– Ha a nyolcszeletes csokitortámat igazságosan szeretném elosztani nyolc ember között, akkor hiába osztok ki mindenkinek egyenlően egy-egy szeletet: ha az egyik gluténérzékeny, a másik fogyózik, a harmadik meg nem szereti a csokitortát, végül mégsem lesz igazságos az elosztás. Ha viszont többféle csokitortát csinálok, és figyelembe veszem a gluténérzékenyt és a fogyókúrást is, akkor méltányosan járok el, hiszen senki nem fog lemaradni a csokitortáról – ezzel a példával illusztrálja Nagy Gyula geográfus, a Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének egyetemi adjunktusa, hogy a társadalmi igazságosság nem azt jelenti, hogy mindenkinek egyformán adunk, hanem azt, hogy figyelembe vesszük, hogy egyes emberek vagy társadalmi csoportok a társadalom struktúrájában vagy hatalmi viszonyaiban önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerültek. Az állam pedig, kompenzálva az igazságtalanságot, a maga vérmérséklete, ideológiai berendezkedése és lehetőségei szerint a szükségleteik alapján segíti a hátrányt elszenvedőket – mondja Nagy, az egyik szerzője a Tér és Társadalom folyóirat tematikus számának, ami tavaly decemberben jelent meg Timár Judit, Keller Judit, Kovács Katalin és Virág Tünde, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont munkatársainak szerkesztésében Térbeli igazságosság: Tanulmányok a térbeli igazságosság fogalmáról, összefüggéseiről és hiányáról címmel. A lapszám a Magyarországon eddig alig kutatott térbeli és környezeti igazságosság témáját járja körül hazai és külföldi esettanulmányokon keresztül.

De mi szükség van arra, hogy megkülönböztessük a társadalmi igazságosságot a térbeli vagy környezeti igazságosságtól? Hozzátesz-e valamit az igazságosságról szóló vitához a térbeliség vizsgálata, vagy üres frázis csupán, ami túlkomplikálja a kérdést? Peter Marcuse, a New York-i Columbia Egyetem professzora a Térbeli igazságosság: A társadalmi igazságosság származéka, de egyben okozója is című könyvében azt írja, hogy „a teret a helyére kell tenni", mivel a térbeli igazságtalanság a társadalmi igazságtalanságból származik, ezért a kettő nem orvosolható külön-külön, csak együtt.

A térbeli igazságtalanság legtipikusabb formája a szegregáció vagy a gettósítás, ami Marcuse szerint akkor történik meg, amikor bármely csoportot akaratán kívüli korlátozott térbe kényszerítenek. A szerző szerint ezek a társadalmi igazságtalanság térbeli aspektusai, ahol nem elegendők azok a beavatkozások, amik megelégszenek a „gettócsinosítással” (ami annyit tesz, hogy például a házakat felújítják, de a gettót nem számolják fel): a helyzet kezeléséhez azokat a strukturális akadályokat is fel kell számolni, amik az eredendő igazságtalanságot, tehát a gettó kialakulását okozzák. A térbeli igazságtalanság másik tipikus példája a méltánytalan és egyenlőtlen térbeli erőforrás-elosztás, amire az európai városok helyzetéről szóló jelentés is rámutat: míg a munkahelyek és az emberek a magas jövedelmű városokba költöznek, így a nagyvárosi régiók növekednek, a peremterületek és a távoli régiók lakossága egyre fogy.

Növekvő egyenlőtlenség Európában

A keleti blokk uniós csatlakozása előtt az EU 15 országában csökkenőben voltak a regionális egyenlőtlenségek. Mire azonban 2013-ra befejeződött a bővülés, az unió területe megduplázódott ugyan, gazdasági teljesítménye és a jövedelmek között fennálló regionális különbségek viszont szélsőségesebbé váltak, mint az Egyesült Államokban vagy Japánban – állítják Ali Madanipour, a Newcastle University professzora és szerzőtársai A területi igazságosság fogalma és az Európai Unió területi kohéziója című tanulmányukban. Az Európai Unióban a regionális egyenlőtlenségek kezelésének legfőbb eszköze a kohéziós politika, ami a gazdasági, társadalmi és területi kohézióra összpontosítva járul hozzá az európai szociális modell megvalósulásához: a modell a leszakadó és a társadalomból kirekesztett rétegek befogadásval látja megvalósíthatónak Európa gazdasági versenyképességének fenntarthatóságát.

A Kohéziós Alap, ami azokat az országokat támogatja, ahol a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) egy főre jutó értéke nem éri el az Európai Unió átlagának 90 százalékát, a 2014–2020‑as uniós költségvetésben 21,9 milliárd eurót juttatott Magyarországnak – ezt az összeget az ország közösen kezeli az Európai Bizottsággal. Ez az a pénz, amit a köznyelv uniós forrásnak hív; amiből az óvodák és iskolák épülnek-szépülnek, amiből a polgármester letérkövezteti a kisváros főterét, amiből templomok százait újítják fel, és amiből a korrupt politikusok gazdagodnak. Ahhoz, hogy a pénz lehívható legyen, az unióval kell egyeztetni a főbb irányokat, de a tagországok a pályázati kiírások részleteiben és a benne szereplő feltételekket és elvárásokat tekintve már nagy szabadságot élveznek.

A társadalomtudósok a térbeli vagy társadalmi igazságosság három vetületét szokták elemezni: az eljárási, az elosztási és a percepcionális igazságosság működését. Már maga az eljárási folyamat (procedural justice) is lehet igazságos vagy igazságtalan; nem mindegy, hogy ki és milyen szinten dönthet arról, hogy az adott társadalmi csoportnak mire van szüksége a hátrányok kompenzálására, például hogy megkérdezik-e az érintetteket, vagy a fejük felett döntenek arról, hogy mire van szükségük. A támogatás elosztása (distributive justice) is lehet igazságos vagy igazságtalan, attól függően, hogy ki mennyit kap, kivel mennyire méltányos a társadalom. Végül az érintett emberek vagy csoportok percepcióját is fontos figyelembe venni, vagyias azt, hogy a hátrányai miatt kompenzált egyén vagy csoport mennyire érzi igazságosnak azt, amit kapott.

Korábban a helyiek döntötték el, legyen-e templomfelújítás a faluban

A LEADER program (Közösségi kezdeményezés a vidéki gazdaság fejlesztéséért) 1991 óta része az Európai Unió vidékfejlesztési politikájának, magyar viszonyok között pedig a helyi szinten megvalósuló tervezés egyik ritka példája. A LEADER 2001-ben, egy kísérleti programmal indult azzal a céllal, hogy a vidék fejlesztésére szánt uniós forrásoknak legalább egy részét ne egymástól elkülönült területeken (mezőgazdasági fejlesztés, falufejlesztés, kulturális fejlesztés, vállalkozásfejlesztés stb.) és ne a helyi társadalom megkérdezése nélkül, hanem a helyi politikai, gazdasági szereplők és civil szervezetek bevonásával használják fel. Organikusan egymáshoz kapcsolódó, egy-egy tájat lefedő településcsoportok alkotják a mintegy 100 LEADER térséget, amelyek bár nagy mozgásteret kaptak fejlesztési stratégiájuk összeállításához „de fürdőt például nem álmodhattak, mert – az egyes ciklusokban más-más tartalommal –, alapvetően kisléptékű fejlesztésekre lehetett támogatást kérni, például a mikrovállalkozások, a helyi turizmus fejlesztésére, kisebb sportlétesítményekre vagy fiatalok letelepítésére” – mondja Kovács Katalin, a tematikus szám egyik szerkesztője, a Beavatkozás és ellenállás: intézményi környezet és helyi autonómia a LEADER-ben. Összehasonlító elemzés című tanulmány egyik szerzője.

„A 2007 és 2013 közötti uniós fejlesztési ciklusra úgy emlékeznek vissza a leaderesek, mint a lehetőségek és remények korára – meséli Kovács –, amikor túlcentralizált volt a tervezés és végtelenül túlbürokratizált a programmegvalósítás, de abban szabadok voltak, hogy a központilag felkínált menüből mit választottak ki.” Ez volt az első olyan ciklus, amikor a magyar vidék egészét lefedő, több mint száz helyi akciócsoportnak lehetősége volt hétéves helyi programok összeállítására. A leader csoportok munkaszervezetei ebben az időszakban a saját programjuk mellett további intézkedéseket is menedzseltek, ami megfelelő forrást biztosított nekik ahhoz, hogy legtöbbjüknél kiépülhessen egy afféle „mini fejlesztési ügynökség”, ami alkalmas volt a fejlesztések helyi szempontokat érvényesítő koordinálására. „De a fejlesztési ciklus felénél hivatalba lépő Orbán-kormány némi gyanakvással szemlélte a LEADER akciócsoportokat, amik élén sok helyen szoci kiskirályok ültek; ez megmagyarázhatja, hogy a 2014-ben induló fejlesztési ciklusban miért csökkentek a forrásaik a felére vagy harmadára – mondja a LEADER hanyatlásának körülményeiről Kovács. – Vagyis végső soron ez is az Orbán kormány túlközpontosításának negatív következményeit mutatja, amely radikálisan lecsökkentette az alulról építkező, de legalábbis a helyi szint részvételét megengedő fejlesztési gyakorlat jelenlétét Magyarországon.”

Míg az elosztás igazságossága a teljes lefedettség következtében még az utolsó ciklusban sem volt megkérdőjelezhető a LEADER-ben, a fejlesztés hatékonysága már annál inkább, mivel a központosított kapacitások hiányosságai miatt állandó csúszásban volt a program indulása, aztán meg rövid idő maradt a megvalósításra. „Ugyanakkor ne legyenek illúzióink – teszi hozzá Kovács –, a LEADER mindig is alapvetően a helyi alsó-középosztály programja volt, ami fontos és legitim cél a falvak és kisvárosok gazdasági és társadalmi megerősödését illetően, de a leghátrányosabb helyzetű csoportokig nem ért el, így kevés kivételtől eltekintve ezek kimaradtak a LEADER-hez kötődő helyi fejlesztésekből.”

Felül kitalálják, alul elszenvedik – a cigánytelepek felszámolásának teljes kudarca

„Kormányzati akarat nélkül nincs telepfelszámolás” – kezdi a beszélgetést Virág Tünde szociológus, a lapszám egyik szerkesztője és az Intézményi környezet és helyi fejlesztések: elköteleződések szabta lehetőségek a telepprogramok megvalósításában című tanulmány egyik szerzője. Bár a mindenkori politikai rendszerek a kora 70-es évek óta próbálkoznak a lét alatti határon lévő cigánytelepek felszámolásával, eddig egyik kormánynak sem sikerült megugrani a probléma érdemi kezelését. A 2000-es évek elején volt egy kisléptékű, a telepről való kiköltözést segítő és a roma családok problémáit komplex beavatkozásokkal támogató program (a borsodi Szomolyán és a hevesi Sirokon például a roma családok így költözhettek ki barlanglakásaikból), de Virág szerint 2008 után meggyengült a kormányzati szándék a folytatásra. Annak ellenére, hogy ebben a programban olyan önkormányzatok vettek részt, amelyek tenni szerettek volna valamit a roma telepeikkel, a megvalósítás még így is számos feszültséggel járt a településeken, márpedig Virág szerint „minél több konfliktust kell vele felvállalni, úgy gyengül a politikai akarat telepfelszámolás ügyében”.

Teller Nóra szociológus, a Városkutatás Kft. munkatársa is felidézte azt a korszakot, amikor a leghátrányosabb helyzetű kistérségek (LHH) maguk tervezhették meg 2007-től, hogy milyen fejlesztési célokra szeretnének uniós forrásokat használni. A módszertan egészen unikális volt az amúgy központi pályáztatási rendszerben, de „feltételül kellett számukra szabni, hogy a pénz bizonyos százalékát a leszakadó rétegek életének javítására és az intézményi szegregáció csökkentésére fordítsák, mert maguktól eszük ágában nem volt ezeknek a programelemeknek a betervezése.” Pedig ezek a kistérségek szinte kivétel nélkül attól voltak hátrányos helyzetben, hogy területi hátrányaik miatt nagy számban maradtak ott a mélyszegénységben élő, aluliskolázott, főleg roma emberek, akiknek nem volt lehetőségük arra, hogy a térséget elhagyják (többek között azért, mert az ingatlanjaik nem értek semmit), és a helyi döntéshozók épp a térségi hátrányos helyzetük miatti kompenzálására kapott uniós forrásokból hagyták volna ki a romákat vagy a leghátrányosabb helyzetűeket.

A 2012-ben megjelenő, a telepeket érintő uniós pályázati kiírás Virág szerint „már hűen tükrözte az Orbán-kormány romákkal és szegényekkel kapcsolatos szemléletét”, ahol a korábban a politikai narratívában megjelenő társadalmi befogadás szellemiségétől a paternalista szemléletet tükröző felzárkóztatásra tevődött át a hangsúly. Ezt a kormány a telepeken és a legszegényebb romák által lakott falvakban a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programján keresztül próbálta érvényesíttetni. (Ez egyébként beleillik abba a kormányzati működésmódba, ami a szegénység kezelését az egyházi szereplőknek adja át, tehát nem úgy történik a fejlesztés, hogy az állam az alapstruktúrákhoz hozzányúl, és azon keresztül fejleszti a szociális szolgáltatásokat és a hozzáférést, hanem úgy, hogy létrehoz egy párhuzamos szociális rendszert, amit ma legkinkább a Málta „kormányoz”.) A felzárkóztatás ideológiája mögött a romák kisebbségi létének elismerése és az inklúzió szellemisége helyett a normát jelentő fehér középosztály értékrendjéhez való „felzárkózás” áll.

„A 2012-es telepprogram expliciten nem mondta ki, hogy nem áll szándékában a romák telepről való kiköltöztetése, mivel az unió elvárásainak meg kellett felelni, de nem is volt nagyon erős az elvárás az települések felé” – mondja Virág. A telepprogram két részből állt: az egyik volt a „soft” része (TÁMOP), ahogy Virág fogalmazott, ami a Málta Jelenlét programján keresztül a telep konszolidálására irányult, és aminek lényege, hogy „vigyük oda a szolgáltatásokat, készítsük fel szociális munkával az ott lakókat és simítsuk el a konfliktusokat”. Két évvel később indult a telepprogram másik, a lakhatási infrastruktúrára vonatkozó része, amiből a roma családok már ki tudtak volna költözni a telepről, de ez nem volt a telepprogramok kötelező eleme, így ha valaki nem akarta, nem pályázott rá. „A komplex telepprogram közel 70 szegregátumot érintett, ami a több mint 1600 telep mintegy 4 százaléka. Az így elért szegregátumokban élő mintegy 27 500 ember az összes telepen élő 300 ezer embernek a 8 százalékát teszi ki, míg a programba bevont 5267 ember a 2 százalékát. A szegregátumokból kikerülő emberek, családok száma százalékos formában nem is kifejezhető. Ebből a szempontból a 2011 és 2015 között megvalósított program maximum egy pilot programnak tekinthető, amelytől a reális elvárás a probléma enyhítésére képes módszertanok kikísérletezése, de nem a probléma enyhítése” – derül ki a Városkutatás Komplex telepprogramról szóló, 2016-ban készült, de kéziratban maradt értékeléséből.

„Persze jogos a kérdés, hogy amikor már úgy-ahogy konszolidálták a telepi körülményeket, »kicsinosították« a gettót, akkor miért kellene a családokat elköltöztetni és felszámolni a telepet, ami nagy valószínűséggel újabb konfliktusokat generálna a településen?” – elemzi a kudarcok okait Virág.

A harmadik fejlesztési ciklusban, a 2014-2020 között időszakban, aminek még mindig tart a lezáró szakasza, már kötelező volt szolgáltatásfejlesztés mellé a lakhatási elemre is pályázni (elő volt írva, hogy mennyi lakást kell a telepen kívül vásárolni, és mennyit lehet a telepen belül felújítani). Bár ez mindenképpen pozitív változást jelentett a korábbi szakaszhoz képest, volt olyan önkormányzat, amit ez visszariasztott attól, hogy részt vegyen a pályázatban.

2018-ban a Heves megyei Kerecsend képviselőtestülete is úgy döntött, hogy nem kéri a közel félmilliárd forintos, már megnyert uniós fejlesztési pénzt, mert a támogatást a szegregációt felszámoló programokra és a hátrányos helyzetű roma családok támogatására kellett volna költeni, azt pedig nem szerette volna. Nyíregyháza képviselőtestülete viszont elfogadta az uniós támogatást, de pár hete robbant a hír, hogy az Európai Bizottság több mint 1,7 milliárd forintnyi támogatást vont vissza, mert a város úgy akarta felszámolni a szegregációt, hogy az egyik gettóból a másikba költöztette a roma emberek nagy részét. Itt úgy derült fény a jogosulatlan felhasználásra, hogy Glonczi László, a helyi roma nemzetiségi önkormányzat alelnöke és a Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének elnöke az Európai Bizottsághoz és az Alapvető Jogok Biztosához fordult, akik – először Magyarország történetében – arra jutottak, hogy a pénz felhasználása lakóhelyi és oktatási szinten is szegregációt valósított volna meg, ez pedig ellentétes a támogatási célokkal és az uniós alapértékekkel. Gloncziék abban reménykednek, hogy az Európai Bizottság mostani döntése precedenst teremthet a régióban, miután nem elszigetelt eset, hogy a romák integrációjára fordítandó uniós forrásokat épp szegregációra használják.

Virág szerint az eljárás igazságtalanságát jól mutatja, hogy a helyi romák nincsenek abban a pozícióban, hogy megmondhassák, mit szeretnének, és nem dönthetnek a saját sorsukról. Az pedig az elosztás igazságtalansága, hogy aki ebben a hatalmi struktúrában a legalacsonyabban van, az kapja a legkevesebbet: „A méltányosságot kéne elfogadtatni, hogy az kapja a legtöbbet, aki a legelesettebb, ehhez képest ez a kormány épp annak ad, akinek leginkább van, a leszakadóknak meg marad a felzárkózás”.

Kárpótlás a környezeti katasztrófák után: sok sérelem adódik abból, hogy ki mennyit kap

A Miskolctól 15 kilométerre fekvő Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Boldván a 70-es években számolták fel a domboldalon félig földbe vájt vályogviskókból álló cigánytelepet. Csakhogy ahelyett, hogy a falu életébe integrálva biztosítottak volna lakhatást a kiköltöző romáknak, egy vasúti töltésen túl, a gyakran megáradó Ördög-patak partján építették fel az újabb cigánytelepet. A családok az eredetinél komfortosabb, de még így is silány minőségű, úgynevezett CS-lakásokat (csökkentett értékű lakások) kaptak, pottyantós vécékkel az udvaron.

Mint emlékezetes, a boldvai cigánytelepet 2010-ben teljesen elöntötte az árvíz, ami tönkretette a cigánytelepen álló házakat. „A kárpótlás legfontosabb szempontja a település vezetése részéről az volt, hogy a romák lehetőleg ne költözzenek be a faluba, míg a helyi roma képviselet vezetőjének az volt az érdeke, hogy mindenki megkaphassa a háza felújításához szükséges kárpótlást, és a romák összetartó közössége ne sérüljön” – meséli Nagy Gyula, A környezeti igazságosság és földrajzi aspektusai Magyarországon című tanulmány szerzője. „Voltak viszont, akik nem kaptak annyit a kárpótlásból, mint azok, akiknek a háza közelebb volt a patakhoz. Ugyanez volt a vörösiszap esetében is, ahol sok sérelem volt abból, hogy ki mennyit kapott” – illusztrálja Nagy a percepcionális igazságosság működését, tehát azt, hogy nem mindegy, ki mit él meg igazságosnak. Magyarországon a természeti katasztrófák áldozatainak kárpótlására az állami beavatkozások, a fentről lefelé hozott döntések sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint az alulról jövő kezdeményezések. Nagy szerint „egy olyan paternalista rendszerben, amiben mi élünk, és ami már a Kádár-rendszerben is megvolt, ez egy sajátos kárpótlási eljárás, hogy ettől leszel jó vezető, ettől leszel jó gazda, hogy te mint döntéshozó gondoskodsz a polgáraidról, és nem maguk döntenek a saját sorsukról.”

A 2001-es beregi árvíz vagy a 2011-es devecseri vörösiszap-katasztrófa után, ahol mindkét esetben romák is voltak a károsultak között, nagy részüket új épületekbe költöztették, de volt olyan beregi település, ahonnan a romákat még a faluból is elköltöztették. Bár ezek a lakások valóban jobb minőségűek voltak korábbi lakhelyeiknél, mégsem ők döntöttek arról, hogy hol szeretnének élni. A Nagy által vizsgált esetek között az egyetlen alkalom, amikor a pénz egy részét az önkormányzatnak adták, hogy helyben kezelje a kárpótlást, a boldvai roma telepet is érintő 2010-es borsodi árvizek esete volt, de Nagy szerint épp itt volt a legnagyobb az elégedetlenség a kárpótlás körül: „Amikor a szakirodalom alapján azt gondolnánk, hogy ez a legigazságosabb típusú kompenzáció, amikor a helyiek dönthetnek arról, hogy mi nekik a legjobb, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon ez nem így működik”. A geográfus szerint helyi szinten az a típusú objektivitás vész el, amit az emberek még el tudnak fogadni, hogy „hát igen, a politikusok megmondták, hogy legyen, akkor ez van. Helyben viszont a Józsi dönti el, akit ismerek a szomszéd utcából és a fene egye meg a Józsit, mert nekem 2 milliót adott, a szomszédomnak meg 2 millió 3-at. És ez az, amit az emberek rosszul viselnek”. Nagy szerint az a tézis, miszerint minél szélesebb körű a bevonás, az alulról felfelé történő döntéshozatal, annál elfogadottabb a döntés, „működik nyugaton, de még nem működik egy posztszocialista kontextusban”.

Ma Magyarországon a legnagyobb térbeli igazságtalanság a leszakadó falvakban és térségekben tapasztalható, ahol már a közeli városok sem tudják felszívni a leszakadókat – mondják egységesen a megkérdezett szakemberek. Ezek azok a térségek, amik kimaradtak az újraiparosodásból, és az új típusú munkaerőpiactól is messze vannak. Ami pedig az igazságtalanságok kezelését illeti, ha a központi politika szembemegy a helyi fejlesztés céljaival, akkor a helyiek feladják vágyaikat, és a kormány politikai céljaihoz igazítják a helyi fejlesztéseket – állítják Virágék a tanulmányukban. Akad ugyanakkor olyan is, amikor a helyi szint áll ellen a központi elképzeléseknek – lásd a cigánytelepek felszámolásának esetét –, hiszen kevés az olyan polgármester ma Magyarországon, aki a falu közepén és nem a falun kívül szeretné tudni a romákat.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás