középrossz tanára.” A szakember szerint ugyanakkor jó irány, hogy bizonyos iskolákban egymást mentorálják a tanárok, ami segíthet felszínre hozni az egyes osztálytanítók problémáit vagy hiányosságait.
Néhány éve a médiában is nagy vihart kavart az ügy, és akkor az Egyenlő Bánásmód Hatóság meg is büntette az egyik Waldorf-iskolát, mert nem vette fel egy leszbikus pár gyerekét. Ez az eset világított rá arra, hogy a szülők számára mennyire nem átlátható az osztálytanító szerepe és hatalma, és mennyire nem világosak például azok a kritériumok sem, hogy mi szerint történik a gyerekek felvétele egy-egy osztályba, pláne sokszoros túljelentkezés esetén.
A tanár hülye vagy a Waldorf?
Kökéndy Ákos osztálytanító, aki az 1989-ben indult első magyar Waldorf-iskola, a Pesthidegkúti Waldorf Iskola intézményvezetője szerint (mint említettük, a tanárok közösen vezetik ugyan az egyes iskolákat, de a magyarországi szabályok miatt mindenképpen meg kell nevezni egy intézményvezetőt) azokat a családokat várják, akik a pedagógiai elveikkel azonosulni tudnak: „a gyerekhez való hozzáállást nézzük, nem pedig a társadalmi hovatartozást.” A másik szűrő a pénz, hiszen az iskolák nem tudnak működni a szülők anyagi támogatása nélkül, és van, akit önmagában ez is távol tart a jelentkezéstől (több Waldorf-iskolában sokszoros a túljelentkezés, ami főleg az állami oktatási rendszernek az elmúlt évtizedben zajló átalakulásával függ össze).
Kökéndy a transzparens döntéshozatalt és kommunikációt kritizáló felvetésekre azt válaszolta, hogy nehéz helyzetekben valóban tud nagyon lassú lenni a Waldorf-intézmények kommunikációs rendszere. Ha egy Waldorf-iskolában a tanárok „erős döntések elé kerülnek”, akkor előfordul, hogy „pedagógiai kérdésként” kezelnek olyan dolgokat is, amik nem feltétlenül azok. A tanárok a nagyobb problémákat a hetente ülésező tanári kollégium elé viszik, és ha nem születik azonnal döntés, akkor sokszor csak egy hét múlva folytatják a megbeszélést, így a panaszos szülőnek tényleg az lehet az érzése, hogy sosem kap választ vagy megoldást a problémájára. Kökéndy a Szeleburdi családhoz hasonlítja a waldorfos tanári kart, ahol nincs valódi hierarchia, és az érzelmek fontos szerepet játszanak, így egy helyzetet rosszul kezelő vagy egyszerűen egy alkalmatlan osztálytanító esetében a szülőknek nem világos, hogy most akkor „a tanár hülye, vagy a Waldorf”. Kökéndy ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az esetek döntő többségében a problémát felvető szülő nagyon gyorsan választ kap a kérdésére, hiszen az osztálytanítók munkájának nagyon nagy részét teszi ki a gyerekekkel és szüleikkel való intenzív együttműködés, és a problémák jelentős részét sikeresen is kezelik.
A Waldorf napos és árnyékos oldala
A Waldorf mint az oda járó gyerekek által megélt tündérmese nem egyedi élmény: szinte szó szerint ezt mondta egy pesti Waldorfban végzett volt diák is, aki úgy emlékszik vissza az iskolára, mint igazi mesevilágra, ő pedig a mai napig tündérvilágban hívő lánynak tartja magát. Egy Buda környéki, falusi Waldorfba járó lányok azt mesélik, hogy az elején többet voltak az erdőben, mint az iskolában – igaz, álmodoztak arról, hogy normál iskolába járjanak, ahol házi feladat is van, de az lett volna a legjobb, tették hozzá, ha a kétféle iskola egyszerre létezik. Mindhárman nagyon izgalmasnak tartották az iskolát, szerették az epocha rendszert, vagyis hogy az egyes témaköröket tömbösítve tanulták; szerették, hogy kreatívnak lehetett lenni, és az iskola, ahogy a legfiatalabb lány fogalmazott, emellett „nagyon fizikális volt”. A táncolós euritmia mellett a lányok imádták a tornaórának megfeleltethető bothmer-órát, ami valami olyasmit jelent, hogy „a lélek egyes részei összekapcsolhatók a test egyes részeivel, ezért is fontos, hogy a fej ne vegye át a végtagok szerepét, vagy a mellkasban működő erőket ne engedjük fel a fejbe”. Szerették, ahogy a történelmet és a mitológiát tanulták: ahogy egyikük mondta, jó volt benne a felfedezés öröme, és ez mindenre kíváncsivá tette őket. A történelemoktatást mások is kiemelték: egy pesti Waldorfba járó lány is azt szerette, hogy „szabadon lehet társalogni a történelemről”, ami arra nevelte őket, hogy „elemző hozzáállással és nyitottan álljunk a világhoz”. Az összes volt diák, de több szülő is külön kiemelte a waldorfos napi, heti és ünnepekhez kötődő rituálékat, az ünnepek mögötti tartalomról pedig az egyik szülő azt mondta, hogy a Waldorfban „a gyerek csinálja meg magának a sztorit, nem elmondják neki”.
Menekülnek innen, menekülnek onnan
Csakhogy míg minden megkérdezett waldorfos diák és szülő egységesen lelkes volt az óvodáért és az alsó tagozatért, abban a tekintetben már nagyon különböztek, hogy milyennek látták a középtagozatot és a gimnáziumot. A három lány a negyedik osztály után kezdett kételkedni az iskolában, és abban, hogy ez elég lesz-e nekik: ők elvárásokra vágytak, és úgy érezték, hogy a Waldorfban ezt kevésbé kapják meg, mint máshol. Ezért és osztálytanítóval éleződő konfliktusok miatt végül mindhárman otthagyták a Waldorfot, és egy hatosztályos alternatív elitgimnáziumban érettségiztek le. A sokak számára megnyerő, de a szülő szerint a gyerekét alázó „rossz fej osztálytanító”, aki ezen felül „hazudott és amorális is volt és akitől rettegtek a gyerekek”, hatodik után hagyta ott a Waldorfot és ment át egy alapítványi gimnáziumba. Másik két volt diák interjúalanyom viszont a Waldorfban érettségizett, de egyikük csak ötödiktől járt oda, és évekig nem is érezte jól magát, nehezen illeszkedett be, de a gimnázium végre a megváltást jelentette neki:„sokkal szabadabb lett az egész, kilencediktől már magunkért kellett tanulnunk”.
A szülők között, akiknek a gyerekei a Waldorfban érettségiztek, volt olyan, aki leginkább a középtagozatnál bizonytalanodott el amiatt, hogy az első osztálytól a gyerekeket kísérő osztálytanító még mindig „megpróbált kisgyereket csinálni belőlük”. A gimnáziumot ugyanez a szülő már megint nagyon jónak látta, annak ellenére, hogy a háromból az egyik gyereke a nyolcadik után elment egy állami elitgimnáziumba, mert kevésnek érezte az elvárásokat; a másik kettő viszont maradt, és bejött nekik a Waldorf-gimnázium. Más szülőt az bizonytalanított el, hogy nem volt párhuzamos osztály, és ugyanazokkal a gyerekekkel kell végigjárni a 13 évet, ami nagyon kiszolgáltatottá teszi a gyerekeket a változó osztályon belüli dinamikáknak. Ráadásul amiatt is izgult, hogy vajon a Waldorf elég lesz-e az „erős tudásvággyal megáldott” gyerekének. A problémát végül úgy oldották meg, hogy lányukat egy iskolán kívüli elit oktatási intézménybe is beiratták, és a kettő együtt már kiadott egy megfelelő képzést.
A Waldorfot elhagyó és más oktatási intézményekben helyet találó diákoknak nevük is van: a tanárok maguk között „Waldorf-menekülteknek” hívják azokat a gyerekeket, akikkel egy alapítványi gimnáziumban dolgozó pedagógus szokott az iskolájában összetalálkozni. Ahogy fogalmaz, ők azok, „akik kicsinek imádták a Waldorfot, de a Waldorf-gimnáziumokban már azt érzik, hogy az iskola túlságosan belemászik az intim szférájukba. A tanárok meg akarják tartani a korábbi bensőséges viszonyt, mindent látni akarnak, legjobb barátaik akarnak lenni, miközben ők már távolodnának, és ilyenkor kezdődik az érzelmi zsarolás. Ilyenkor már sok gyereknek túl sok a waldorfos rituálé, sok a bevonódás, és egyszerűbb gimnazisták szeretnének lenni”.
A hagyományos és a waldorfos iskola közötti migráció persze fordított irányban is végbemegy, és az sem mentes a nehézségektől. Azok a szülők, akik „állami iskolai menekültként” találkoznak először a Waldorffal, gyakran „terrorként” élik meg a waldorfos elvárásokat, többek között azért, mert korábban nem abban a szellemben nevelték a gyerekeiket, hogy ne lehessenek műanyag játékaik, ne nézhessenek tévét vagy ne játszhassanak a számítógépen. Az alapítványi gimnáziumban dolgozó szakember szerint a waldorfos tanárokat is dilemma elé állítja a feladat, hogy „miképp csináljon az iskola ezekből a szülőkből egyik napról a másikra waldorfos szülőt”.
A „Waldorf-terror” aztán odáig tud fajulni, és ezt szinte minden a Waldorfot ismerő interjúalanyom megerősítette, hogy ezeknek az iskoláknak az élére könnyen kerülhet olyan „guru típusú” személyiség, aki „elszektásítja” az iskolát, és a maga manipulatív személyiségével maga köré gyűjti az őt csodáló szülőket és pedagógusokat - ami lássuk be, nem túl bonyolult, ha figyelembe vesszük, hogy a Waldorf szellemisége miatt könnyebben bukkannak fel a környékén az ezotériában, a spiritaualizmusban és hasonló transzcendens tanokban hívő, azokba kapaszkodó emberek. Az ilyen önjelölt vezetők aztán könnyen terrorban tudják tartani az őket nem követő szülőket, akik egyszer csak azt érzékelik, hogy egyre kevésbé látnak bele abba, hogy az iskola milyen elvek és elképzelések mentén hoz meg döntéseket, miért küld el tanárokat vagy miért nem vesz fel olyanokat, akiket a szülők támogatnának, hogy csak néhányat említsünk egy vidéki Waldorf-iskolába járó szülő panaszaiból.
Élet a Waldorf után
„Másoknak is ufó voltam, magamat is ufónak tartottam, de a többiek is ufók voltak” – foglalta össze a három falusi Waldorfba járó lány közül a legfiatalabb, hogy hogyan viszonyult gyerekkorában a waldorfos identitásához. Azt gondolták, hogy ők jobbak mindenkinél, és nagyon csodálkoztak, amikor kiderült, hogy nem waldorfos gyerekek is lehetnek jó fejek. Aztán persze, ahogy felnőttek, rájöttek, hogy a Waldorfon túl is van élet, és bár a barátaik egy része ma már nem volt waldorfos diák, de a kapocs-érzés megmaradt, ami „kicsit rossz és kicsit jó”. Mindhárman külföldön végezték vagy végzik az egyetemet és az egyikük mesélte, hogy találkozott egy waldorfos lánnyal Mexikóból, és még vele is érezte ezt a waldorfos „közös érzést”. Annak a lánynak viszont, aki egész életében csak Waldorfba járt, csak waldorfos barátai maradtak. Azt mesélte, hogy bármikor kitette a lábát ebből a közegből, gyorsan visszatalált a waldorfosok közé, és egyedül ott érzi igazán jól magát. Ma három Waldorf-iskola volt diákjaiból áll a társaságuk: „olyan, mintha hippik lennénk, van egy közös alap, hogy mind ki akarunk vonulni a városból és az egész élet olyan, mintha egy játékban lennénk”. A waldorfosoknak még akkor is hasonló az értékrendjük, ha különböző politikai oldalon állnak, mesélte, és bár maguk is úgy látják, hogy burokban éltek, de ezt egyáltalán nem bánják. A Waldorf adta meg nekik azt a sok gyakorlatot, ami „az élethez köti őket”: tudnak házat építeni, földet művelni, figyelni arra, hogy „előre haladjanak” és együttműködjenek. Barátja viszont, aki csak ötödiktől volt waldorfos, néhány hónap alatt játékfüggő lett, amikor 15 éves korában végre számítógép közelébe engedték, ami „valami hiányból alakult ki”. Szerinte nem a Waldorfban érvényes tiltás miatt történt az egész, hanem épp a Waldorf miatt tudott lejönni róla, mert az iskola észrevette a dolgot, és beszélni tudott róla. Neki is csak waldorfos barátai vannak, és régen is, meg most is, ahogy mondja, folyton arra jön rá, hogy „a többiek mind hülyék”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: