Kádár-kocka és paneldzsungel: a szocializmus épített öröksége
Becslések szerint a mai Magyarországon mintegy 800 ezer kockaház és 500 ezer panellakás szolgál otthonként városi és vidéki családok számára. A 2011-es népszámlálás adatai alapján pedig a teljes lakásállomány mintegy kétharmada szocializmus évtizedei során épült. Az 1946 és 1990 között épített vidéki kockaházak és a városi panellakótelepek éppen ezért napjainkig erőteljesen meghatározzák a települések képét, még úgy is, hogy szerkezeti és külső megjelenésbeli felújításukra számos – hol jobban, hol kevésbé jól sikerült – kezdeményezést láttunk. A szocializmus épített örökségéről Ispán Ágota Lídia, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa és Tamáska Máté építészetszociológus, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, és a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa beszélgettek a Glossza legújabb adásában.
Miért vált a sátortetős kockaház a magyar vidék amortizációjának egyik legfőbb szimbólumává? Miként tükrözte a szocializmus társadalomról alkotott ideáit a panel lakótelepek kialakítása és a lakások belső elrendezése? És miként teremthető meg egy olyan narratíva, amely eredményeként a lakosság legalább részben pozitívan tekintene ezekre az épületekre? Bár ezek, a kutatókat és a tágabb közvéleményt is megosztó kérdések jelentették a Glossza 13. epizódjának vezérfonalát, rengeteg érdekesség is felmerült a szocializmus épületeinek múltjával, jelenével és jövőbeli perspektíváival kapcsolatban.
A beszélgetésből kiderül többek között az is, hogy a sokak által lenézett, a végletekig leegyszerűsítettnek és uniformizáltnak gondolt kockaházak korántsem tekinthetők egyformának. Egyrészt a bennük lakó családok anyagi erőforrásaikat, illetve reprezentációs igényeiket fejezték ki a különböző díszítésekkel. Másrészt szerkezetileg és építészeti megoldásokban is számos olyan regionális eltéréseket mutattak ezek a házak, amelyből például következtetni lehetett a bennük élők foglalkozására. A korszak egyik elterjedt közhelyszerű mondása volt vidéken a következő: „Rosszban már eleget ültünk, legyünk most már jóban is.” És hogy ez mire vezethető ez vissza? A földvásárlás kollektivizáció utáni ellehetetlenülésével a falusi családok számára kézenfekvő volt, hogy közvetlen lakókörnyezetük alakításába, bútorok, háztartási gépek, esetleg autó vásárlásába fektessék megtakarított pénzüket. Ez pedig lényegében kitörési lehetőséget biztosított számukra a paraszti lét korábban erőteljesen stigmatizált helyzetéből.
És hogy miként követhető le a vidéki és városi népesség életmódjának változása a lakókörnyezeten? Napjainkban már teljesen elképzelhetetlen lenne például, hogy egy család a nappaliját csupán reprezentációs céllal – afféle tisztaszobaként – használja, vagy hogy a lakótelepi lakása tövében konyhakertet műveljen. Pedig mindez az 1960-as években még teljesen mindennaposnak számított, mint ahogy arra is találunk példát, hogy a panelépületek közötti zöld területeken a lakók húsfüstölőket állítottak fel. Majd ezek a tendenciák részben az életmódváltás, részben pedig a hatóságok rendelkezései eredményeként fokozatosan megszűntek, és átadták a helyüket egy modernebb életvitelnek, amely azonban nyomokban még ma is őrizhet falusi vonásokat – ilyenek például a nyári konyhához hasonló funkciót betöltő tömbgarázsok .
A Glossza 13. adása már elérhető a Spotify-on és a Soundcloudon. További információ a Glossza Instagram és Facebook oldalán.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: