A női szobától a zsúrkocsi-vendégségig: így született a modern háztartás Magyarországon
„A modern konyha legfontosabb ismérvei a következők: kis alapterület, amely megkíméli a háziasszonyt a felesleges járkálástól, jó szellőztethetőség, berendezése legyen egyszerű, lehetőleg falba süllyesztett, könnyen tisztántartható. Fontos kelléke a könnyen kezelhető, kevés szennyeződést okozó gáz- vagy villanytűzhely, és a gázzal vagy elektromos árammal működő gépek sora, a húsvágók, a reszelők, hámozók, szeletelők, aprítók” – vázolta fel 1928-ban a Tér és Forma című, képes építészeti folyóirat hasábjain Árkay Bertalan.
Az építészeti modernizmus mintaépületének tartott városmajori templom tervezésével nevet szerző építész ehhez még azt is hozzátette, hogy a „háztartási munka racionalizálása népgazdasági szempontból is elengedhetetlen volna, a magyar háziasszonyokat tanfolyamokkal, előadásokkal, szakirodalom terjesztésével kellene az újítások megismerésében segíteni. A modern kislakásokban pedig a lehető legkorszerűbben, a nemzetközi tapasztalatokat felhasználva kellene a konyhákat kialakítani.”
Árkay idealistának bizonyult, derül ki A modern háztartás születése című, február végén megjelent tanulmánykötetből, amelyben Sedlmayr Krisztina néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum főmuzeológusa készített társadalomtörténeti nagyításokat az első világháborút követő évek mindennapjairól. A lakásépítések, a háztartási eszközök és berendezési tárgyak, a korabeli tanácsadó könyvek és brosúrák, valamint a háztartási naplók néprajztudományi elemzése a Horthy-korszakra jellemző radikális életmódbeli változásokról tudósítanak.
A Magyar Néprajzi Társaság gondozásában megjelent kötetből kiderül, hogy bár az építészek és az urbanisták elméletben naprakészek voltak, a valóság magyaros torzításokkal követte a haladó nyugat-európai mintákat, a technológiai újdonságok pedig elérhetetlenek maradtak a szélesebb tömegek számára.
A modernizációval a középosztály kevésbé elszegényedett tagjai tudtak csak lépést tartani.
Konyhai racionalizálás
Sedlmayr szerint a nyugati modernizáció megfosztotta korábbi funkcióitól a tradicionális otthon központi helyiségét, a lakókonyhát. A háztartási munka ugyanis már nem a gyerekek felügyelete mellett lassan is végezhető, egész napos tevékenység, hanem olyan munka lett, amelyet a lehető legcélszerűbben és -gyorsabban kell elvégezni. Ahogy Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes Beszélő házak című társadalomtörténeti kötetükben is megállapítják: a konyha „laboratóriummá” vált, ahol a kor elvárásai szerint a háziasszony felelősségteljes tevékenysége az egészséges, értékes ételek elkészítése.
A tanácsadó könyvek, mindenekelőtt a nagy példányszámban kiadott A mai otthon és a magazin formátumú, gazdagon illusztrált Tér és Forma építészeti folyóirat cikkeiben népszerűsített beépített konyha azonban elvétve készült Magyarországon a két világháború közötti időszakban. A középosztály által megszerezhető és általánosnak mondható konyhabútortípus több önálló, mozdítható darabból állt: konyhaszekrény, gyakran beleépített jégszekrénnyel, kétmedencés, asztalba épített mosogató, asztal, szennyespad, szemetesláda, „hokedli”, vagyis támla nélküli konyhaszék és alacsony ülőke, azaz sámli.
Ezeket a konyhabútorokat asztalosok készítették kisipari technikával. A bútorzat legnagyobb változatosságot mutató eleme a kredencnek is nevezett konyhaszekrény volt: szekrényajtók, polcok, fűszerfiókok, üvegezett és lecsapható ajtók, kihúzható gyúródeszka, jégszekrény. A puhafa alapanyagot ezek kialakításával szerkesztették bútordarabbá. Hasznos újdonság volt a falra szerelt, vízvezetékkel felszerelt mosogató és az asztalt fedő eternitborítás.
Kislakások ideája
Sedlmayr szerint a Trianon utáni, százezreket tömegszállásokra kényszerítő lakhatási válságból az építészek már az 1920-as évek végén megpróbáltak kitörni. Az egykori Bauhaus-diák Molnár Farkas 1928-ban a racionális építkezésről írt cikkében a tömegek számára tervezett, német mintára épített lakótelepeket, a kislakások standardizálását sürgette. Padányi Gulyás Jenő ugyanebben az évben Az építész szerepe a kislakásépítő mozgalomban című tanulmányában arról értekezik, hogy a szociális kislakás ideája szerte Európában terítéken van, nemcsak Magyarországon, ahol az elcsatolt területekről menekültek otthontalansága miatt lakásínség alakult ki.
Az 1930-as évek német építészetteoretikusainak minimálprogramja a négyhelyiséges lakás volt, amelyben a konyha és a lakóhelyiség az úgynevezett lakókonyhában van egyesítve, és három hálószobát tartalmaz a szülők, illetve a különböző nemű gyerekek számára. Sedlmayr szerint ezt az ideát követték az 1940-es évek elején a Hamzsabégi utcai és a Salgótarjáni úti telepen megépült bérházak: a lakókonyhát két hálószoba egészítette ki, többgyermekes családoknak szánták. De Sedlmayr szerint a kétféle funkció keverése nálunk nem vált népszerűvé, mert a nyomortanyák, szükséglakások asszociációját keltette.
A magyar építészek szerencsésebbnek látták a háztartásvezetés hely- és eszközigényét a végsőkig csökkentett méretű konyhával kielégíteni. A kis alapterületű, szekrény- avagy kabinkonyhával (mindkét megnevezés előfordul) ellátott kislakások Magyarországon szép számmal épültek, azonban nem holmi szociális program keretében, hanem éppen a háztulajdonosok nagyobb hasznára. A típus 1941-ben annyira elterjedtté vált, hogy a Mérnöki Kamara előterjesztést intézett a főváros polgármesteréhez, mert a bérháztulajdonosok a jó üzlet érdekében a lakásoknak több mint 50 százalékát konyha nélkül, illetve szekrénykonyhákkal, 30 négyzetméter alapterületű garzonlakások formájában építtették. Az ilyen lakások csak egyedülálló bérlők, esetleg gyermektelen, dolgozó házaspárok számára nyújthattak megfelelő lakhatást.
Sedlmayr idézi Molnár Farkas 1936-os Pro és kontra a minimállakások ellen című cikkét:
„Ezek a lakások egy képzeletbeli új embertípus számára tervezettek, amely bizonyos higiéniai és biológiai elvek érdekében egyéb igényeit korlátozni tudja, és a csökkentett helyiségméretekhez szükséges ésszerű életmód szerint tud élni a lakásban. Ilyen emberfajta egyelőre ritkaság.”
A minimállakás eszméje ugyanis eredetileg nem a hely és a funkciók végsőkig való szűkítését jelentette. Éppen ellenkezőleg: a tervezők előtt olyan lakás ideája lebegett, amely a szükséges minimumot – a fürdőszobát, külön hálószobát a szülők és a gyerekek számára, a jól felszerelt konyhát – biztosítja. A budai Napraforgó utcában megépült Bauhaus mintalakótelep kivételével ilyenek csak elvétve épültek meg a két világháború között.
Kockaházakról már a második világháború előtt készített típusterveket néhány hazai építész. 1939-ben a „minél alacsonyabb építési költség, minél nagyobb lakható alapterület és a nemenkénti elkülönítés lehetősége” jegyében az Országos Társadalombiztosító Intézet által megterveztetett budapesti Hamzsabégi úti szociális lakótelep alkotói álltak elő az ötlettel – tudható Ferkai András építészettörténész Lakótelepek című könyvéből. A kelenföldi épületegyüttest tervező ötfős építészgárda azt javasolta a megrendelőnek, hogy a lakástermelést típustervek bevezetésével, valamint a Nyugat-Európában – elsősorban Dániában –, illetve az USA-ban már alkalmazott tömeges előregyártással racionalizálják. A dobozelemekből való, vagy ahogy akkoriban emlegették, „prefabrikált” építkezés meghonosítására azonban akkor még nem volt igény.
Elolvadt a havi fix
Sedlmayr kötetéből kiderül, hogy 1930-ban a budapesti lakások 83 százaléka rendelkezett villannyal, 85 százaléka vezetékes vízzel, 50 százaléka pedig gázzal. A vidéki városokban villannyal a lakóházak 52 százaléka, vezetékes vízzel 25 százaléka volt ellátva, a gáz elterjedtsége elhanyagolható volt. „Így aztán nem csodálkozhatunk azon az adaton sem, hogy még a városi lakásoknak is csak 19 százaléka rendelkezett fürdőszobával” – fogalmaz a néprajzkutató. A polgári középosztály nagyobbik része kispolgári körülmények között, tehát egy-két szobás lakásban élt, az általános elszegényedés miatt egyre kevésbé engedhette meg magának a háború előtti időszak háromszobás polgári lakását.
„A vesztes háború, a történeti Magyarország szétdarabolása s ennek következményei elszegényítették a középosztályt. A 20-as évek közepéig tartó infláció a valamikor irigyelt havi fixet és a viszonylag magas fizetést olvasztotta el.”
Sedlmayr szerint a tanácsadó könyvek szerzői szinte mindig bérlakásokat említenek, és az általuk megfelelőnek tartott lakás bére a jövedelem körülbelül egyharmadát teheti ki. A szükséges méretet és szobaszámot illetően óvatosak, tudva, hogy a korszak súlyos lakáshelyzete a városi polgári családok tömegeit kényszeríti az igényeiket messze meg sem közelítő otthon használatára.
A nehéz ellentmondást a korábbinál rugalmasabb szobaelosztással igyekeznek oldani: a szerzők jellemző álláspontja szerint az ebédlő-szalon-háló hármasát a nappali-háló vagy a férfi és női szoba kettőse válthatja ki. A háztartási könyvek szerint a közös hálószoba feladása a szerencsésebb megoldás, a férfi, illetve női szobában elhelyezett dívány megfelelő alvóhely, napközben pedig célszerű ülőbútor.
Sedlmayr felhívja a figyelmet, hogy a korabeli szakirodalom „korszerű kislakásait” szinte mindig gyermektelen házaspároknak ajánlják. Ezekben a fiatal pár „kétszobás lakásban ver fészket”, a férfi orvos, ügyvéd vagy mérnök, így gyakran és váratlanul is gyakran kap látogatókat. Ezért az egyik szobát „kombinált szobának” rendezik be számukra, amely dolgozó, nappali és étkező is egyben. A másikat hálószobának szánják, bár felvetik annak lehetőségét is, hogy ez a szoba kizárólag az asszonyé.
Takarékos karcsúság
A takarékosság eszméje vörös fonalként húzódik végig a korszak tanácsadó könyvein – fogalmaz Sedlmayr. Az életmód-tanácsadók biztosítják olvasóikat, hogy az egyszerűbb étkezés nem érinti az életforma lényegét, különösen akkor nem, „ha az ételek elkészítése, tálalása terén a megszokott igényességgel járnak el”.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy az első világháború után a női szépségideál megváltozott: a korábbi kerek formákat és fűzővel biztosított karcsú derekat a test természetes vékonysága váltotta fel. A fogyókúra és a diéta a „művelt világban” általánossá vált. A trendváltással a kevés, de „értékes”, vagyis vitamindús, fehérjében gazdag ételek fogyasztásának kultusza terjedt.
Az 1930-as évek tanácsadó könyveiben a főzést és az étkezést illetően két, egymásnak ellentmondó diskurzust talált a néprajzkutató. Az egyik álláspont szerint a jó konyha a meleg családi élet alapja, a rá fordított energia pedig többszörösen is megtérül. A másik viszont azt állítja, hogy a főzés időrabló tevékenység.
Sedlmayr szerint szinte valamennyi tanácsadó könyv menüsorokat ajánl olvasóinak. A szerzők a táplálkozásra fordítható összeget a családi jövedelem 30 százalékában határozzák meg. Ez a 200-300 pengős fizetéseknél nem több, mint 70-90 pengő havonta, vagyis elég karcsú. Nem véletlen, hogy a néprajzkutató által elemzett háztartási naplók tanúsága szerint a költségkímélés céljából az átlag magyar városi polgár hetente többször is déli maradékot vacsorázott.
A tanácsadók nem javasolták a primőrök vásárlását. Mint a korszak legnépszerűbb szakácskönyve, a Magyar Elek-féle Ínyesmester szakácskönyve fogalmaz: „majd meglátják, hogy a spárga, a karfiol, a zöldbab, a tök, az uborka, az ananászdinnye, az ifjú rántanivaló csirke, az idei liba és sok más pompás ennivaló mint száll alább az elérhetetlen magasságokból, hogy megfelelő időpontokban megjelenjék a takarékos háztartás asztalán”.
Lakoma helyett zsúrkocsis teasütemények
Ekkor jött divatba, hogy az ebéd vagy vacsorameghívás helyett délutáni teára vagy vacsora utáni likőrre, feketekávéra invitálják a középosztálybeliek a vendégeiket. A tanácsadó könyvek a délutáni tea vagy a vacsora utáni szerény vendéglátás terítékét nem a hagyományos módon, minél látványosabban megterített asztal formájában javasolták. A sorvezetők szerint egy kisasztalon, vagy az új kisbútoron, a zsúrkocsin kell adjusztálni a poharakat, az evőeszközöket és szalvétákat, valamint a kínálásra szánt falatokat, italokat. Ezzel a vendégnek is nyilvánvaló, hogy az együttlét nem a túlzásba vitt és „senki által nem kívánt traktáról szól”. Ezt a könnyedséget fejezte ki a súlyos fehér damasztabrosz helyett javasolt színes lenvászon, az úgynevezett zsúrabrosz vagy a terítékek aláhelyezett „rafia-szett” is. A tanácsadó könyvek szerint a társalgás elengedhetetlen: „az intelligens középosztály a befektetett szellemi energiával pótolhatja a hiányzó anyagiakat”.
Technológiai haladás
Az 1930-as évek igazi, tömegekhez eljutó technikai újdonsága az elektromos vasaló volt. A faszenes előd nemcsak rengeteg kényelmetlenséget, de a keletkező szén-monoxid miatt fejfájást is okozott – írja Sedlmayr. A vasalás többnyire egy arra alkalmas asztalon történt, bár a kor már ismerte a vasalóállványt is. Az asztalra pokrócot terítettek, arra fehér vászon vasalólepedő került. A kivasalt, összehajtogatott darabokat hűlni hagyták, ezután kerültek a szekrénybe.
A városi háztartás terjedő újdonsága volt a gáz- és villanytűzhely. Sok lakásban hagyományos sparherden is főztek, így megszokott volt a kétféle tűzhely együttes használata. A néprajzkutató szerint a hagyományos és az új anyagból készült edények ugyancsak egymás mellett szolgáltak, a tárgyak cseréje kifejezetten lassú volt, így az új eszközök a régiek mellé sorolódtak, és meglehetősen nagyszámú kollekciót képeztek. Sedlmayr szerint a háztartás korszerűsítése többnyire akkoriban sem jelentett mást, mint egy-egy új tárgy megvételét.
Az elektromos konyhai kisgépek közül a kenyérpirító és a jénai üvegből készült kávéfőző, más néven a lombik kávégép vált viszonylag elterjedtté, valamint a gázzal vagy elektromos árammal működő hűtőszekrény, amely az évtizedekkel korábbi nagypolgári jégszekrények luxusát idézve a praktikumot is szolgálta.
Sedlmayr saját bevallása szerint néprajzosként a legfontosabb tapasztalatait az 1980-as években, az egykori berendezési tárgyakkal felszerelt otthonok felkeresésével, a háztartásokról szóló beszélgetések közben szerezte. Mint a kötet bevezetőjében írja, az idős emberek többnyire kopott konyháinak berendezése többet mondott el az 1930-as évek tárgyi világáról, a háztartás vezetéséről és a megújításra való törekvésekről, mint a múzeumi raktárak és kiállítások kiragadott tárgyai.
Kapcsolódó cikkeink: