A szociográfia az utcán hever, akárcsak az otthontalanok
„Aligha túlzás azt mondani: akikről szól a szociográfia, azok nem olvassák, mert semmit sem olvasnak, akik tehetnének valamit, a »felelős« kormányok, politikusok, azokat nem érdekli, az értelmiségnek az a része, amelyet érdekel, az legfeljebb sajnálkozhat vagy szörnyülködhet, mert semmilyen ráhatása nincs a történésekre” - így fogalmazta meg Szále László népművelő, újságíró 2017-ben a szociográfia társadalmi helyzetét. Na de hogyan válhat kérdésessé éppen a társadalomról szóló leírásnak a társadalmon belül elfoglalt szerepe?
A szociográfia mint a szociológiából kinőtt és irodalommal átitatott műfaj a mai napig különleges helyet foglal el a magyar tudomány(osság)on belül. Annak, aki meghallja a szociográfia szót, valószínűleg egyből Illyés Gyula műve, a Puszták népe jut eszébe, ami alighanem a legnépszerűbb szociografikus törekvéssel született irodalmi alkotás. Néhány éve az emelt szintű irodalmi érettségin az irodalmi szociográfia külön tételként szerepelt, és kizárólag Illyés művét hozta fel hazai példaként, más szociográfiákat viszont a közoktatás még csak nem is említ.
Felfedezni Magyarországot
A hazai szociográfia legtermékenyebbnek tekinthető időszaka 1936-ban kezdődött, amikor Sárközi György elindította a Magyarország felfedezése sorozatot. Az irodalmi szociográfiák első köteteként született meg Féja Géza könyve, a Viharsarok is, amely a dél-alföldi paraszti társadalom mindennapi életét mutatta be. A szerző súlyosan meg is fizetett érte. A könyv megjelenése után nem sokkal „osztályelleni izgatás és nemzetgyalázás” vádjával pert indítottak ellene, és felfüggesztették állásából. Az ellene fellépő felső középosztály képviselői szerint Féja műve a hierarchikus berendezkedés ellen lázította az általa ábrázolt paraszti közösségeket. Holott ezek az emberek olyan nyomorúságos körülmények között éltek, hogy esélyük sem volt arra, hogy hozzájussanak a könyvhöz, így aztán fogalmuk sem lehetett arról, hogy fel kellene lázadniuk valami ellen. Amint a védőbeszéd is hangoztatta: „elsősorban nem a nép izgult, hanem az uralkodó elemek.”
Ez a történet önmagában is remekül bemutatja a 20. századi Magyarország társadalmi-politikai helyzetét, anélkül, hogy egy szó esett volna a műben leírtakról. Hasonló helyzettel kellett szembenéznie Kovács Imrének A néma forradalom megjelenését követően, illetve Erdei Ferencnek és Szabó Zoltánnak is, akik szintén a vádlottak padjára kerültek valóságfeltáró írásaik miatt.
A Magyarország Felfedezése sorozat jelentős időkihagyással, 1970-ben folytatódott, friss szerkesztőgárdával, amely köré egy alapítvány is szerveződött. Idővel ezek a tényfeltáró kötetek tematizálódtak, különböző társadalmi csoportokhoz köthető problémaköröket állítottak a középpontba (Vasmű, Sosemlesz cigányország, Megbukott az iskola?). A technikai fejlődés lehetővé tette, hogy az interjúalanyok gondolatait a szerző hangrögzítéssel még hitelesebben tudja visszaadni, illetve a fotómellékletekkel még pontosabb képet adhasson az aktuálisan ábrázolt helyi közösségekről. A korábbi évtizedek gyakorlatától eltérően, amikor a szociográfia forradalmibb stílust képviselt, a szociográfiák szerzői újabban már nem az ábrázolt közösségek szócsövei, hanem hangnemükben és nézőpontjukban is antropológiai jellegű szempontot érvényesítenek, és hidat képeznek az ábrázolt társadalmak és az olvasók között, csak segítve, nem pedig irányítva a megértést. Ennek a higgadtabb elbeszélői módnak a segítségével megvalósíthatóvá válik az a cél, hogy a szociográfia a tudományosság szintjére emelkedjen.
Mindent róluk – nélkülük?
Vajon hogy írna ma Féja Géza Békés megye mikroközösségeinek mindennapi életéről? Beszámolna, beszámolhatna-e Szabó Zoltán arról, hogy milyen a gyermekétkeztetés egy Nógrád megyei általános iskolában? És Erdei Ferenc vajon ma is a futóhomokot tekintené az egyik legnagyobb kihívásnak, amellyel a Duna–Tisza közi embernek szembe kell néznie? Vagy a nosztalgikus merengés és utópisztikus találgatás helyett érdemes inkább a jelent vizsgálni és arról beszélni, hogy milyen változásokon ment keresztül az évtizedek során a szociográfia műfaja Magyarországon, és milyen szerepet tölthet be a jövőben?
„A valóság mintha kiköltözött volna a szociográfiából” – olvasható a Magyarország Felfedezése Alapítvány bemutatkozásában. Ha ez igaz, milyen szerepet játszik ebben a tendenciában a már korábban említett botrányokkal övezett fogadtatás? A történtek valószínűleg elrettentő példával szolgálhattak mindenki számára, aki a szociográfia iránt érdeklődött, mind szerzői, mind pedig befogadói szempontból.
Szemlesütve az aluljáróban
Mivel a szociográfiában leírt események mindig egy konkrét terephez köthetők, ahol konkrét társadalmi csoportok konkrét problémái fogalmazódnak meg, a szociográfusok számos problémába ütköznek az események megörökítése során.
Az első probléma rögtön a terepen jelentkezik: meg kell találni a közös hangot a beszélgetőpartnerekkel. Ez sokszor még a közös anyanyelvet beszélő emberek között is nehézséget jelent, hiszen eltérő szavakat használnak az adott problémák kifejezésére, a tudományos vagy a nagyon pongyola fogalmazás is félreértéseket szülhet, ezért az elbeszélőnek mindezt még le kell fordítania egy mindenki számára érthető nyelvezetre. Ekkor, a fordítás során jelentkezhet a második probléma. Ha a szerző a szenvtelen leíró elbeszélői módot választja, elvész a kapcsolat az ábrázolt alakok és a mű olvasói között, ha pedig túlságosan poétizálja a szöveget, akkor a tudománytalanság, esetleg a túlzott szépirodalmiság vádja érheti.
A napjainkban születő szociográfiák szerzőinek számos platform áll rendelkezésükre, ahol közzétehetik műveiket, ám a probléma továbbra is ugyanaz: a szociográfia a közönyön vagy szánalmon túl más reakciót nem képes kiváltani a döntéshozókból és a hétköznapi emberből. Hasonló bánásmódban részesül, mint a kéregető hajléktalan a belvárosi aluljáróban: az egyszerű járókelő lesütött szemmel elmegy mellette, aki pedig a sorsán javítani tudna, talán még sohasem járt aluljáróban.
Új gomb a Facebookon: a felháborodás gombja
A 2021-es World Press Photo kiállítást beharangozó Facebook-poszthoz fűzött első komment a koronavírus-járvány második évének történéseire reflektál: „Minden évben ilyen. Csak most az ingerküszöbünk alacsonyabb.”
A kommentelő talán arra célzott, hogy válsághelyzetben sokkal nehezebb szolidárisnak lennünk mások fájdalmával, hiszen megvan a magunk baja, legfeljebb annak tudunk örülni, hogy bennünket és környezetünket egyelőre elkerült. A fájdalom és szörnyűség mértéke iránti érzékenység relativizálódott, a társadalmi empátia egy újabb, számunkra eddig ismeretlen szakaszba lépett. A befogadót kevésbé érinti meg egy a Távol-Keleten lefotózott éhező kisgyerek, ha a saját környékén is hasonló körülményekkel találkozik.
A második komment teljesen más irányból közelítette meg a helyzetet, és tökéletesen megtestesítette a közösségi médiából jól ismert szórakozásközpontú gondolkodásmódot: „Szerintem borzasztó volt… lehangoló, nyomasztó. Az ember kikapcsolódni megy egy kiállításra és nem háborús, fájdalmas, lelkileg megterhelő fotókat nézegetni. Esetleg egy kis pozitivitás nem ártana a mai világba…” Erre egyetlen szűkszavú válasz érkezett: „ez doku kiállítás.”
A válaszoló valószínűleg úgy gondolta, hogy kellőképpen alátámasztotta érvelését, de mégis felmerül a kérdés: vajon a szociofotográfiának szükségszerűen ilyennek kell lennie? Valóban csak a végletekre kapják fel az emberek a fejüket?
Egy közösségi oldal fotós csoportjában jelent meg egy Szociofotó című kép, amelyen két hajléktalan éppen a ruháját mossa egy vidéki templom előtti főtér szökőkútjában. A felvétel mindössze néhány óráig volt elérhető a csoporton belül: a tagok jelentették a bejegyzést, miszerint „sértő”, „zavaró”, „nem idevaló”, de indokként szerepelt a „felkavaró” is, így a csoport üzemeltetői törölték a képet, nehogy egy ilyen fotó szerepeljen a napsütéses, virágágyásos, csillogó vízsugaras felvételek között. Az eredmény? Mintha a hajléktalanokat ábrázoló fotó eltávolításával a hajléktalanság jelenségét is törölték volna.
A közöny és szánalom mellett tehát megjelenik egy harmadik reakciógomb is: a felháborodásé, de nem a hajléktalanok siralmas helyzete miatt, hanem mert zavaró jelenségeket kell látniuk a fogyasztóknak. Azonnal tüntessék el a szemem elől! Ne is lássam! Amiről nem tudok, az nincs, és nekem sincs vele dolgom.
A fenti példák a szociográfia szempontjából azért szemléletesek, mert a szociográfiát nem csupán a szerzője írja, hanem a befogadói is, ahogyan az a Viharsarok esetében is történt. A szociográfus leírja, elbeszéli a történetet, de leíró szövegből szociográfiává az olvasója teszi – vagy azzal, hogy reagál rá, vagy azzal, hogy elutasítja. Éppen ezért fontos az 1930-as évekbeli szociográfiákat a hozzájuk tartozó bírósági tárgyalások anyagával szorosan együtt olvasni, hiszen így rajzolódik ki egy teljesebb kép a kor társadalmáról. Mint ahogy az internetes kommentek is a szociografikus művek társadalmi funkcióját mutatják meg, a befogadó reakcióját: az elutasítást, a hűvös tartózkodást vagy az elborzadást. A szociográfia az utcán hever, akárcsak a hajléktalan.
Nincs jövője?
2016-ban a Magyarország Felfedezése Alapítvány a Politikatörténeti Intézettel közösen szervezett egy tudományos konferenciát A magyar szociográfia a 20–21. században címmel. Az eseményt záró kerekasztal-beszélgetés kiindulópontja az a súlyos megállapítás volt, hogy a szociográfiának nincsen jövője, és erre várták a résztvevők a cáfolatokat. Letenyei László, a Budapesti Corvinus Egyetem docensének válasza szerint a szociográfia jövője nem csupán az írott szavakban rejlik, hanem a fotók, képsorozatok, mozgóképek lehetnek a mai kor közösségi szociográfiájának adekvát formái. A sajtófotó-kiállítás jó példa erre, hiszen, bármilyen közhely, ebben a felgyorsult a világban az emberek szívesebben fogyasztják a pár perc alatt átfutható vizuális tartalmakat, és nem szívesen merülnek el mélyebben egy írott szövegben. A szociográfia jövőbeli társadalmi funkciójával kapcsolatban az a gondolat hangzott el, hogy nem biztos, hogy szociográfusként azzal kell törődni, miként jut be a politikumba a kutatás eredménye, vagy hogyan válik gyakorlati társadalmi cselekvéssé: „A valóságot kell feltárni, ennek pedig mindig kell, hogy legyen hatása.”
A szociofotográfia műfajának fontos küldetése, hogy nem egyszerű, gyorsan fogyasztható képeket akar bevinni a köztudatba. A vizualitást és a közösséget összekapcsoló beszélgetés résztvevői mind egyetértettek abban, hogy a szociográfia a legeredményesebben közösségi alkotásként újulhat meg. Hiszen ez a lényege. Rólunk szól és nekünk.
A szerző az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, kutatási területe az irodalmi szociográfiák kulturális antropológiai vizsgálata. A cikk az ELTE BTK doktori képzésén működő esszéíró kör szerkesztési közreműködésével, Hetényi Zsuzsa vezetésével készült.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: