Ki a legnagyobb király? A 10. helyen: Könyves Kálmán

A magyar történetírás nem fest különösebben kedvező képet Könyves Kálmánról (1095–1116), aki I. (Szent) Lászlót (1077–1095) követte az Árpádok trónján. A sorban a kilencedik Árpád-házi királyról a következő – nem éppen szokványos – jellemzést olvashatjuk a magyarok történetét a nép szkíta származásának mítoszától az Anjouk uralkodásáig elbeszélő Képes Krónikában: „Külsejére nézve visszataszító volt: borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, dadogó; ám ravasz és tanulékony”. Utóbbi leírást vette alapul a krónika díszes kódexének 14. századi illuminátora is, amikor miniatúráján előnytelen megjelenésű, hajlott testtartású férfiúként ábrázolta a királyi koronát Szerafin esztergomi érsek kezéből elfogadó Kálmánt.

Az uralkodó regnálásának két évtizedéről negatív képet festő középkori elbeszélés szavait érdemes azonban fenntartásokkal kezelni. A krónika ugyanis – amelyet előttünk ismert formájában a 14. században állítottak össze – különböző korokban lejegyzett szövegrétegekből épül fel. A számunkra érdekes fejezetek első változata egy Kálmán-párti krónikás tollán készülhetett a könyves uralkodó fia, II. István (1116–1131) idejében. A história azonban egészen más színezetet nyert az Álmos-ági királyok – vagyis a Kálmánnal szemben trónkövetelőként fellépő és általa megvakíttatott Álmos herceg utódainak – udvarában: egy átdolgozás során ekkor épülhettek be szövegébe azok az elemek, amelyek nyomán az uralkodóról egy hízelgőnek aligha nevezhető portré bontakozik ki. Hogyan vonhatjuk meg tehát – ha a krónika ítéletére nem hagyatkozhatunk – Kálmán uralkodásának mérlegét?

Egyházi karriert szántak neki, mégis ő került a trónra fivére, Álmos helyett

I. Géza (1074–1077) a limburgi gróf leányával, Zsófiával kötött első házasságából két, a felnőttkort megért fiúgyermek nevét ismerjük: Kálmán és öccse, Álmos 1070 táján láthatták meg a napvilágot. A Képes Krónikában először nagybátyjuk, Szent László környezetében találkozhatunk a hercegekkel: „A király két [unoka]testvérét, Géza fiait, Kálmánt és Álmost maga mellett tartotta. Kálmánról a király előre sejtette, hogy vérontó lesz belőle, ezért egri püspökké akarta tenni. Mikor az ezt meghallotta, még azon az éjszakán Lengyelországba távozott, mivel hallott róla, hogy az apját és nagyapját [I. Bélát] Lengyelországban tisztelettel fogadták”. Bár a forrás kétségtelenül torz tükörben láttatja az eseményeket, tanúsága nyomán megtudhatjuk, hogy Kálmán nem a trón várományosaként nevelkedett László udvarában: a király egyházi karriert szánt bátyja idősebb gyermekének, aki egri (más adat szerint váradi) főpap lett. E döntés valódi okairól ugyanakkor legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg. Feltételezhetjük egyfelől, hogy unokaöccse papi neveltetéséről László még uralkodása elején határozhatott, amikor joggal reménykedhetett abban, hogy neki magának is születik fiú utódja, aki majd követheti őt a hatalomban. Nem zárhatjuk ki másfelől annak lehetőségét sem, hogy a herceg valóban bírt valamiféle testi fogyatékossággal – még ha a krónika ezzel kapcsolatos állításait túlzónak is kell tekintenünk –, amely miatt őt a dinasztia más tagjainál esetleg kevésbé ítélhették alkalmasnak az uralkodásra.

Arról, hogy Szent László 1095. július 29-én bekövetkezett halálát követően hogyan is került Kálmán fejére a korona, a Képes Krónika ellentmondásos információkat őriz. Az Álmos-ági krónikás úgy fogalmaz, László akarata az volt, hogy „őutána Álmos uralkodjék”, és a herceg a Kálmán iránti tiszteletből ruházta azután idősebb bátyjára a hatalmat. A forrás egy másik passzusa viszont úgy tudja, a súlyos beteg László követeket küldött a lengyel földre távozott unokaöccséhez, hogy visszahívja őt az országba. Az értesülés minden bizonnyal Kálmán irányában elfogult lejegyzője azt kívánta sugalmazni, hogy élete alkonyán az uralkodó mégiscsak az idősebb fivért választotta örököséül. Teljes egészében egyik állítás hitelét sem fogadhatjuk el. A valósághoz alighanem akkor járunk a legközelebb, ha azt feltételezzük, hogy Kálmán egy testvérviszályból győzedelmesen kikerülve szerezte meg a hatalmat Álmostól, akinek trónvárományosi mivoltára egyébként az is utal, hogy nagybátyja rábízta az 1091-ben elfoglalt Horvátország kormányzását.

Alig került az újdonsült király fejére a korona 1096 tavaszán, amikor rögtön szembe is kellett néznie uralkodása első nagyobb külpolitikai természetű kihívásával: az első keresztes hadjárat seregeinek a Magyar Királyság területén több hullámban történő keresztülhaladásával. Viszonylag zökkenőmentesen zajlott Nincstelen Valter és Remete Péter népi hadainak átvonulása május–június folyamán: a Szentföldre igyekvő francia parasztok csupán az ország déli határához érkezve, Zimonynál (ma Belgrád része) kerültek összetűzésbe a magyarokkal. Miután a Gottschalk pap vezetésével érkező német keresztesekkel fosztogatásaik miatt meggyűlt Kálmán baja, az Emicho leiningeni gróf vezetésével érkező csapatokat már be sem kívánta engedni országába. A király Moson alatt állta útját a Nyugatról érkező haderőnek, amely hiába kísérelte meg az erősség ostromát, és végül kénytelen volt egyéb utat választani Konstantinápoly irányába. A népi keresztesek négy hullámát követően szeptemberben Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg is megérkezett a Lajta vidékére. A Kálmánnal Sopronban kötött megállapodás értelmében a nyugati lovagsereg – köszönhetően annak, hogy Gottfried az átvonulás idejére túszként adta át fivérét az uralkodónak – zavartalanul juthatott el a királyság déli határára.

Az eseménysornak köszönhető, hogy Nyugat-Európa érdeklődése a 11–12. század fordulóján megélénkült a távoli Magyar Királyság iránt: a keresztesek a Kárpát-medencén áthaladó útjáról a frank és a Rajna-vidéki krónikások részletesebben is beszámolnak. A pikárdiai Nogent-sous-Coucy apátja, Guibert – aki a Szentföldről hazatérő nemesek híradásait is felhasználva alkotta meg a keresztes háború históriáját – a Magyar Királyság élelmiszerekben való bőségére is rácsodálkozik. A következőképpen emlékezik meg a népi keresztesek túlkapásairól: „A tanulatlan köznép amint felfedezte, hogy e föld hihetetlen bőséggel kínálja a táplálékok minden nemét, mértéktelen élvezettel kezdtek tobzódni, visszaélve az ott lakók jámborságával. Amint meglátták, hogy a több éves gabonatermés a helyi szokások szerint toronymagasságú asztagokban áll a mezőkön felhalmozva, amiket mi magunk között gúlának szoktunk mondani, és feltárult előttük a különféle felhalmozott húsok és egyéb élelmiszerek bősége, hiszen földjük ritka termékenységű, nem elégedtek meg az általuk kínált úti élelemmel.”

Horvátország és Dalmácia királya lett, majd lázadó testvérét annak fiával együtt megvakíttatta

Azt, hogy fivére helyett Szent László örökébe léphetett, Kálmán alighanem azon főúri párt támogatásának is köszönhette, amely azt várta, hogy az eredetileg egyházi pályára szánt herceg trónra kerülése szakítást jelent majd elődje németpárti politikájával. A könyves uralkodó külkapcsolati orientációját valóban a császártól való távolodás és a pápa táborához való csatlakozás jellemezte. A fordulatot jelzik II. Orbán pápa (1088–1099) szavai is, amelyeket az egyházfő rögtön a hatalomra jutását követően intézett az újdonsült királyhoz (akit egyébként püspöki méltóságából is felmentett): „Az ördögi üldöztetés ilyen viharai között országod már régen felhagyott az Apostoli Szék iránti engedelmességgel, és eme téveszme fejedelmeinek és szolgálóinak kiszolgáltatva magát egyre távolodott a szélesebb út útvesztőin. Most viszont Személyedet – úgy hisszük – az isteni kegyelem emelte fel, hogy népének szeme elől elhúzza a leplet.”

A pápa közvetítésével jöhetett létre 1097 tavaszán Kálmán házassága, amelyet Roger szicíliai normann gróf leányával kötött. A dinasztikus kapcsolat a Dalmácia meghódítását fontolgató magyar király számára azzal az előnnyel is járt, hogy a dél-itáliai normannokban szövetségesekre talált az Adriai-tenger térségében ugyancsak érdekelt Velencével és Bizánccal szemben. Kálmán expanzív külpolitikájának fontos eredményeként könyvelhető el, hogy miután 1096–1097 fordulóján Svačić Péter horvát uralkodót legyőzve újra megszilárdította hatalmát Horvátországban – 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá is megkoronázták –, 1105-ben Dalmáciát is sikerült uralma alá hajtania. Jellemző egyébként, hogy az Álmos-ági krónikás a hódítással kapcsolatban is olyan anekdotát jegyez fel, amelyben a király negatív hősként jelenik meg: „Amikor a király Dalmáciában Zára városában volt, s azon gondolkodott, hogy a várost fölgyújtja lakosainak nyakassága miatt, elaludt palotájában, amit ott építtetett. Íme, ekkor Szent Donatus zárai püspök jött hozzá rettentő tekintettel, a hajánál fogva megragadta, kiráncigálta, és babérfa vesszőkkel rettenetesen megverte. Miután elengedte, és fölébredt, látni nem látta, de érezte a fájdalmat, és megpillantotta a vesszőcsapásokat a testén. Ezért beletörődve fölhagyott a város zaklatásával.” A délvidékinél kevésbé ítélhető sikeresnek Kálmán orosz politikája. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem kérésére 1099-ben megkísérelt beavatkozni az orosz belviszályokba, ám Peremisl (Przemyśl, ma Lengyelország) vára alatt súlyos vereséget szenvedett a részfejedelmek a seregeitől. Ahogyan arról ugyancsak a Képes Krónika előadásából értesülhetünk, az oroszok oldalán a küzdelembe bekapcsolódó kunok „elrabolták a király kincstárát, és foglyul ejtették mindazokat, akik nem tudtak gyorsan elmenekülni. Akkora öldöklés volt ott, hogy a magyarok ritkán voltak ekkora öldöklésben”.

Az Álmossal való ellentét végigkísérte Kálmán uralkodását. Trónra lépését követően öccse megkapta a bihari dukátust (így nevezzük az Árpád-ház trónvárományos tagjának uralma alatt álló területet), ám a fivérek közötti megállapodás csupán rövid időre hozhatott nyugalmat. Kihasználva azt, hogy horvátországi győzelmét követően bátyja Dalmácia elfoglalására készül, Álmos szervezkedni kezdett. A két testvér seregei 1098-ban Tiszavárkonynál találkoztak, ám a krónika szerint fegyveres összecsapásra – mivel a főurak nem látták értelmét a vérontásnak – ekkor nem került sor. Miután Kálmán 1105-ben a trónutódlás biztosítása érdekében megkoronáztatta az akkor még csupán négyesztendős fiát, Istvánt, Álmos az ország határain kívül keresett támogatót a maga számára. Bár ügyének sikerült is megnyernie III. (Ferdeszájú) Bolesław lengyel fejedelmet (1107–1138) – aki betört a Magyar Királyság területére –, végül nem járhatott sikerrel: Kálmán és Bolesław 1106-ban békét kötött egymással, amelyet szövetséggel is megpecsételtek. A herceg a következő évben – hogy bűneiért vezekeljen – a Szentföldre zarándokolt. Jeruzsálemből visszatérve ugyanakkor szembesülnie kellett azzal, hogy távollétében Kálmán felszámolta a dukátust. Haragtól fűtve ekkor fivére meggyilkolását fontolgatta: a krónika szerint azt rebesgették, hogy az általa alapított dömösi prépostság felszentelésekor is kereshette az alkalmat, hogy a király életére törjön. 1108 húsvétján már a német uralkodó, V. Henrik (1099–1125) udvarában találjuk. Utóbbi a trónkövetelő kérésének engedve – és mert Kálmán adriai hódításai zavarták érdekeit – sereggel vonult Magyarország ellen, Pozsony hiábavaló ostromát követően azonban visszatért hazájába. Néhány évvel később, 1115 táján Álmos újfent szervezkedni kezdett bátyja uralmának megdöntésére, aki ezúttal már nem tanúsított bocsánatot fivére irányában. Ahogyan azt a krónika is előadja, „elfogatta a herceget, valamint a fiát, a gyermek Bélát [a későbbi II. Bélát] és megvakíttatta őket”.

Miről szól a híres boszorkánytörvény, és egyáltalán miért kapta a Könyves jelzőt?

Hogy Kálmán uralkodásának mérlegét megvonhassuk, elengedhetetlenül szólnunk kell törvényalkotó tevékenységéről és az udvarában kibontakozó szellemi életről. Regnálása idejéből két törvénykönyv (az I. decretum, vagyis a tarcali zsinat határozatai és a II. decretum), valamint az úgynevezett első esztergomi zsinat határozatai maradtak ránk. A rendelkezések egy része világi jellegű, míg a cikkelyek másik része az egyházat érinti. Utóbbiak közül alighanem az a szakasz a legismertebb, amely a boszorkányokkal foglalkozik. „Strigák felől, mivel nincsenek, vizsgálódás se legyen” – hangzik a sokat idézett passzus. A törvények ugyanakkor korántsem vetik el kategorikusan a mágikus befolyással rendelkező személyek létét: néhány paragrafussal később már a varázslók megbüntetésének szükségességéről olvashatunk.

A király egyházi műveltségéről a Képes Krónika is megemlékezik, amikor az uralkodó Könyves melléknevét a következőképpen magyarázza: „A magyarok Könyves Kálmánnak nevezték, mivel könyvei voltak, amelyekből püspök módjára végezte a kánon előírta imádságokat.” Még inkább elismerőleg szól szellemi képességeiről Kálmán lengyel szövetségesének, III. Bolesławnak az udvari történetírója. A frank származása miatt Gallus Anonymusként, vagyis Névtelen Gallként emlegetett krónikás a magyar uralkodóval kapcsolatban kiemeli, hogy az „a korában élő valamennyi királynál jobban képzett volt az írásos tudományban”. Mindezek után nem kell meglepőnek tartanunk, hogy a könyves király az első az Árpádok sorában, akinek udvarában élénknek tekinthető irodalmi tevékenység bontakozott ki. A kutatás hajlik arra a feltevésre, hogy Kálmán környezetéhez kell kapcsolnunk a magyarok első krónikájának, az úgynevezett ősgestának a keletkezését. Az 1083-ban szentté avatott I. István három életrajza közül kettő – a Kisebbik legenda és a Hartvik-féle legenda – ugyancsak a könyves uralkodó idejében készült. A német származású főpap, Hartvik győri püspök alkotása azért is bír különös jelentőséggel, mert a szöveg Kálmán hatalmának védelmében ideológiai kérdésekben is állást foglal. Bár a király pápapárti politikát folytatott, a szentéletrajzban antigregoriánus nézetekkel is találkozunk. A legenda hangoztatja például, hogy István nem csupán koronát nyert a pápától: a számára II. Szilveszter (999–1003) által megküldött apostoli kereszt révén felhatalmazást kapott, hogy önállóan intézze országa egyházi ügyeit. Hartvik azt kívánta elbeszélésével kifejezésre juttatni, hogy az invesztitúra, vagyis a főpapok kinevezésének joga a szent király örököseként Kálmánt is megilleti.

Élete végén a király még egyszer megnősült: miután első felesége, a normann gróf leánya 1110 táján meghalt, és ezt követően László nevű gyermekét – II. István ikertestvérét – is elveszítette, 1112-ben házasságra lépett a kijevi nagyfejedelem Eufémia nevű leányával. A frigy azonban hamar véget ért: a házasságtörésen ért hitvest Kálmán eltaszította, és Boriszt, a hercegnő már orosz földön megszületett gyermekét nem ismerte el fiaként. A krónika plasztikus képekkel írja le, hogy utolsó éveiben az uralkodót súlyos betegség gyötörte, és baján olasz földről érkezett orvosa, Draco sem tudott segíteni „[Draco] tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta. Miután a tapaszt, mivel nem bírta tovább elviselni, eltávolították, megmutatta azt Otmár ispánnak. Otmár ispán megtekintve a tapaszt, látta rajta a kiszívódott agyvelőt, s ezt mondta a királynak: »Uram, az segít rajtad, ha fölkészíted magad az útra kelők szentségére«”.

Amikor 1116. február 3-án távozott az élők sorából, akaratának megfelelően fia, II. István követte őt a hatalomban. Tizenöt esztendővel később azonban Álmos ága emelkedhetett trónra: a sors fintora, hogy az utókor emlékezetében a könyves királyról elsősorban az a torz kép él, amely az iránta haragot tápláló II. (Vak) Béla (1131–1141) és utódai udvarában született meg.

A szerző az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.

Források

• Kálmán király I. törvénykönyve. Ford. Körmendi Tamás, bev., jegyz. Zsoldos Attila. In: Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 22.) 169–192.
• Névtelen Gall: A lengyel fejedelmek cselekedetei. Ford., bev., jegyz. Bagi Dániel. In: Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 22.) 252 –264.
• Nogent-i Guibert: Isten tettei a frankok által. Ford., bev., jegyz. Veszprémy László. In: Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 22.) 215–217.
• Képes Krónika. Ford. Bollók János. A fordítást gondozta, jegyz. Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 2004. (Millenniumi magyar történelem. Források)

Szakirodalom

• Báling Péter: Az Árpád-ház hatalmi kapcsolatrendszerei. Rokonok, barátok és dinasztikus konfliktus Kelet-Közép-Európában a 11. században és a 12. század elején. Bp. 2021. (Arpadiana, VII.)
• Farkas Csaba: Magyar követek Szicíliában. Könyves Kálmán szicíliai házassága és Roger gróf dinasztikus politikája. In: Magister historiae II. Válogatott tanulmányok a 2014-ben és 2015-ban megrendezett középkorral foglalkozó, mesterszakos hallgatói konferenciák előadásaiból. Szerk. Uő. – Lados Tamás – Ribi András – Uhrin Dorottya. Bp. 2016. 35–54.
• Font Márta: Könyves Kálmán és kora. Szekszárd 1999. (IPF-Kiskönyvtár, 1.)
• Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk. Kristó Gyula, szerk. Engel Pál – Makk Ferenc. Bp. 1994.
• Kerny Terézia: Szent Kálmán és Könyves Kálmán kultuszáról. In: Ars Hungarica 29. (2001) 9–32.
• Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Bp. 2002. (A történettudomány kézikönyve)
• Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Bp. 2003.
• Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. Szeged 2000. [a Könyves Kálmánról szóló fejezet Makk Ferenc munkája]
• Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 1996. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 2.)
• Makk Ferenc: Megjegyzések Kálmán külpolitikájához. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta historica 67. (1980) 21–31.
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 1899.
• Thoroczkay Gábor: A magyarországi legendairodalom és történetírás a 14. század közepéig. In: Uő: Ismeretlen Árpád-kor. Püspökök, legendák, krónikák. Bp. 2016. 184–208.
• Thoroczkay Gábor: Szent István legendái. In: Uő: Ismeretlen Árpád-kor. Püspökök, legendák, krónikák. Bp. 2016. 90–102.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás