Piszoár vagy szökőkút? Marcel Duchamp online hagyatékából talán még ez is kiderül
A gyereknap, a karácsony és a szülinap egyszerre köszöntött be Marcel Duchamp rajongóinak, akik még soha nem férhettek hozzá annyi digitalizált dokumentumhoz kedvenc francia képzőművészüktől, mint most. A Philadelphiai Szépművészeti Múzeum, a Pompidou Központ és a Marcel Duchamp Egyesület közös munkájának köszönhetően egy 50 ezer képből és 18 ezer iratból álló adatbázisból lehet tájékozódni az 1968-ban elhunyt művész életéről, munkásságáról és egyebeiről, az pedig külön jó hír a kispénzű művészeknek és művészettörténészeknek, hogy a gyűjteményben ingyen lehet kutakodni.
Ez már csak azért is jelentős esemény, mert ingyen lassan már egy piszoárt se lehet megnézni, illetve nézni éppenséggel lehet, csak használni nem – a Fővárosi Csatornázási Művek vécétörténeti összefoglalója szerint nem sokkal Duchamp ideje előtt, a 19. század végén Párizsban az ember orrvérzésig nézegethette a piszoárokat, a közvécékben ugyanis pisilni ingyenesen lehetett, azon felül viszont már mindent megvámoltak.
A Forrás
És hogy hogy jön ide a piszoár? Duchamp leghíresebb alkotása éppenséggel ez volt, és a szaniterboltban vásárolt, egy emelvényen kiállított darabot a művészettörténészek egy része a huszadik század egyik legnagyobb fejleményének tartja. A „Forrás” névre keresztelt műalkotást Duchamp 1917-ben vette, és ekkor is nyújtotta be R. Mutt szignóval a Független Művészek New York-i Társaságának, amelynek alapító tagja volt. Arra volt kíváncsi, hogy vajon a piszoár megfelel-e majd a szervezet avantgárd ideológiájának, és képesek-e rá műalkotásként tekinteni. Miután a piszoárt álnéven adta be a zsűrinek, két dolga is akadt: egyrészt vissza kellett szereznie a műtárgyat, másrészt gyorsan le is kellett mondania a grémiumban elfoglalt posztjáról, mivel csalódott a társaságban, amiért nem tetszett nekik eléggé a piszoár, illetve nem fogadták el műalkotásként.
Mai szemmel Duchamp akciója persze trollkodásnak tűnhet, de 1917-ben forradalmi aktusnak számított: azzal, hogy a bizottság visszautasította a művet, a művész szerint alapjaiban kérdőjelezték meg azt, hogy mi számíthat művészetnek (azért is nyújtotta be álnéven az alkotást, mert kíváncsi volt rá, hogy egy névtelen, feltörekvő művésztől vajon elfogadják-e ugyanazt, amit minden bizonnyal tőle elfogadtak volna). Az, hogy a piszoárba az emberek általában pisálni szoktak, nem von le semmit a tárgy értékéből, ha meg kiállítják, ugyanúgy műalkotásnak számít, mint bármi más – gondolta Duchamp.
Hogy kerül a csizma az asztalra?
Végül sikerült úgy összevesznie a kuratórium tagjaival, hogy Walter Arensberg műgyűjtővel együtt lemondott a tagságáról, mert úgy érezték, hogy a társaság alapító okiratával ellentétes, ha cenzúrázzák a kiállítható műtárgyakat. A tagoknak nem is az volt a legnagyobb bajuk, hogy valaki egy készen kapható, R. Mutt névvel szignózott akármit adott le önálló alkotásként, hanem inkább az, hogy éppen egy illetlennek tartott bútordarabról, egy piszoárról volt szó – mások szerint persze a piszoár sem illetlenebb, mint egy kád, és egész egyszerűen hülyeség szanitereket vinni a múzeumba, legalábbis ami a kiállítóteret illeti.
A Forrás vegyes fogadtatásra talált: bár a kuratórium tagjai nem voltak elájulva tőle, Alfred Stieglitz galériatulajdonos-fotográfusnak tetszett, egy 1917-es cikkében pedig a dadaizmus anyjának is nevezett Beatrice Wood is védelmére kelt az alkotásnak, igaz, név nélkül. A Tate szerint csak Duchamp néhány közeli barátja tudta (vagy sejtette), hogy ő áll a piszoár mögött, bár az R. Mutt névről azért gyanítható volt, hogy nem igazi. Néhányan azért mégis tudták: valószínű, hogy Stieglitzen kívül Francis Picabia, Duchamp közeli barátja is tisztában volt vele, hogy a világ neki köszönheti a csodapiszoárt, amikor ugyanis a művész 1919-ben Buenos Airesbe utazott, bejelentette, hogy Duchamp karriert váltott, és nyilvános vizeldét nyitott az argentin fővárosban. Nem véletlen, hogy Picabiának tetszett a Forrás: a dadaista művész a piszoár kiállítása utáni években is lubickolt a pisis-kakis viccekben.
A Duchamp-vécé
Duchamp persze nem egyslágeres előadó volt, a piszoáros trollkodása mellett a New York-i dadaista szcéna megalapítójaként még számos (ha nem is túl sok) műalkotással örvendeztette meg a műértő közönséget. Tisztában volt vele, hogy mindezek ellenére a Forrás volt a legnagyobb dobása, és a jelek szerint ennek nem nagyon örült: egy régi barátjának, Raymond Dumouchelnek írott levelében az élete vége felé azzal viccelődött, hogy az a legtöbb, amit az élettől elvár, hogy nyilvános vécét nevezzenek el róla.
Ez valószínűleg azért nem zavarta volna különösebben: miközben az amerikai dadaizmus keresztapja volt, és időnként magát is dadaistának vallotta, máskor tagadta, hogy bármilyen mozgalom tagja lenne, és hogy bármilyen intézményesített művészetfelfogásban hinne. Ami azt illeti, a húszas évek után jobbára csak a hírnevéből élt: az archívumban is elérhető, Dada’s Daddy című 1952-ben megjelent cikkben ugyan „egy miniatűr Leonardo da Vinciként” méltatják, ám azt is megjegyzi valaki, hogy jó harminc éve nem festett semmit, amit Duchamp derűs és egyetértő bólogatással vett tudomásul. Ahogy a cikk is írja, neki már nem kellett letennie semmit az asztalra – amit le kellett, azt meg már letette 1915 és 1923 között.
Mire gondolhatott a költő?
És miért érdekes, hogy kutathatóvá vált a világ legnagyobb Duchamp-archívuma? Leginkább azért, mert a 21. században talán nem volt még egy olyan művész, akiről annyian és annyit írtak volna, mint róla. A művészettörténészeken, a műértőkön, a filozófusokon, az esztétákon, a pályatársakon kívül boldog-boldogtalan megszólalt a piszoár ügyében, de hát a messziről jött ember azt mond, amit akar, az örök kérdés úgyis megmarad: de mire gondolhatott a szerző?
Ezt elég sokan próbálták megfejteni. Paul B. Franklin amerikai művészettörténész szerint a Forrást homoszexuális szimbólumnak kellene értelmezni (Duchamp olykor szeretett nőnek öltözni), mások szerint a nőiséget testesíti meg, egyfajta porcelán Aphroditéként, egyes kortársak pedig Buddhát vagy Szűz Máriát látták a vizeldébe. William Camfield esztéta szerint Duchamp épp a nőies vonalai miatt választotta műtárgynak a piszoárt, míg a művészettörténész David Hopkins protofetisiszta műalkotásnak nevezte azt. Mások szerint még csak műalkotásról sincsen szó: azzal, hogy Duchamp egy használati tárgyat emelt a műalkotás rangjára, magát a rangot is lerombolta. Ahogy Arturo Schwarz olasz művészettörténész fogalmazott: a Forrással „a művészettörténet során először tűnt el a művész és a műkedvelő közötti határvonal: most már mindenki alkotó lehet, a ready-made művészet esetében pusztán azzal, hogy egy hétköznapi tárgyat emel be a művészet szférájába, ezzel a mozzanattal pedig a művészet és a hétköznapi élet közötti distinkció is megszűnt.”
Egyszerűbben szólva: Duchamp jó nagy katyvaszt csinált, és akárhányan is próbálják magyarázni, hogy miért tett ilyet, leginkább életrajzi adatokra, nyilatkozatokra és levelekre próbálnak támaszkodni – Franklin egyebek mellett a művész női alteregójára, Rrose Sélavyra, míg Steven Goldsmith a későbbi nyilatkozataira, amelyekben a dadaizmust úgy ünnepelte, mint a művészet elszakadását az anyag fogságából.
Az anyag fogsága
Duchamp aztán annyira elszakadt az anyag fogságából, hogy karrierje jó részében nem is alkotott, inkább sakkozott. Olyannyira, hogy Magyarországon a Duchamp korai pályafutásáról szóló hírek javarészt a sakkozói pályafutásával foglalkoztak, és csak viszonylag későn, a nyolcvanas-kilencvenes kezdtek el foglalkozni az esztéták a ready-made művészettel és a szerző híres piszoárjával, akkor viszont tömegével.
Abból a néhány festményből, rajzból, és persze a rejtélyes piszoárból, amit soha nem állítottak ki, és aminek csak Stieglitz fotója, illetve a később, 1950-ben elkészült replikája állít emléket, ragyogóan elboldogult. A replika ebben az esetben különösen érdekes: egy olyan műalkotás másolata, ami talán soha nem is volt műalkotás, de ha Goldsmithnek igaza van, ez az idealisztikus fordulat különösen ínyére lehetett Duchamp-nak, hiszen így aztán az anyag végképp a háttérbe került, az eszmei mondanivaló viszont annál inkább felértékelődött.
A nagy kérdés persze az, hogy csak trollkodott-e Duchamp, és ennek megfejtésére hasznos eszköz lehetne az archívum – ha a művész nem ügyelt volna kínosan arra, hogy ne bukjon le. Egy későbbi interjúban elmesélte, honnan jött az R. Mutt név: a piszoárt a Mott cég gyártotta, de ezt a nevet alkotóként túl átlátszónak találta, ezért Muttra módosította egy akkoriban népszerű képregény, a Mutt and Jeff egyik főhősének tiszteletére. A Richard nevet rejtő R. már csak a bónusz: a francia szleng a gazdagokat csúfolta így, szóval a teljesen hétköznapi tárgy így akár a beképzelt műgyűjtők irányába tett fricska is lehet. Ahogyan az is hasonló gesztusként értelmezhető, hogy az 1950-es replika elkészülte után, 1964-ben nyolc sorszámozott, Duchamp által ellenőrzött piszoár készült el a svájci Schwarz galériában, kifejezetten műgyűjtők számára – feltehetően jóval drágábban, mint amennyibe egy hétköznapi piszoár került.
A metafizikai fordulat és a trollkodás
Hogy troll, kantiánus zseni vagy a művészet megváltója volt-e Duchamp, arról a mai napig folyik a vita, az viszont tény, hogy a brit művészettörténészek 2004-ben a 21. század legjelentősebb alkotásának választották. William Camfield szerint a szakma sem lát tisztán a kérdésben: az sem világos, hogy Duchamp mit akart mondani a Forrással, sőt, az sem egészen biztos, hogy ő volt az alkotó (persze, hiszen tudjuk, hogy Mott gyárában készült a piszoár). Duchamp egy 1917-ben írott levelében azt írta a nővérének, hogy egy művésznő küldte neki a piszoárt, hogy terjessze a bizottság elé. Camfield szerint különös, hogy Duchamp a saját testvérének is hazudott az alkotó kilétéről, már ha ő volt az, de ha Franklin gondolatmenetét követjük, a szóban forgó művésznő akár alteregója, Rrose Sélavy is lehetett. Camfield szerint nem lehetetlen, hogy valóban nő volt a dologban, de az is elképzelhető, hogy az illető Duchamp megbízásából járt el, és az ő utasításai alapján választotta ki a piszoárt, amit aztán a művész állított a feje tetejéről a talpára, hogy megőrizze az inkognitóját.
Azoknak az érdeklődőknek, kutatóknak, művészettörténészeknek és piszoárrajongóknak, akik meg akarják fejteni a rejtélyt, az eddigi gazdag szakirodalom mellett most már mindenesetre az archívum is segítségére lesz, a francia és angol nyelvű levelekből, újsághírekből és Duchamp alkotásairól készült fényképekből álló gyűjteményben egészen biztosan akadnak olyan új információk, melyeket a kantiánus, melegjogi, buddhista vagy posztmodern megfejtők még nem kötöttek össze egymással.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: