Ilyen még nem volt: lucaszékfaragás otthonról, szék nélkül – 8. nap
Jó elméleti szakemberként akkor is tudok széket faragni, ha nem tudok faragni, és nincs szék. Ez talán nem tűnik túl nagy teljesítménynek, de valamilyen metafizikai elégedettséggel tölt el. Persze szomorú is, hogy én és a karácsonyi határidőre vállalt lucaszék átmenetileg elváltunk egymástól, de olyan ez így, mint egy távkapcsolat, és persze hamarosan ismét látjuk egymást.
A lucaszékben két dolog a fontos, mint ahogy azt már jól tudjuk: a különböző fafajták, valamint az, hogy elbírjon egy felnőtt férfiembert. Arról nem olvastam semmit, hogy hogyan definiálják azt, hogy minden nap dolgozni kell rajta: ha megcsinálok egy extra botot és hazaviszem, az nem munka? Dehogynem, csak maszekban székelek.
A teherbírással viszont már lesznek bajok, ezért ügyesen, mintegy jelképesen kell felhasználni az újonnan szedett elemet, semmiképpen sem olyan alkatrésznek, aminek terhet kell viselnie. Az új alkatrész a közeli városi parkból származik, és egy félig szétrohadt tölgyfaág, ami még nem is lenne rossz, ha nem lenne félig elrohadva. Egy olyan fa alól származik, amire az önkormányzat kirakott egy fehér cetlit, amin valami apróbetűs felírás volt, közelebb menve rájöttem, hogy a papír arról tájékoztat, hogy a fa beteg, ki fogják vágni, és veszélyes a közelébe menni. Rémülten felvettem a földről a kutyarágta botot, és iszkoltam haza.
Bizonyos szempontból már maga a fa begyűjtése is fontos aktus, arról nem is beszélve, hogy egy másik albabonának megfelelően ez most tutira egy másik határból származik, mint a többi, de a finisben bele kell húzni, különben sosem lesz ebből lucaszéke. Nem baj, legalább lesz egy csomó botom. Amiatt nem aggódom, hogy nem mértem le a botot, direkt akkorára hagyom, hogy még vágni lehessen belőle, és amúgy is, eddig se mértem le semmit. Nem is lett kész semmi, mondjuk. Még!
A kalandok folytatódnak, maradjanak velünk!
Az elmúlt napok hátborzongásaiból: