Nagyböjti máglyán hamvadtak el a mezőkövesdi matyók bűnös divatkellékei

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

„Adatik tudtára mindenkinek, hogy figyelmezteti az elöljáróság a lakosokat arra, amit a ragyogó dolgában a gyűléseken határoztak és a templomban prédikáltak, mert aki nem tartja be a határozatot, az lássa a következményeket” – idézte a Pesti Napló 1925. február 24-i száma a mezőkövesdi kikiáltót. Mivel senki nem tudta, mi lesz a dologból, az országos napilapok tudósítókat küldtek a helyszínre. Az önmagukat alaposan feltüzelő mezőkövesdiek ugyanis a hírek szerint arra készültek, hogy a templom előtti téren, máglyán elégetik az összes ragyogót. Vagyis azokat a mindenféle fényes, csillogó nippet, gyöngyfüzért, sújtást és rojtot utánzó, pamutszálra fűzött fémszálas díszeket, amikkel az Alföld északi, Matyóföldnek nevezett peremvidékén lakó matyók évek óta varrogatták tele hagyományos ünneplőiket, átalakítva és eltakarva már a hímzett ruhák virágos motívumait is.

Díszítési láz

A matyóruhákat már a századfordulón elkezdték díszíteni, afféle ártatlan divathóbortként. A ragyogó később, valamikor az első világháború évei alatt terjedt el és vált általánossá a ruhaszegélyeken, ahogy az addigi piros, sárga és fekete hímzésekben megjelent a szomorúságot jelképező kék és a gyászt jelentő zöld szín is. A díszítésben korábban sem túl visszafogott matyóföldi ruhákat tehát vízszintesen körbefutó, hosszú, többnyire rézrojtokkal és különféle csillogó kalárisokkal fejelték meg. A ragyogózás terjedését segítette, hogy a látványosan csillogó-villogó díszeket a helyi kereskedők olcsón, sőt sokszor ingyen adták a divatügyekben is mértékadónak számító szép lányoknak.

Nyakravaló ragyogóvalFotó: Matyó Múzeum, Mezőkövesd

Az új módi pár év alatt kőkemény rivalizálássá fajult – a kezdetben csak a lányok, de később a legények is azon versengtek egymással, hogy melyikük tudja több és változatosabb extrával ékíteni tradicionális matyó viseletét, ami a 20 század első évtizedeiben még általánosan elterjedt volt. A helyi rőfös boltosok, piacozók és vásározók észlelték a konjunktúrát, és felpörgették az áraikat. A mezőkövesdiek pedig bármit megadtak a cseh és osztrák gyárakból származó olcsó és ipari mennyiségben előállított ragyogókért, csak meg ne szólják őket a népek, szomszédok, vagyis pusztító versengés indult be Matyóföldön.

A kezdetben kiegészítőnek szánt vackok fokozatosan eluralták a matyóruhákat, és a többsorosan rávarrt sújtások a húszas évek közepére már szinte teljesen elfedték, csaknem kiszorították a kézi hímzésű díszítéseket, mert végül sokan már ki sem hímezték, csak felragyogózták a ruháikat.

Ragyogókkal diszített surcnak nevezett legénykötényFotó: Matyó Múzeum, Mezőkövesd

Giccsháború

A szokás ellen korábban is lázadozó helyiek között már 1921-ben tiltakozóívet köröztettek. Ezt több mint háromezren alá is írták, ám mindhiába, mert a többség ragaszkodott a rezes divathoz. Az árak meg közben csaknem az eget verték, derül ki az Ethnographia című szakfolyóirat egyik 1925-ben megjelent írásából: egy rőf (bő 60 cm) ragyogó 50 ezer koronába került; egy többrétegű esküvői ruha az összes díszítéssel, szalagokkal, gyöngyökkel és rezekkel együtt elérhette akár a 20-25 millió koronát is, ami csaknem 50 mázsa búza árával ért fel. Sokan szó szerint koplaltak a ragyogókért, és bár nincs adat arról, hogy hány család ment tönkre vagy roskadt bele abba, hogy szinte mindenét ragyogókra költötte, csak hogy megfeleljen a közösség vélt elvárásainak, mégis sokat elárul egy akkoriban keletkezett helyi szólás: 

„hadd korogjon, csak ragyogjon!”

Miközben egyes lapok a romlatlan és tiszta népi művészet visszaszorulása miatt sóhajtoztak, a környező református vidékkel szemben erős hitű római katolikus mezőkövesdiek persze nem a hagyomány elgiccsesedése, hanem az elviselhetetlen és esztelen anyagi terhek miatt döntöttek úgy, hogy radikálisan leszámolnak a méregdrága (és ízléstelen) ragyogók túlzó „idegen divatjával”, ami miatt ráadásul számos hímzésből és ruhavarrásból élő helyi család munkája, megélhetése is ellehetetlenült. De azt kevesen gondolták, hogy a matyó hímzés védelme 1925-ben dühödt tettlegességig fajul. 

Matyó családi fotó 1930-ólFotó: Fortepan/ Kovácsné Farkas Judit

A húsvét vasárnap előtti negyvennapos nagyböjt kezdetét jelentő hamvazószerdán végrehajtott ragyogóégetést több gyűlés is megelőzte azokban a hetekben. Először az eljegyzésről hoztak néphatározatot (ez olyan, mintha ma helyi népszavazáson, még inkább közfelkiáltással döntenének a piacon vagy a templom előtt összegyűltek), miszerint a vőlegény csak három barátját viheti a kézfogóra. A matyók között akkoriban szokás volt ugyanis csapatostul, 20-30 cimborával mulatni a mennyasszony családjának kontójára, többnyire ájulásig, de legalább egy jó kis verekedésig lerészegedve. Ahogy vasárnap délelőttönként a kocsmában is, ami olyan gyakran zavarhatta meg a misét, hogy elrendelték: vasárnap csak déltől nyithatnak ki az ivók. A kelengyepárnák számát öt-hat darabban maximálták, azzal, hogy úgysem fér el a mennyasszonyi ágyon. Abban is késhegyig menő versengés folyt ugyanis, hogy melyik férjhez adandó lány kap több párnát hazulról, amiket aztán az ágyával együtt hangos kurjongatások közepette végig lehetett cipelni a községen, hadd lássa mindenki, milyen jól megy a családnak. Más kérdés, hogy utóbb titokban, nem egyszer éjjel csempészték vissza a rokonoktól kölcsönkért párnákat. Innen talán már érthető a ragyogók, azaz a hazug látszat elleni fellépés perzselő dühe. Akkor is, ha mint Az Est tudósítója tudni vélte, a „megtisztulás” össznépi vágyát a hetekkel korábbi egri földrengés híre is motiválta, mintegy égi jelként.

Az évek óta lefojtott indulatokat érzékelve a helyi elöljáróság tagjai, Jámbor László jezsuita páter, Mahunka Imre katolikus káplán és Szombathy László református lelkész a megtisztulási kezdeményezés élére álltak: felvilágosító előadásokat tartottak és gyűlést hívtak össze a hamvazószerda előtti szombatra. „A jövőben tehát sem a világi, sem az egyházi hatóság nem ad össze olyan matyó jegyespárt, akik pávásan jelennek meg az anyakönyvvezetőnél vagy a plébániahivatalban! A templomba esketésre az ilyen pazarlót nem fogják bebocsátani!”, idézte A Nép február 22-i száma. Hamvazószerdára bűnbánó körmenetre hívták a község lakóit, melynek csúcspontjaként nyilvános égetést hirdettek a napokon át máglyára hordott ragyogós ruhákból. 

Mária-lányok matyó viseletben az 1925-ös mezőkövesdi Jézus szíve búcsú körmenetébenFotó: Fortepan/ Jezsuita Levéltár

Hitbuzgóság és népharag

Elsőként a miskolci Reggeli Hírlap írta meg és nevezte autodafénak a tervezett ruhaégetés tervét, az országos napilapok helyi tudósító híján pedig a távolból igyekeztek megmondani, mi is zajlik matyóföldön. A Pesti Napló például A mezőkövesdi Savonarola című szerkesztőségi glosszájában a népművészet és a matyó hímzéses ruhák elleni autodafénak láttatta az akciót. (A hasonlat annyiban megállt, hogy a 15. századi domonkos rendi szerzeteshez hasonlóan, a mezőkövesdi páter is a „hiúságok máglyáját” hirdette meg.) A lap másnapi száma félkolumnás helyszíni riportja szerint „néphatározat kívánta Mezőkövesden a Cseh-országból es Ausztriából behozott »ragyogók« viselésének eltiltását, mert ezek a ragyogók eltakarták a matyó háziipari művészet csodálni-való remekműveit.” A Nép című lap a Nemzeti Múzeum akkori igazgatóját, Hóman Bálintot is megszólaltatta, aki aggodalmát fejezte ki, és az égetés helyett a ruhák múzeumba küldését javasolta, „amennyiben igaz lenne a hír”.

Abban a sajtó egésze egyetértett, hogy komolyan kell venni az esetet, mivel napok óta nyilvánosan fogadkoztak a kövesdi emberek, hogy bárkiről lerángatják a ragyogós ruhát, ha magától nem teszi és nem veti tűzre. Valójában persze nem a ruhákat, hanem csak a rájuk varrt díszeket, nippeket, üveggyöngyöket, csüngőket, rojtokat, meg főként a rezgőket, ragyogókat kellett leszedni és máglyára hordani. Voltak azért nyugtalanítóbb hangok is, jegyezte föl a Pesti Napló tudósítója, miszerint, „a nagyságákról mikor tiltják le az aranyláncokat?” Senki sem lehetett biztos benne, vajon lecsillapodik-e a tömegindulat, vagy épp ellenkezőleg, a gazdagok elleni lázadássá fajul. Ezért az egyház vezetésével egy újabb népgyűlésen 12 pontos ajánlást fogadtattak el a kövesdiekkel, és részletesen meghatározták, mennyi és milyen díszítés számítson elfogadható ünnepi viseletnek. Biztos, ami biztos, azért több pontba is belefoglalták, hogy szigorúan „réz nélkül”! A tételes leírás így egyben útmutatóul szolgált, hogy akkor mi is kerülhet máglyára, a jezsuita rendházban pedig napokon át gyűlt a sok égetni való. 

A Kistemplom néven is ismert mezőkövesdi jezsuita templom 1926-banFotó: Fortepan/ Jezsuita Levéltár

Hamvazószerdán a bűnbánó körmenet a templomtéren ért véget, ahol a tömeg összegyűlt a máglyánál és meghallgatta a beszédeket. Jámbor páter hosszan ostorozta a „destruktív divatot”, majd egy váratlan fordulattal kikelt Molnár Ferenc a Vörös malom című darabjának tervezett mezőkövesdi bemutatója és az összes olyan irodalmi mű ellen, „amelyek megfertőzték és ma is állandóan megfertőzik a nép lelkét”. (A bemutatótól egyébként a Tompos Péter vezette Magyar Színház, a főjegyző kérésének engedve, végül elállt.) Aztán a templomszolgák meggyújtották a máglyát, amin korabeli beszámolók szerint is milliók égtek el. (Utólagos, visszafogott becslések szerint, mai értéken milliárdos nagyságrendű összeget költhettek a mezőkövesdiek ragyogóra az évek során.)

Csendőri vagy rendőri jelenlétről ugyan nem szólnak a helyszíni beszámolók (nyilván ott voltak, és rendben ment minden), de azt kiemelték, hogy a becslések szerint tíz-tizenötezresre becsült körmenet órákon keresztül hol énekelve, hol némán állta végig a máglya teljes elhamvadását. Mivel nem történt semmi atrocitás, a másnapi (csütörtöki) lapok vérmérsékletük szerint vezércikkeztek a mezőkövesdi „autodaféról”. 

„Demokratikus, építő országnak cifrázzuk magunkat ünnepi megnyilatkozásainkban, holott valójában egy önmagával meghasonlott s régi nagyjaink liberális hagyományaihoz hűtelen nép vagyunk” 

– írta a Friss Újság. 

„Mennyi hamis és hazug jelszót, a magyar nép, a magyar lélek igazi mivoltát eltakaró, elrontó és pusztító »ragyogót« kellene itt máglyára szórni, horogkeresztesektől, bolsevikektől, idegen földről ideplántált, szolgaian, idétlenül és torzul lemajmolt, vagy kiforgatott frázisok és intézmények hosszú során keresztül!”

– így  a Magyarország. 

A miskolci Reggeli Hírlap szintén Savonarolát emlegetve szónokolt a középkor sötétségét visszahozó egyházról. A Magyar Kultúra című jezsuita kéthetilap szerint viszont 

„a mai zsidószellemmel átitatott sajtóélet egyik jellemző jelensége, hogyan élezték ki a matyók »ragyogó«-égetésének hírét az Egyház ellen való hangulatkeltésre”. 

Utófények

Sok ragyogó végezte a máglyán, de korántsem az összes, máskülönben a Borsod című keresztény hetilap 1932-ben aligha közölt volna Újra kísért a ragyogó? címmel terjedelmes beszámolót a hét évvel korábban hivatalosan is kiátkozott eretnek szokásról. Az 1940-es évek elején újra felbukkant a ragyogóellenes buzgalom. 

Mezőkövesdi utcakép 1940-benFotó: Fortepan

A „bizonyos szőrzsinórral” teleaggatott szoknyák és zubbonyok dolgával ezúttal azonban már csak pár újságcikk foglalkozott, hogy aztán hamar meg is találják a kiváltó okokat. „A zsidó élelmesség újra előszedte a ragyogókat!, írta a Borsod 1942. március 28-i száma, amit csak megfejelni tudott a Magyar Élet: „A zsidók saját zsebükre reformálják a matyódivatot”. Végül pár nappal később a „Mezőkövesdi matyó népviseletnél a gazdasági életre káros túltengések megszüntetése” ügyében kiadott szolgabírói rendelet a ragyogók viselését hatóságilag betiltotta.

„A ragyogóktól ugyan megvált a matyóság, de annak formáitól és színeitől nem – mutatott rá Fügedi Márta a Herman Ottó Múzeum évkönyvében megjelent 1975-ös tanulmányában –, mivel „a megszokott paszomántdíszeket hímzéssel utánozták, fehér és sárga selyemmel helyettesítve a ragyogók ezüst és arany színhatását”. 

Az 1930-as évektől a matyók fokozatosan kivetkeztek a népviseletből, kezdetben csak a hétköznapokon, később az ünnepeken is egyre kevesebben hordták a hagyományos ruhákat. Az egyházi és állami elöljárók évekig próbálkoztak különféle kedvezményekkel, hogy életben tartsák (vagy inkább felújítsák) a hagyományos matyó viseletet. A gazdaköri bálokra egy időben például ingyen mehettek be, akik a férfiak hagyományos hímzett kötényét, a surcot viselték. A fiatalok azonban a belépés idejére felöltött kötényt odabent mindjárt le is vették magukról. 

Bár 2012-ben a mohácsi busójárással és a kékfestéssel együtt a matyók hímzéskultúráját is szellemi világörökséggé nyilvánította az UNESCO, a matyóföldi formákból nem lett világdivat – a Forma 1-es versenyautóktól a hollywoodi celebek ruháiig számtalan váratlan helyen feltűnő magyar minták ugyanis egytől-egyig kalocsaiak. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: