Ki a legnagyobb király? A 2. helyen: I. Mátyás
„Magyarországnak fényes csillaga,
És rettenetes bajnaka,
Nyumurultaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka”
(Emlékdal Mátyás király haláláról, 16. század, részlet)
Aligha létezik magyar nyelvű iskolát végzett olvasó a Kárpát-medencében, aki ne hallott volna Hunyadi Mátyásról. Ki tanulmányai során, ki olvasmányélmények útján, ki pedig remekbeszabott mesesorozat hőseként találkozott nevével először. Ám mint minden hírességet, így Mátyást is különféle legendák, vélt vagy valós történetek, félreértelmezések övezik. Az alábbi írásban ezekre is kitérve szeretném bemutatni Mátyás uralkodásának néhány elemét, és láttatni, micsoda tehetség volt, hisz emberöltőnyi ideig viselte a Szent Koronát, ami a középkor századaiban nem volt kis teljesítmény. Látni fogjuk, miként irányította királyságát, hogyan maradhatott trónon legalább három lázadást is „túlélvén”, és apja árnyékában miként viszonyult az egyre növekvő és erősödő Oszmán Birodalom jelentette fenyegetéshez.
A közvéleményt Mátyás származásának kérdése régtől fogva érdekli. A tisztánlátást nehezíti, hogy a Hunyadi család levéltára korai oklevelekben szegény. Ám nem azért, mert azok elpusztultak, hanem mert nem is léteztek. Ennek bizonyítéka, hogy a Hunyad nevű királyi birtokot – ahol Vajdahunyad várát később felépítették – Vajknak, Mátyás nagyapjának Zsigmond király által adományozó, 1409-es oklevél hátoldalán korabeli írással jól olvashatóan No 1-es megjelölés olvasható, tehát ennél korábbi oklevéllel nem is rendelkeztek, így innen nem várhatunk segítséget.
A 15. század második felében működő történetírók viszont ontották az eredetelméleteket, amire a neves elődök nélkül trónra került ifjú királynak szüksége is volt. Felmerült az ókori római (Corvinusoktól való) eredet, ám leginkább Hunyadinak Luxemburgi Zsigmond császártól (1387–1437) való törvénytelen származása terjedt el széles körben. Ezzel szemben mára a kutatás bizonyította: Mátyás apai ágon havasalföldi (esetleg fejedelmi rokon, kun előkelő), míg leányágon erdélyi magyar családból (Szilágyiak) származott. Természetesen a legújabb archeogenetikai vizsgálatok árnyalhatják ezt a képet, de nagy meglepetések aligha várhatók.
Mátyás neveltetése saját korát tekintve korszerű volt. A családi háttér esetében érdemes elgondolkodni azon, hogy bátyja, László kisgyermekkora idején apjuk tehetős erdélyi birtokos, fontos királyi katona és bizalmas, de még messze nem az ország befolyásos politikusa. Mátyás kisgyermekkora idején azonban Hunyadi János a Magyar Királyság kormányzója, így egészen más perspektívák nyílhattak a fiatal Mátyás nevelését és politikai jövőjét illetően. Egészen egyszerűen „jókor volt jó helyen”, és ez remek lehetőségeket biztosított. Tudjuk például, hogy egész életében szívesen olvasott, olykor hadi táborozáskor is. Nyitott volt az újdonságokra, könnyen tanulta a nyelveket, de kora fiatalságától makacs volt, ellentmondást nehezen tűrt. Már az első, 1459. évi, ellene kipattant felkelés idején a velencei követ fontosnak érezte tájékoztatni városát, hogy „csak a saját feje után megy”.
Politikai sikerek, személyes tragédiák
A korábbi közvélekedés azon az állásponton volt, hogy Mátyás uralmát az erős központosítás, a köznemességgel való szilárd szövetség jellemezte az arisztokratákkal szemben. E kijelentések árnyalását évtizedek óta végzi a kutatás, de a köztudatba máig kevés sikerrel kerülnek át ezek az eredmények. Például uralkodása első hat esztendejében nélkülöznie kellett a Szent Koronát, aminek hiányában legitimitása gyenge lábakon állt, így különösképp szüksége volt a legnagyobb birtokosok, arisztokraták támogatására. Pont ekkor, 1459 februárjában robban ki az első lázadás személye ellen, amivel a zendülők „meghívására” ugyan, de III. Frigyes német-római császár a magyar trón névleges igénylőjévé lett. E lázadás leverése nem kevés erőfeszítésébe került, nem hiába rendelt ezután mindent alá a Szent Korona visszaszerzésének. Ezeket az éveket az okos kompromisszumok fémjelzik. Kész volt belemenni az 1463-as bécsújhelyi békében, hogy fiú utód nélküli halála esetén a Habsburgok kerülhessenek a magyar trónra, miközben III. Frigyesnek 1459 óta már volt fia. Súlyos ár volt, de a pillanatnyi érdek, a korona visszaszerzésének szükségessége miatt megérte. Hosszú távú hatását persze akkor még nem láthatta, és rémálmaiban sem gondolta, hogy törvényes fiúörökös nélkül fog sírba szállni.
1464-es koronázása után hatalma stabilabb lett, így bátrabban fordulhatott a külföld felé is, megindultak előbb a cseh, majd az osztrák háborúk. Mai meglátásunk szerint előbbit határozottan nemzetközi megfontolások miatt (szentszéki kapcsolatok, III. Frigyes gyengítése) indította. Az osztrák háborúk első szakasza mögött is hasonló megfontolások álltak, míg az 1480-as évek hadjáratainak, különösen Bécs (1485) és Bécsújhely (1487) bevételének már más oka volt. Ekkor már tudta Mátyás, hogy nem lehet Beatrixtól törvényes örököse, így megpróbálta törvénytelen gyermeke, Corvin János trónra kerülését előkészíteni, illetőleg az 1463-as megállapodás öröklési pontját akarta III. Frigyessel visszavonatni.
A permanens háborúk, az 1467. évi erdélyi lázadás, az 1471. évi Zrednai (Vitéz) János esztergomi érsek-féle felkelés, illetve az 1474. évi, cseh-lengyel hadak általi boroszlói, magyar szempontból mégoly sikeres ostromzár sok ellenfelet szerzett külföldön – és alább látni fogjuk, belföldön is – Mátyásnak. A király az 1470-es évek második felétől, ám különösen a ’80-as évek elejétől – miután kiderült, hogy törvényes utóda sem születhet, és a dinasztia érdekében mást nem tehet, mint kísérletet tesz a Corvin „brand” felépítésére – egyre bezárkózóbb és bizalmatlanabb lett.
„Kárhozatos újítások”
A Mátyás halála utáni időkben többször visszaköszön ez a kifejezés. A nemesség és az arisztokraták mindenekelőtt azt kérték II. Ulászlótól, hogy ezen újításokat törölje el, és az élet térjen vissza a régi kerékvágásba. De mik is voltak ezek a lépések?
A háborúhoz már a 15. században is sok pénz kellett, ezért a szokásos adókon felül az egyébként már uralkodását megelőzően is létező rendkívüli hadiadó kivetését egyre többször rendeltette el az országgyűléssel, nem kevés alkalommal évente többször is. Beszedésükre pedig kellő figyelmet és erőt fordított. Az országgyűlést Mátyás voltaképpen adómegszavazási tanácskozássá degradálta, a rendi sérelmek vagy igények kérdése általában fel sem merülhetett. Sérelem lehetett tehát a megnövekedett adó és az országgyűlés szerepének csökkenése.
Mátyás, amikor politikai céljai úgy kívánták, birtokokat nagy számban adományozott néhány kivételezett kegyencnek. Látványos példája ennek a Szapolyaiak felemelkedése. A királyság déli területéről, Pozsega megyéből származó család Hunyadi János szolgálatában emelkedett fel, de az igazi karriert Mátyás alatt futották be. Szapolyai Imre 1458-ban még szokványos familiárisi feladatokat látott el, ám évtizeddel később már a királyság öt legnagyobb birtokosa közé tartozott, majdnem tucatnyi váruradalom birtokosa volt. A família hatalma és politikai befolyása ezután csak tovább nőtt. 1490-ben, Mátyás halálakor Corvin János után a Szapolyaiak voltak a királyság második leggazdagabb családja. Kárhozatos újítás lehetett tehát a kegyencek túlzott támogatása, amit a törvénytelen gyermek túlzott támogatása tetézett csak igazán.
Annak a Corvin Jánosnak, akit 1479/1482-től Mátyás utódjának tekintett, dacára származásának (anyja, Edelpeck Borbála, osztrák polgárleány), és ettől fogva lényegében minden jelentősebb, a koronára háramlott birtokot fiának adományozott, ezzel lényegében kizárva a lehetséges adományok köréből a hagyományos arisztokraták körét. De nem csak ennyiben változtatta meg Corvin hatalmának előkészítése a mátyási adománypolitikát. 1481-ben, 1483-ban és 1487-ben ugyanis súlyos, az ország leghatalmasabb birtokosait érintő eseményekre került sor. Az első alkalommal a Laki Túzok, másodszorra a Perényiek, majd pedig Alsólendvai Bánfi Miklós lett királyi per és kisebb hadjárat áldozata. Ispánságaik és váruradalmaik javarészét Mátyás lefoglaltatta, és rövid úton Corvinnak adományozta. Sérelem lehetett tehát a Corvinnak juttatott adománydömping, a más politikai aktoroknak juttatott adományok elmaradása.
A legfőbb változás ugyanakkor abban állt, hogy a fenti folyamatok eredőjeként szűkült az a kör, akik részesei lehettek a politikai döntéshozatalnak. A korábbi szakirodalom ezt nevezte az „autoriter” Mátyás korszakának. Alighanem a királyi tanácsülések ritkultak, és az oda meghívottak köre valamelyest csökkent, noha sokan akadtak, akit tisztsége, családja révén nem lehetett kitiltani. Jól láthatóan Mátyás néhány hozzá végletekig hűséges (és ez sem volt kis szó az ő bizalmatlan személyisége ismeretében), általa felemelt személyre hallatlan hatalmat ruházott. Ezek közé tartozott Kinizsi Pál, aki a déli végvárvonalért és legalább tucatnyi megye katonai erejéért; Magyar Balázs, aki hol Szlavónia, hol Erdély vezetéséért felelt; Bátori István 1470-től országbíró, aki majd Erdély vajdája is lett 1479-től; Egervári László szlavón bán, aki ugyancsak a török elleni fronton látta el feladatát. Közülük akad (Bátori István), aki évszázados arisztokrata családból került a hatalom csúcsára a király akaratából, és volt (Szapolyaiak, Magyar Balázs vagy épp Kinizsi), aki kizárólag Mátyás kegyéből lett a királyság tekintélyes birtokvagyonnal rendelkező bárója.
A török
Mátyás a törökkérdésben akarva-akaratlanul is árnyékban működött. Apja hírneve, különösen uralkodása első felében, befolyásolta az erre vonatkozó döntéseket, hisz a korabeli elit egy része korábban maga is részese volt Hunyadi hadjáratainak. Ezért lehet meglepő, hogy Mátyás milyen visszafogott volt ezen a frontvonalon.
1463/64-ben, Bosznia törökök általi lerohanását és Jajca elestét követően gyors ellentámadást szervezett (a várost vissza is foglalta), ám hadjáratnak oka a közvetlen határszéli fenyegetés elhárítása volt. A következő jelentősebb akció 1476-ban, Szabács várának téli ostroma és elfoglalása volt. Az időpont is világosan jelzi, hogy nem állt szándékában a török csapatokkal összecsapni, hisz a támadás nem volt más, mint az 1474. évi török betörés megtorlása, jelezve a Porta felé, hogy egy támadás az ország ellen nem marad válasz nélkül.
Az utolsó – Mátyás által vezetett – katonai hadjárat a déli fronton 1480 őszén zajlott. Oka ismét a megtorlás volt, mert 1479 őszén Erdély területére nyomult be egy nagyobb török sereg, amely végigdúlta a tartományt. A támadás az 1479. október 13-i kenyérmezei ütközettel zárult, amely a magyar csapatok győzelmével végződött, ám a török támadás ténye ismét választ követelt. Erre kerített sort Mátyás 1480 második felében. A sereg egészen Jajcáig vonult, ahol a király megelégedett egy nagyszabású, demonstratív hadi mustrával, illetve Kinizsi Pál hadai több nagyobb portyát hajtottak végre. Ezt követően az uralkodó többé nem járt a török fronton. Mátyás 1483-ban ötéves fegyverszünetet kötött a török Portával, melyet 1488-ban újabb öt évre meghosszabbítottak. A törökkérdésben tehát Mátyás kilépett apja árnyékából, és világos, következetes, a pillanatnyi erőviszonyoknak leginkább megfelelő törökpolitikát vitt.
Beatrix befolyása
A korábbi irodalom és a történeti köztudat is egy erőskezű királyt látott Mátyásban, akire legfeljebb egyetlen személy volt képes érdemi befolyást gyakorolni: második felesége, Aragóniai Beatrix. Tudni vélték, hogy az asszony hatása volt Aragóniai János (1479–1485), majd a gyermek Estei Hippolit (1486–1497) esztergomi érseki kinevezése, az udvari etikett és szokások megváltoztatása, a reneszánsz hazai elterjesztése. És egyáltalában – írták korábban –, Beatrix mintegy uralkodótárs működött Mátyás mellett, és talán köze lehetett a király halálához is. Eszerint Beatrix volt a jó király mellett az árnyék.
Az újabb kutatások fényében ezek a vélemények nem tarthatók. Kétségtelen tény, Beatrix érdemi változtatásokat hozott az udvar életében, de ezek a külsőségeket és az etikettet nem számítva jelentéktelenek voltak. A politikai döntések meghozatalára semmi hatása sem volt. Meglehet, Mátyás inkább maga ismerte fel az itáliai feleségben és népes kíséretében rejlő reprezentációs lehetőséget. Az is igaz, hogy a reneszánsz megjelenéséhez köze volt a királynénak és környezetének, ugyanakkor a király egyházpolitikájában ennek már nincs nyoma. Aragóniai Jánossal a magyar szállal is rendelkező szentszéki képviselet súlya nőtt, míg Hippolit kinevezésével a király teljes befolyást nyert a jelentős érseki bevételek felett, ami háborúi idején jól jött a kincstárnak. Beatrix politikai-hatalmi befolyása az ország működésére, a döntések meghozatalára elenyésző lehetett. Végezetül éppen emiatt vethető el az a régi elgondolás, miszerint Beatrixnak köze lehetett Mátyás halálához. Egyrészt a király egészsége 1487 után jól adatolhatóan romlott, így váratlan halálesetről aligha beszélhetünk. Ám ennél fontosabb, hogy a királyné hatalma és befolyása kizárólag férje élete végéig érvényesült. Mindezt 1490 utáni sorsa – hamis házasság Ulászlóval, esztergomi visszavonulás, végül az országot elhagyni kényszerült – a napnál is világosabban bizonyítja.
Egyetlen sajátságos, sokszor elfeledett befolyása volt Beatrix budai megjelenésének: Mátyás apósa, I. Ferdinánd nápolyi király által belekeveredett Itália szövevényes hatalmi harcaiba, ahol magyar királynak általában kevés szerencséje és az ország érdekeit tekintve kevés keresnivalója volt. Ezt maga is érezte, igyekezett is belőle kimaradni, de 1481-ben például Otranto törököktől való visszavételénél jelentős létszámú magyar csapatok segédkeztek.
„Meghalt Mátyás, oda az igazság” – Az örökség
Mátyás nevéhez az újabb korban számtalan mese és monda tapadt, melyekből számos a király igazságtevő voltát emelte ki, és tette népszerűvé. Ezek persze nem saját korában, hanem zömében a török időkben keletkeztek, amely időkhöz képest Mátyás országlása a mohácsi katasztrófa (1526), Buda eleste és az ország szétesése (1541) után valóban fénykornak tűnt. Az esetleges sérelmeket pedig az addig eltelt közel száz esztendő elhomályosította. Jellemző módon saját korából efféle történeteket nem ismerünk.
Ha zárásképpen egyetlen képpel kellene jellemeznünk Mátyás uralkodásának időszakát, akkor az általa felemelt arisztokraták 1490. évi viselkedésére érdemes tekinteni. Kinizsi Pál, Bátori István, Szapolyai István és társaik a király halálát követően hamar II. Ulászló táborában kötöttek ki. Természetesen számoltak a törökök és a Habsburgok reakcióival és esetleges támadásával is, de nem csak e szempontok motiválták őket. A Hunyadi-ház következő tagját, Corvin Jánost nagybirtokos társuknak még csak el tudták fogadni, hiszen királyi vérből származott, és a korban ennek hallatlan jelentősége volt, de apja módszereinek ismeretében a trón közelében még véletlenül sem kívánták látni.
A szerző az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: