A 30–50 ezer évvel ezelőtt készült ausztrál sziklarajzok a kontinens első lakóinak eredettörténetéről, hitvilágáról és környezetéről mesélnek, de hiába bírtak ki ennyi időt, a műalkotások a gyarmatosítók megérkezése óta rohamosan pusztulnak – több szentnek tartott véset, rajz és barlang pedig teljesen megsemmisült. Annak ellenére, hogy a sziklarajzok és -vésetek védelméről évtizedek óta folynak a tárgyalások, és az UNESCO (Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) már a világörökségi helyszínek közé tervezi sorolni, a nyugat-ausztráliai Burrup-félszigeten található mintegy egymillió alkotás sorsa még mindig kérdéses, az ezeknek otthont adó vidéken ugyanis több óriáscég is nagyberuházásokat tervez, amelyek így vagy úgy, de a rajzok megsemmisülésével fenyegetnek.

A Burrup-félsziget őslakos törzseit tömörítő szervezet, a Murujuga Aboriginal Corporation (MAC) szerint legfőbb ideje volt, hogy legalább a várólistára felkerüljenek a sziklarajzok, amelyekről a világ alig tud valamit, és amelyek többek között az 1860-as években népirtás áldozatává vált Yaburara törzs tagjainak állítanak emléket. A terület felügyeletét ma öt másik törzs látja el közösen: a Yaburara, a Ngarluma, a Mardudhunera, a Yindjibarndi és a Wong-Goo-Tt-Oo.

Nincs valódi védelem

A nyugat-ausztráliai Zöld Párt képviselője, Robin Chapple szerint viszont nem elég, ha a törzsek felügyelnek a saját örökségükre, ha a kormány nem áll mögéjük, és bár a Burrup-félsziget műalkotásai már majdnem a világörökség részének számítanak, egyelőre semmilyen védettséget nem kaptak. Maga Chapple a nyolcvanas évek óta kampányol a terület védelméért, a kormány viszont támogatja a burrupi terület iparosítását, ez a kettő pedig a képviselő szerint nem, vagy csak nagyon nehezen fér össze egymással. A faragványoknak és sziklarajzoknak Helen McDonald művészettörténész szerint három fő ellenségük van: a környezetszennyezés, a klímaváltozás és a turizmus.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy McDonald szerint az őslakos művészet nem kap elegendő figyelmet: a művészettörténet hanyagolja, a közvélemény alig tud róla valamit, ezért aztán a megóvására sem fordítanak elég pénzt. A pusztítás nem mindig szándékos: a műalkotások nagy része magántulajdonban lévő földön fekszik, a terület gazdái pedig gyakran még akkor sincsenek tisztában egy-egy kőhalom, barlang vagy hasonló képződmény kulturális jelentőségével, ha azt egyébként az ausztrál műemlékvédelem is listázza. Így történhetett meg, hogy tavaly egy 150 éve családi tulajdonban lévő területen elbontottak egy, az őslakosok által szentként tisztelt, 1500 évvel ezelőtt készült kőangolnát.

Elhordják, felrobbantják

Az ausztrál törvények ugyan 100 és 300 ezer dollár közötti pénzbírsággal büntetik a kultúrkincsek elpusztítását, de ha a baj már megtörtént, nehéz rajta segíteni, ezért az őslakosok hathatósabb védelmet követelnek a kormánytól. Az angolna egyébként 1975 óta műemlékvédelem alatt áll, az őslakosok pedig itt gyűlnek össze az évente megrendezett angolnafesztiválon, így sokan kételkednek benne, hogy valóban véletlenül hordtak el hatvan méternyi sziklát belőle.

Tavalyelőtt a Rio Tinto nevű bányaipari óriáscég keltett felháborodást azzal, hogy dinamittal berobbantott egy szentként tisztelt barlangot; ebben az esetben a szándékosság nem is lehet kérdés. A föld a Puutu Kunti Kurrama és a Pinikura törzsek (PKKP) felügyelete alatt áll, és bár a PKKP hozzájárult a bánya bővítéséhez, a Rio Tintótól kiszivárgott információk alapján a cég nem tájékoztatta a döntéshozókat arról, hogy a bővítésre lett volna más mód is, nem lett volna muszáj elpusztítani a barlangot. A bíróság végül a barlang újjáépítésére kötelezte a vállalatot, de a Rio Tinto még így sem járt rosszul, a bővítéssel 135 millió dollár értékű vasérchez fértek hozzá, amelyet nem tudtak volna kitermelni, ha nem pusztítják el a szentként tisztelt helyet.

Szent hely, senkiföldje, bánya

A Rio Tinto rombolása nem példa nélküli: amint megjelentek az európaiak, megkezdődött az őslakosok által állított jelzőkövek, sziklarajzok és vésetek pusztítása. A legnagyobb károkat a Burrup-félsziget szenvedte el: az első telepesek számára értéktelennek tűnt a terület, amely legfeljebb marhalegeltetésre volt jó, az őslakosok viszont nem törődtek bele egykönnyen, hogy elfoglalták a földjeiket, ezért a britek 1868-ban büntetőexpedíciót indítottak a Jaburara törzs ellen. Az eset a Flying Foam-i vérengzés néven vonult be a történelembe, a törzs nagy részét lemészárolták, az emlékükre a túlélők állóköveket állítottak – amelyeket aztán ugyanúgy pusztítottak, mint a többi őslakos műalkotást.

Miután kiderült, hogy a Burrup-félszigeten rengeteg vasérc és más ásványi kincs található, a hatvanas évektől megindult az iparosítás, amelynek során a becslések szerint legalább tízezer ősi műalkotást pusztítottak el, a partvidéki mangroveerdőket pedig kivágták. A dúlást megsínylette a félsziget élővilága is, de az ausztrál őslakosok kulturális öröksége is jóvátehetetlen kárt szenvedett. A Rio Tintóhoz hasonlóan a környék egyik legnagyobb beruházója, a gázkitermelő Woodside Energy is az őslakos örökség tiszteletben tartását ígérte, de ez jobbára abban merült ki, hogy az elpusztított kövek helyett másolatokat állítottak ki, illetve gondoskodtak róla, hogy egyes sziklarajzokat az ország egy másik pontján, gyűjteményben helyezzenek el. Ez az őslakosok számára nem feltétlenül kielégítő megoldás – nem véletlen, hogy egyes köveket és rajzokat éppen oda állítottak, ahova.

Az óriáscégek mellett a kisebb bányák is pusztítják az őslakosok örökségét, de hogy milyen mértékben, azt szinte lehetetlen kideríteni. Az 1972-ben elfogadott örökségvédelmi törvényt megelőzően jóformán senki sem ügyelt arra, hogy milyen sziklákat robbantanak fel vagy zúznak össze, a törvény megszületését követően pedig szintén nem vettek nyilvántartásba minden műalkotást – amit pedig mégis, az sem kapott megfelelő védelmet.

Kulturális népirtás

Patricia Vinnicombe dél-afrikai régész szerint már csak néhány műalkotás, kő vagy szent hely elpusztítása is jóvátehetetlen bűn: a faragványok és képek egy harmincezer éves történetet mesélnek el, amelyből lehetetlen kiragadni egy-egy részletet. A rajzokon mára kihalt fajok láthatók, így nem csupán egyedülálló kulturális kincsek és művészeti alkotások, hanem együtt a világ leghosszabb történelemkönyvét alkotják, amelyből ha kiszakítanak egy fejezetet, az önmagában értelmetlen lesz.

Patrick Wolfe történész szerint a pusztítás nem a véletlen műve, és nem kizárólag a bányatársaságok és gyárak kapzsiságának az eredménye, hanem az 1868-as népirtás folytatása, kulturális genocídium. Wolfe ugyanakkora bűnnek (és háborús bűntettnek) tekinti a szent helyek és alkotások lerombolását, mint a bámijáni Buddha-szobrok megsemmisítését vagy az Iszlám Állam pusztítását Nimrúdban és Palmürában.

Brian Daniels történész, a Penn Cultural Heritage Center kutatási igazgatója szerint sincs sok különbség a népirtás és a kulturális genocídium között, legfeljebb időben: az emberek elpusztítását az emlékük felszámolása követi. Daniels azt is hangsúlyozza, hogy a valódi népirtás az eredményét tekintve nem igazán összevethető az emlékek lerombolásával, de ami a szándékot illeti, a két aktus között ugyanaz a meggyőződés vagy szándék áll. A legnagyobb problémát nem is az jelenti, amikor a Rio Tinto felrobbant egy barlangot vagy egy kisebb bányában szétvernek egy faragott sziklát, hanem a gyakorlat hétköznapisága, az, hogy a haladásra hivatkozva ezeket az áldozatokat elkerülhetetlennek állítják be.

A kapitalizmus bűnei

Jeff Lewis, a melbourne-i RMIT Egyetem médiaprofesszora és Belinda Lewis, a Monash Egyetem kutatója szerint az Burrup-félsziget műalkotásai nem egyszerűen a modernizmus és az ipari fejlődés áldozatai, hanem mindenestül szemben állnak a liberális kapitalizmus értékrendjével, ezért nem is csoda, ha veszniük kellett. A telepesek – írják Lewisék – nem csupán egy népet irtottak és éheztettek ki, hanem a történelmüket is megpróbálták eltörölni, és újraírni onnantól, hogy az első európaiak megtelepedtek Ausztráliában.

Annak ellenére, hogy az ausztrál kormány a műemlékek megóvását ígéri, a gyakorlatban a segítségből nem sok valósult meg. A korábban szent helyként elismert Burrup-félsziget szent státuszát 2015-ben megvonták arra hivatkozva, hogy a helyszínen nincs aktív hitélet. A legfelsőbb bíróság végül elutasította azt a törvénymódosítást, amely vallási ceremóniákhoz, nem pedig mitológiai vagy kulturális jelentőséghez köti a „szent hely” státuszt, de különböző kivételek mindig akadnak. Hiába az örökségvédelem, 2015-re a térség sziklarajzainak és véseteinek 20 százalékát elpusztították, egy környékbeli gyár egyik dolgozója szerint pedig csak az őt foglalkoztató vállalat mintegy tízezer műalkotást rombolt le, és használt útépítéshez. Az elpusztított alkotások között volt a legrégebbi ismert arcábrázolás is.

A pusztítás folytatódik

Annak ellenére, hogy a Burrup-félsziget műtárgyait már világörökségi státuszra jelölték (az ügyben idén várható döntés), a szent kövek még nem kaptak védelmet. Legutóbb a Perdaman nevű műtrágyagyártó jelentette be, hogy egy új nitrogénüzem létrehozását tervezi a térségben. A beruházást az állam is támogatja, a Perdaman 255 millió dollár támogatást kapott a gyár létrehozására, amelyhez számos őslakos emléket is el kell távolítani. A munkálatok még nem kezdődtek meg – bár az állam állítólag rábólintott a sziklák lerombolására, hivatalos engedélyek még nincsenek.

A Perdaman szóvivője szerint az őslakosokból álló vének tanácsa is támogatja a fejlesztéseket, és engedélyezték az emlékek eltávolítását, de a helyzet kísértetiesen hasonlít a Rio Tinto esetére. Raelene Cooper, a Murujuga Aboriginal Corporation korábbi bizottsági tagja szerint a véneket félretájékoztatták, nem tudták, hogy mibe egyeznek bele, ezért arra kérte Susan Ley környezetvédelmi minisztert, hogy azonnal állíttassa le az építkezést, amíg nem tisztázódik a helyzet.

Az emlékek elbontása még csak a jéghegy csúcsa: a régió károsanyag-kibocsátása már így is jelentősnek számít, a Woodside pedig nemrégiben kapott engedélyt egy 434 kilométer hosszú csővezeték kiépítésére, ami jelentősen növeli az emissziót. Az őslakos emlékeket már így is megviselte a légszennyezés, amely felgyorsítja az eróziót, az új nitrogéngyár létrehozásával pedig a sziklarajzok oxidációja meggyorsul, a festék lepereg a kövekről, a harmincezer éves történelemkönyvből pedig újabb fejezetek merülnek feledésbe.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: