A szürrealista zoológus, aki ecsetet adott egy majom kezébe

Idén 91 éves, ő az egyik utolsó élő szürrealista. Első önálló tárlata 1948-ban nyílt meg a délnyugat-angliai Swindoni Művészeti Központban, két évvel később pedig a katalán Joan Miróval közösen állított ki Londonban. Több mint kétezer-ötszáz képet festett, és már magyarul is olvasható a szürrealizmus legjelesebbjeiről írt szubjektív katalógusa. Ki az?  

Kevesen vágnák rá elsőre, hogy az illető a 20. század második felének egyik legismertebb zoológusa, aki a csupasz majom jelzős szerkezettel az elsők között tette helyre a magát az állatoktól magasabb rendűnek gondoló emberiség kollektív egóját. 

Ő az a természettudós, aki több mint fél évszázada ecsetet adott egy emberszabású majom kezébe, hogy a szociobiológia és a humánetológia irányzatainak úttörőjeként a Kongó nevű csimpánz festményeivel kapcsolatot találjon a főemlősök képalkotó tevékenysége és az emberi művészetek között. Ő az az ember, aki a Homo sapiens gondolkodásra és önreflexióra hajlamosabb egyedeiben tudatosította, hogy „hiába szeretjük bukott angyaloknak tekinteni magunkat, ha valójában csak felkapaszkodott majmok vagyunk”. 

A megfejtés így már egyszerűbb. A kérdéses személy Desmond Morris, az a brit zoológus-etológus, aki előbb volt jegyzett képzőművész, mint hogy 1954-ben az állati reproduktív viselkedés témaköréből 25 évesen ledoktorált az Oxfordi Egyetem zoológia tanszékén.

Desmond Morris saját festményével 1950-benFotó: Photo12

Zavartalan önműködés és tiszta automatizmus

A tavalyi angol The lives of surrealists című eredeti után a hazai Joshua Könyvek kiadásában és Makovecz Benjámin parádés fordításában a napokban magyarul is megjelent Szürrealisták „amolyan személyes kép a szürrealistákról”. Morris az életművek elemzése helyett az alkotókra koncentrál, mint bevezetőjében írja: „mindannyiukat egy-egy kurta életrajzzal mutatom be (...) és igyekszem körülrajzolni a személyiségüket„.  

Indoklása szerint nem csak azért nem esztétizál, mert a műveket mára már agyonelemezték. „Tegyük világossá: ha egy szürrealista művész olyasvalamit fest, amit közvetlenül a tudattalanjából rángatott elő, akkor képtelen racionális, elemző vagy leíró módon beszámolni a folyamatról vagy annak eredményéről. Ha meg tudja tenni, akkor az alkotás nem szürrealista, hanem fantasy, egy gondosan megkonstruált, egzotikus történet ábrázolása” – írja Morris, hozzátéve, hogy az utóbbi esetben a végeredmény úgy viszonyul a szürrealizmushoz, mint Walt Disney Hieronymus Boschhoz.

Morris emlékeztet arra is, hogy a 20. század második évtizedében indult szürrealizmus eredetileg nem képzőművészeti irányzat volt, hanem filozófiai elgondolás. „Voltaképpen életformát jelentett: lázadást a fennálló rend ellen, ami az első világháború szörnyűségeit idézte az emberiségre”. 

Morris szerint André Breton 1924-es kiáltványa eredetileg ugyan a tollba mondott, esztétikai és erkölcsi skrupulusoktól független gondolat irodalmi megvalósítását tűzte ki célul, de a gondolkodásnak és a léleknek ezt a „zavartalan önműködését”, a „tiszta automatizmust” csak a vizualitásban utazó alkotók voltak képesek úgy megvalósítani, hogy az átlépje a kortársak és persze az utókor ingerküszöbét. 

Max Ernst, Marcel Duchamp, Francis Picabia, Man Ray vagy Jean Arp (...) olyan műveket alkottak, amiket nem lehetett nem létezőnek tekinteni (...) minden nyelven érthető üzeneteket hordoztak (...) a szürrealizmus vizuális nyelve látványos volt – és nemzetközi” – írja Morris. Így történhetett meg szerinte, hogy egy idő után a farok kezdte csóválni a kutyát és a szürrealista írókról, költőkről és filozófusokról mindenki megfeledkezett, az irányzat pedig egyértelműen és kizárólagosan képzőművészeti lett – még akkor is, ha születtek maradandó irodalmi vagy éppen filmművészeti alkotások, mint például Luis Buñuel brutálisan zseniális, máig nyárspolgárpukkasztó Andalúziai kutyája

A szürrealistákat ugyanis nem kötötték gúzsba olyan vizuális kódok, mint az impresszionistákat vagy a kubistákat: 

„Ne elemezz, ne tervezz, ne használd a józan észt, és ne törekedj se az egyensúlyra, se a szépségre! Engedd, hogy a tudattalanod mélyéről feláradjanak a legsötétebb, legesztelenebb gondolatok, és benépesítsék a vásznaidat!”

– idézi fel az irányzat Breton által lefektetett útmutatásait Morris. Szerinte ez a tág keret a magyarázata annak, hogy annyira különböző művészek, mint René Magritte és Joan Miró oly jól megférnek a szürrealizmus közel negyedszázadon át magasan lobogó zászlaja alatt. 

Egy eredeti Morris: A három ugró (olaj-vászon)Fotó: Photo12

Zsarnoki szabadság

A világhírű zoológus-etológus 32 pálya- és irányzattársa portréját írta meg, hangsúlyozottan személyes szimpátiája alapján kiválogatva alanyait. A már említett alapítók mellett természetesen bekerült a katalógusba Francis Bacon, Salvador Dalí, Giorgio de Chirico, Alberto Giacometti, Henry Moore és a pár évig szintén közéjük tartozó Pablo Picasso is, de Morris olyan, a széles publikum előtt kevésbé ismert szürrealistákról is készített egy-egy fejezetnyi személyiségrajzot, mint a skót-amerikai Eileen Agar, az angol Leonora Carrington, az olasz Leonor Fini, a svájci német Méret Oppenheim vagy az amerikai Dorothea Tanning

A szürrealista nők ugyanis annak ellenére prominens alakjai voltak a művészeti irányzatnak, hogy az alapító atyaként és legfőbb teoretikusként számon tartott Breton – mint azt Morris is írja – csak a múzsa, a modell, illetve a szürrealistákat kiszolgáló cseléd másodlagos szerepeire tartotta alkalmasnak a női nemet. „Való igaz, hogy kisszerű, arrogáns zsarnok volt; következetlen, álszent, nagyképű és bosszúálló – ugyanakkor azonban ő volt a szürrealista gondolat mögötti hajtóerő; nélküle szegényebb és erőtlenebb lett volna a mozgalom. Erős személyiségének kisugárzása sokaknak adta meg az alkotó lendületet, és változtatta a szürrealizmust értelmiségi bolondozásból a huszadik század egyik legfontosabb képzőművészeti irányzatává” – olvasható a mozgalomhoz tartozást, illetve az abból való kizárást évtizedekig diktátori eréllyel kézben tartó Bretonról szóló fejezetben.

Kreatív viszonyok

Morris csöppet sem szemérmes: a kötet bővelkedik magánéleti részletekben, amelyek olykor még a Nyáry Krisztián munkásságából ismerhető művész-sztoriknál is szaftosabbak. 

Dalí extrém aszexualitásától a nőfaló Ernst interkontinentális kalandozásáig számos hálószobatitokba beavatást nyer az olvasó, ugyanakkor Morris jóval inkább arra koncentrál, hogy bemutassa, miként befolyásolták a szürrealisták testi örömei és örömtelenségei, belterjes párkapcsolatai, a mozgalmat keresztül-kasul behálózó szerelmi viszonyok a művészi produktumot. 

Dorothea Tanning: Születésnap (1942)Fotó: JUAN VIGNOLES/NOTIMEX

Morris bölcs természettudósként tisztában van vele, hogy a szexualitás az emberi viselkedés komplex meghatározó része, de nem téveszti szem elől a portréalanyai személyiségét alakító más típusú életeseményeket sem.

A Szürrealisták személyes hangvétele, lendületes anekdotái ellenére nem egy idős festő csapongó memoárja. Morris tudományos alaposságú jegyzetapparátusába a legrigorózusabb művészettörténész sem tudna belekötni, a tényközlései mellett szubjektívnak ható megállapításainak megítélése pedig már csupán ízlés dolga. 

(Desmond Morris: Szürrealisták; fordította: Makovecz Benjámin; Joshua Könyvek, 2019)

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!

Kapcsolódó korábbi cikkeink: