Az 1288-ban, Nápolyban született Károly két, később még jelentősebbé vált dinasztia sarjaként jött világra: apja az Anjou-házból származó Martell Károly, édesanyja pedig Habsburg Klemencia volt.

Az Anjou-ház eredendően francia felmenőkkel rendelkezett. VIII. Lajos francia király halála után (1226) a francia trónt legidősebb fia, Lajos örökölte, míg öccse, Károly a gazdag Anjou tartományt kapta meg. Anjou Károly 1266-ban IV. Kelemen pápával szövetkezve megszerezte a Szicíliai Királyság trónját is, ahol saját dinasztiát alapított. Tőle a szintén Károly névre hallgató fia (II. Károly) örökölte a trónt, akinek felesége V. István magyar király Mária nevű lánya volt, így az Anjou-ház rokonságba került az Árpád-házzal. II. Károly elsőszülött fia volt Martell Károly, aki anyja révén már trónkövetelőként lépett fel hazánkban IV. (Kun) László halála után, és bár a pápa is támogatta törekvéseit, mégsem őt, hanem IV. Béla testvérének fiát, Andrást választották Magyarország királyának.

Martell Károlynak feleségétől három gyermeke született. Közülük volt az elsőszülött és egyetlen fiú Caroberto. A Caroberto névnek nincs magyar megfelelője, így valójában a Károly Róbert és a Károly megnevezés sem helyes. A Képes Krónika így ír erről: „Otthon Carobertonak, vagyis Károly Róbertnek nevezték, Magyarországon pedig, elhagyván a Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.” A köztudatban a Károly Róbert elnevezés az elterjedtebb, ami alakilag és talán hangzásában is jobban közelít az eredeti nevéhez, azonban a korabeli okleveleken és pecséteken a Karolus (Károly) alak volt az általános – még nagyapja is mint „Magyarországi Károly” (Karoli de Vngaria) hivatkozik rá.

Királyok jöttek-mentek, de a hatalmat az oligarchák gyakorolták

Miután Martell Károly 1295-ben hirtelen meghalt, a magyar trónigénye értelemszerűen fiára, Károlyra szállt, aki apja halálakor mindössze 7 éves volt. A fiatal Anjou herceget nagyapja, II. Károly nápolyi király még III. András uralkodása alatt, 1300-ban Magyarországra küldte kisebb kísérettel. A delegáció Spalatóban kötött ki, és kezdetben a Tengermelléken, Dalmácia területén tartózkodott. III. András, az utolsó Árpád-házi magyar király 1301 januárjában bekövetkezett halálának híre Károlyt és híveit Zágrábban érte, ahol Mihály püspök vendégszeretetét élvezték. Az interregnum idején Károlyt hívei Esztergomba kísérték, ahol Bicskei Gergely esztergomi érsek 1301 májusában magyar királlyá koronázta. Azonban a koronázás nem felelt meg a magyar szokásjognak, hiszen bár az esztergomi érsek koronázta meg az ekkor 12 éves ifjút, de nem Székesfehérváron és nem a Szent Koronával, mivel a koronázóváros nem nyitotta meg kapuit Károly és kísérete előtt.

Mindeközben azonban népes magyar küldöttség utazott Csehországba is, hogy a szintén gyermekkorú Vencelt nyerje meg a magyar trónra. Vencel anyai ágon szintén rokonságban volt az Árpád-házzal, valamint hazánkban jóval nagyobb támogatást is élvezett, mint Károly. További előnye volt, hogy III. András lányával, Erzsébettel jegyben is járt. A fenti okok miatt a kalocsai érsek 1301 májusában magyar királlyá koronázta Vencelt – Székesfehérváron, a Szent Koronával. Ez azonban ugyanúgy nem felelt meg a magyar szokásjognak. Így 1301 végére már két királya is volt az országnak, miközben egyikük sem felelt meg minden kritériumnak, a tényleges hatalmat pedig az előző évtizedekben az országban nagy hatalomra szert tevő kiskirályok (oligarchák) gyakorolták.

A politikai patthelyzetet II. Vencel cseh király halála oldotta fel, mivel fia így nem a magyar trónt foglalta el, hanem követte apját a cseh királyi tisztségben. A Szent Koronát viszont magával vitte Prágába, amit nem szándékozott Károlynak átadni, hanem az anyai ágon szintén Árpád-házi felmenőkkel rendelkező bajor hercegre, Wittelsbach Ottóra bízta, aki 1305-ben Magyarországra érkezve szintén magyar királlyá koronáztatta magát a Szent Koronával, Székesfehérváron. Azonban ezt a szertartást sem az esztergomi érsek vezette, így ez sem volt érvényes. A bajor trónkövetelő „uralkodásának” Kán László erdélyi vajda vetett véget, aki elfogatta és hónapokig fogságban tartotta őt, valamint megszerezte tőle a Szent Koronát. Miután Ottó kiszabadult a fogságból, elhagyta az országot, és soha nem tért vissza. Így végül Károllyal szemben már nem volt több trónkövetelő, azonban ez még nem biztosította azt, hogy az országban mindenki őt ismerje el törvényes uralkodónak.

A Szent Korona megszerzése után már csak a tartományurakkal kellett leszámolni

Ahhoz, hogy Károly véglegesítse hatalmát az országban, még két dologra volt szükség. Az ország jelentős területén a tényleges hatalmat gyakorló kiskirályok behódolására, valamint egy törvényes koronázásra. Károly második koronázására 1309-ben került sor a budavári Nagyboldogasszony templomban. Ez továbbra sem lehetett jogilag elfogadott, hiszen a Szent Korona még mindig Erdélyben volt, Kán László tulajdonában. A koronázáson azonban a kiskirályok jelen voltak, ha nem is mind személyesen, de legalább küldötteik révén, ami komoly előrelépést jelentett a belső királyi hatalom megszilárdításában.

A korona visszaszerzésére sem kellett sokat várni. A pápai legátus, Gentilis bíboros a fenyegetésekre fittyet hányó erdélyi vajdát egyszerűen kiátkozta. Az egyházi és belpolitikai nyomásnak végül engedett Kán László, így 1310. augusztus 17-én végre hivatalosan is magyar királlyá koronázhatták Károlyt Székesfehérváron. A Képes Krónika így ír erről:

„Az Úr 1310-ik évében összegyűltek Pest mellett, a Rákos mezején, egy értelemmel elfogadták királyul a többször említett Károlyt, majd Fehérvárra siettek, és Szent István ünnepe után nyolcadnapra, csütörtökön, ünnepelve és örvendezve megkoronázták a szent koronával, amelyet László vajda visszaadott.”

Az öröm azonban nem volt teljes, ugyanis a legnagyobb tartományúr, Csák Máté a harmadik koronázáson még küldöttje révén sem képviselte magát, ami előrevetítette a közelgő belharcot. Az uralkodó első hadjárata Csák Máté ellen 1311-ben nem ért el sikereket, a következő évi támadás viszont komoly sikert hozott a korona számára. Egyrészt a kassai polgárok még 1311 szeptemberében meggyilkolták a hatalmas tartományúrt, Aba Amádét. A város és a tartományúr leszármazottai közötti vitában az uralkodó Kassa oldalára állt és jelentős méretű királyi birtokokat szerzett vissza az örökösöktől. Amádé fiai ezután szövetkeztek a legnagyobb hatalommal bíró kiskirállyal, Csák Mátéval. Az Észak-Magyarországon kialakult harcok a Kassa melletti Rozgonynál csúcsosodtak ki. Az 1312. június 15-én vívott csatában mindkét oldalt nagy veszteségek érték, de végül a király csapatai diadalmaskodtak. Az összecsapás legnagyobb sikere abban rejlett, hogy Károlynak először sikerült nyílt ütközetben legyőznie két tartományúr összevont seregét.

A győzelem még nem törte meg egyik tartományúr végleges hatalmát sem, 1314-től viszont felgyorsultak az események. Ebben az évben sikerült megszerezni az Abák központi fekvésű vármegyéit, Sárost és Abaújt is, majd 1315-ben meghalt Kán László – az ő helyére már királyhű vajda került. A király 1315 és 1317 között több győzelmet aratott a kiskirályok közül Borsa Kopasz és a Kőszegiek felett is, a legnagyobb tartományúrral, Csák Mátéval azonban annak 1321 márciusában bekövetkezett haláláig nem sikerült leszámolnia. A tartományúr halála után néhány hónappal sikerült annak egykori központját, Trencsén várát is elfoglalnia.

Az utolsó tartományurakkal, a Subicsokkal, valamint Babonics Jánossal 1323-ig számolt le, míg a Frangepánok behódoltak a királynak. Így 1323-ra lezárultak a tartományurakkal vívott harcok, és Károly hatalma az egész országra kiterjedt.

Konszolidáció, pénz- és hadügyi reform vezetett az ország megerősödéséhez

A kiskirályokkal vívott harcok után az uralkodó királyi székhelyét Visegrádon rendezte be, amelynek várát még 1317-ben szerezte meg Csák Mátétól – korábban Temesváron volt Károly központja. Felesége ekkor már a lengyel Piast-házból származó Lokietek Erzsébet volt, akivel 1320-ban keltek egybe. Ezt megelőzően már kétszer volt nős, azonban mindkét felesége fiatalon elhunyt, Mária 1318-ban, míg Beatrix 1319-ben. Erzsébet hű társa volt a királynak, sőt annak halála után mint anyakirályné támogatta fiát, Lajost is az uralkodásban. Erzsébettől összesen öt fia, valamint egy lánya (egyes források szerint kettő) született.

Míg Károly uralkodásának első évtizedeit a belharcok határozták meg, az 1320-as évektől a konszolidáció jellemezte politikáját, amit az úgynevezett honorrendszer segítségével ért el. A „honor” a szolgálati birtokot jelentette, melyet a király azoknak a főuraknak adományozott, akik az elmúlt évtizedekben is őt támogatták. Azonban ezeket a birtokokat a király bármikor vissza is vehette. Ez a rendszer nemcsak a királyi hatalmat biztosította, hanem ez volt az Anjou-kori hadszervezet alapja is. A főuraknak (báróknak) szolgálati birtokaik alapján kellett kiállítaniuk az Anjou haderő, a banderiális hadsereg alapegységeit képező bandériumokat.

Gazdasági intézkedései közül kiemelkedett bányareformja, amelynek köszönhetően növekedett a kitermelt arany és ezüst mennyisége, ami hozzájárult a stabil fizetőeszköz megteremtéséhez, de ekkor fedezték fel a Körmöcbánya környéki aranylelőhelyeket is. Az 1325-től firenzei mintára bevezetett aranyforint korának egyik legértékállóbb valutájává vált, míg az okos adó- és vámpolitika jótékonyan hatott az ipar és kereskedelem fejlődésére.

Az udvar legnagyobb bevételeit a királyi földbirtokok jövedelmei tették ki, és a királyt a regálé jövedelmek is megillették – ilyenek voltak a vámok, a bányabér, a pénzverési vagy a kényszerpénzbeváltási (kamara haszna) jövedelmek. A harmincas években azonban úgynevezett „örökkön tartó” pénzeket hozott forgalomba, azaz nem kívánta pénzeit évente megújítani. A kieső „kamara haszna” helyett kapunként három garas adót szedetve kapuadót vezetett be.

A visegrádi hármas királytalálkozó és a dinasztiaépítés

Külpolitikájának fontos eleme volt, hogy a kiskirályok hatalmát követően stabilizálja az ország külkereskedelmét, illetve hogy szövetségesekre tegyen szert. Ennek fontos eleme volt a lengyel király lányával való házassága, valamint a cseh királlyal, Jánossal kötött szövetsége – utóbbit beárnyékolta, hogy a harmincas évek elején csehellenes magyar-osztrák szövetség jött létre, amit aztán 1332-ben béke követett.

Károly külpolitikájának csúcsa az 1335-ben rendezett visegrádi királytalálkozó volt, melyen Károlyon kívül a cseh (I. János) és a lengyel (III. Kázmér) király is részt vett. A találkozón sikerült elérni, hogy János lemondjon lengyelországi igényeiről, Kázmér pedig átengedje Sziléziát Csehországnak. Fontos külkereskedelmi egyezség volt továbbá, hogy sikerült Bécs árumegállító jogát új kereskedelmi utak létrehozásával kikerülni. Ez azonban nyíltan Ausztria-ellenes döntés is volt, ami kisebb háborúkhoz is vezetett a nyugati határszélen. A következő években további egyezségek köttettek a visegrádi királytalálkozó nyomán. Közülük kiemelkedik a magyar és a lengyel király egyezsége, amely kimondta, hogy ha III. Kázmér fiúörökös nélkül hal meg, akkor a lengyel trón Károlyra, illetve leszármazottaira száll.

Uralkodását a háborúk sem kerülték el. Az 1320-as években a dalmát városok sorra hódoltak be Velence előtt, ami ellen Károly nem sokat tehetett. Délen a megerősödő szerbekkel hadakozott, míg 1330-ban Havasalföld ellen vezetett hadakat sikertelenül – a posadai csatában (1330) maga a király is majdnem életét vesztette.

Dinasztikus törekvéseihez tartozott, hogy fiának megszerezze a nápolyi trónt, ezért András nevű fiával (egyes forrásokban Endre) Nápolyba utazott, ahol Andrást eljegyezték Róbert nápolyi király hétéves unokájával, Johannával. A megállapodást a pápa is jóváhagyta. A fentiekben tárgyalt katonai sikertelenségek és bizonyos területek elvesztése ellenére elmondhatjuk, hogy Károlynak külpolitikájával egy, a régióban erős és meghatározó országot sikerült létrehoznia.

Történelmünk egyik legsikeresebb uralkodója volt, mégis csak egy kamu kétszázas jutott neki

Károly a negyvenes éveiben már sokat betegeskedett. Az 1330-as évekből tudjuk, hogy köszvény is kínozta, ‘32-ben például emiatt kellett nápolyi útját elhalasztania. Végül 54 évesen, 1342. július 16-án, Visegrádon hunyt el. Temetésére Székesfehérváron került sor, ahol a nagyoltár mellé temették el.

Ma a legszélesebb körben talán azt az ábrázolását ismerik, amely az 1998 és 2009 között forgalomban lévő 200 forintos bankjegyen szerepelt, de azt már valószínűleg kevesebben tudják, hogy az arckép valójában a Pénzjegynyomda egy partnercégének ügyvezetőjét ábrázolja. A papírpénzt tervező Vagyóczky Károly 2019-ben így nyilatkozott az esetről: „A kétszáz forintoson Károly Róbert arcával például problémák adódtak. Nem volt hiteles ábrázolásunk róla. Három-négy verziót készítettem, de elégedetlen voltam velük. És akkor belépett hozzánk az egyik üzletfél, egy számítógépes dizájner szakember, akinek ránéztem az arcára, a fejére, és azt mondtam: ő lesz Károly Róbert modellje.”

I. Károly uralkodására a magyar történelem egyik legsikeresebb korszakaként tekinthetünk vissza. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy országlása során egy megosztott és a belső anarchiától szenvedő országból megteremtette a kelet-közép-európai térség vezető hatalmát. Az Anjou-ház tagjai közül első uralkodónk, az erős uralkodói hatalom és gazdaság kiépítésével, a modern hadszervezet megalapozásával lehetővé tette legidősebb fia, I. (Nagy) Lajos számára, hogy hódító hadjáratokba kezdjen, és megteremtse azt a birodalmat, melyet Európa legnagyobb hatalmai között tartottak számon.

A szerző a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének elnökségi tagja.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás