A fiatal magyar felnőttek fele magányos, és igazából senki nem érti, miért
„Mennyire jellemző önre, hogy gyakran érzi magát magányosnak?” – tették fel a kérdést egy tavaly decemberi kérdőíves felmérésben a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) munkatársai. Magyarországon a 30 évesnél fiatalabbak 46 százaléka válaszolta azt, hogy teljesen, vagy hogy inkább jellemző rá ez az állítás, mint sem. Minden hetedik 30 év alatti fiatal számol be gyakori magányról. Összehasonlításképp: az 50 és 65 közöttiek körében csak minden tizennegyedik megkérdezett érzi ugyanezt – mondta a felmérésről Albert Fruzsina, a TK Szociológiai Intézet Család és Társas Kapcsolatok Kutatási Osztályának vezetője. A fiatalok elmagányosodásának a szociológus szerint egyik fontos oka lehet a baráti kapcsolatok visszaszorulása, amiért a kutatók egy része többek között a covidjárvány két évét tartja felelősnek, bár külföldön már korábban is felhívták a figyelmet a fiatalok egy részét érintő elmagányosodásra.
Noha a laikusok és a szakemberek egyaránt a legidősebbeket szokták félteni az elmagányosodástól, a legújabb trendek alapján úgy tűnik, hogy a legfiatalabb felnőttek még inkább veszélyeztetettek lehetnek. Bár a személyes kapcsolatok a pandémia miatt bevezetett korlátozások hatására minden korosztályban megcsappantak, a 30 alatti fiatalok körében jóval nagyobb mértékű volt a családon kívüli kapcsolatok elvesztése. Bár számszerűleg lehet, hogy több barátot tudnak felsorolni, mint az idősebbek, a szakember szerint a fokozottabb magányérzet inkább abból fakadhat, hogy a kortárs kapcsolatok a 30 alatti felnőtteknek a legfontosabbak, ezt a kort a szakirodalom a „társas promiszkuitás” korszakának is nevezi, így ezen kapcsolatok hiánya ezt a korosztályt érinti a legérzékenyebben.
Egy másik, 2020 utolsó negyedévében felvett kérdőíves kérdéssorból is az derült ki, hogy átrendeződött azoknak a témáknak a köre, amelyeket a 15-29 éves fiatalok a leginkább égetőnek éreznek a saját generációjukra vonatkozóan. A vizsgálatban a következő kérdést tették fel a kutatók: Ön szerint ma Magyarországon mi az ifjúság legégetőbb problémája? „Bár az anyagi nehézségek, mint ahogy eddig, kiemelt helyen szerepeltek a válaszadók által felsorolt problémák között, a munkanélküliség súlya kisebb lett, a bizonytalanság és a céltalanság súlya növekedett. Ami viszont meglepetést okozott, hogy megjelent az első öt legfontosabbnak ítélt nehézség között egy, ami korábban a kanyarban sem volt soha: a baráti közösségek, kapcsolatok hiánya” – mondta a Qubitnek Székely Levente szociológus, az Ifjúságkutató Intézet igazgatója. A szóban forgó reprezentatív kutatást négyévente elvégzik az ezredforduló óta; a kérdéssorokat 8 ezer magyar fiatal tölti ki. (A kutatássorozat 2000 óta gazdát cserélt, az eredetileg a Nemzeti Ifjuságkutató Intézet égisze alá tartozó program 2016-os, valamint a 2020-as kérdőívezését már a Társadalomkutató végezte.)
Székely szerint nehéz megjósolni, hogy a fiatalok elmagányosodását jelző mutatók átmenetiek-e, vagy tartóssá válik a trend, mert célzottan a fiatalok elmagányosodását vizsgáló hazai kutatást mindeddig senki nem végzett. Székely egyébként elsősorban nem a baráti kapcsolatok megtizedelődését említette a jelenség hátterében meghúzódó potenciális okként, bár azt megerősítette, hogy a közösségi terek látogatásának csökkenése hozzájárulhat a fiatalok magányérzetéhez, ami az egyedülállók számának növekedésével is magyarázható. Szerinte „a magyar fiatalok szemében kiemelt szerepe van a házasság intézményének, a tizen-, huszonéves fiatalság számára ez érték, közel háromnegyedük házasságot tervez. Ennek ellenére miközben az ezredfordulón két házasságra jutott egy együttélő kapcsolat, 2012-re ez az arány megfordult és konzerválódott, miközben összességében is csökkent a párkapcsolatban élők aránya, ami azért okozhat magányérzetet, mert közben a fiatalok vágynának társra.”
A fiatalok magányosságát célzottan vizsgáló országokban nem a házasságok visszaszorulását sejtik a háttérben
Annak, hogy a magyar fiatalok háromnegyede házasságot tervezne, némiképp ellentmond Bíró-Nagy András és Szabó Andrea 2021-es Magyar Fiatalok című kutatása, amely szerint legfeljebb „az erősen jobboldali beállítódású (9–10-es értéket választó) magyar fiatalok közel háromnegyede szeretne házasságban élni és gyermeket vállalni”, míg a teljes fiatalság körében a házasodási és gyerekvállalási kedv ennél jóval alacsonyabb, még a kétharmadot sem éri el. Akár a baráti kapcsolatok, akár a fiatalon kötött frigyek megtizedelődése az oka, a 30 alattiak elmagányosodása nem hazai jelenség. Az amerikai Harvard Egyetem kutatói egy nemrég végzett vizsgálatban például azt találták, hogy a 18 és 25 év közöttiek közel kétharmada rendszeresen vagy mindig egyedül érzi magát, emiatt kórosan szoronganak és depressziós tüneteik is vannak. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a depressziós tünetek kialakulása után az érintett fiatalok hajlamosak még inkább elzárkózni a kortársaiktól, így olyan spirálba kerülhetnek, amelyből az idő múlásával egyre nehezebb kitörniük. A harvardi kutatók egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy a legfiatalabb felnőtteknél egyetlen korcsoport sem magányosabb, pedig a szakemberek mind a járványhullámok alatt, mind pedig azok előtt elsősorban az időseket féltették.
Bár a fiatal felnőttek elmagányosodásával elsősorban a világjárvány során kezdtek komolyabban foglalkozni, egyes kutatók már a covid megjelenése előtt egy évtizeddel is arra hívták fel a figyelmet, hogy az akkoriban még az iskolapadban cseperedő, mára fiatal felnőtté érett generáció magányosabb lesz, mint a hasonló korú fiatalok korábban valaha. Sherry Turkle amerikai klinikai szakpszichológus Alone Together című könyvében 2011-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberek közötti kapcsolattartást látszólag megkönnyítő technológiai újítások, a mobiltelefon, a világháló, a közösségi médiumok valójában aláássák az emberi kapcsolatok elmélyülését.
Turkle a társas magány egyre szélesebb körben való terjedéséért egyébként korántsem a technológiát tette felelőssé, hanem azokat az életmód megváltozásával járó és szerinte általánosan elterjedt szokásokat, miszerint például a gyerekéért az óvodába vagy iskolába érkező szülő a várakozás perceit a telefonjába mélyedve tölti, miközben a szemkontaktusra vágyó kisgyerek csalódottságát sem ő, sem maga a gyerek nem veszi észre, de az életére hosszú távon mégis kihatással lesz, ha észrevétlenül alábbhagy a szemkontaktus iránti elvárása is. Hasonló módon, szinte észrevétlenül válhat viselkedési mintává Turkle szerint a vacsoraidőben való ügyintézés vagy az igény, hogy akár alvás közben is értesüljön valaki egy beérkező üzenetről, emailről.
Akármi is az ok, a következmény mentális betegségek egész sora lehet
Még ha a fiatalok elmagányosodását sem a húszas évek elején kötött házasságok számának a csökkenésével, sem pedig a mobiltelefonok és a közösségi média túlzott használatával nem sikerült egyértelműen ok-okozati viszonyba állítani, arról már két évvel az első covidhullám előtt, 2018-ban is cikkeztek, például Nagy-Britanniában, hogy a 16-24 évesek mintegy 40 százaléka érzi magát gyakran magányosnak, szemben azzal, hogy a 75 év felettieknek alig több mint negyede vallotta ugyanezt. A BBC 4 rádió által végzett Loneliness Projectben több mint 55 ezer 16 évesnél idősebb, 25 évesnél fiatalabb nagykamaszt és felnőttet kérdeztek arról, mennyire vallják magányosnak magukat. Bár a kutatók szerint a vizsgálati módszer, vagyis az, hogy a kérdőíveket online töltették ki, hozzájárulhatott ahhoz az eredményhez, hogy a a résztvevők 40 százaléka számolt be magányérzetről, előfordulhatott ugyanis, hogy felülreprezentáltak voltak azok a fiatalok, akik a gyakori egyedüllét miatt sok időt töltenek a világhálón. A kutatás szerint mindenesetre azok, akik magányosnak vallották magukat, gyakrabban számoltak be arról, hogy kizárólag online baráti kapcsolataik vannak.
A brit kutatásban nemcsak a magányosok személyiségjegyeit próbálták meg felderíteni, hanem azt is, hogy mi járulhat hozzá a magányos fiatalok számának drasztikus megnövekedéséhez. Arra jutottak, hogy a magányos fiatalok gyakran empatikusabbak a többi emberrel, ugyanakkor bizalmatlanok is mások iránt, és szégyellik, hogy gyakran maradnak magukra. Amikor a magányérzet hátterében meghúzódó magyarázatokat vázolták fel, a kutatók arra jutottak, hogy a vizsgált korosztályban akár természetes is lehet a fokozott magányérzet, miután az emberek személyisége intenzíven változik 16 és 24 éves koruk között, ami bizonyos mértékig elszigetelheti őket az ugyancsak változásban lévő társaiktól. A felmérést végzők azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a megkérdezettek valójában nem olyan magányosak, mint amilyennek érzik magukat, csak még nem tanulták meg, hogy a magukra hagyatottság érzése időről időre bárkire rátörhet, hogy aztán majdnem ugyanolyan gyorsan el is múljon. A kutatók szerint az is lehetséges, hogy a nagykamaszok és a felnőtt életüket épphogy elkezdők nem tudják tökéletesen kezelni az érzelmeiket, ezért fokozottabbnak érzik a magányt, mint az idősebbek.
George Monbiot, a Guardian publicistája 2016-os cikkében nem a technológiát, hanem a neoliberalizmust kiáltotta ki az elmagányosodás fő felelősének. Szerinte az egymással való, már az iskola első éveitől a gyerekekbe sulykolt folyamatos versengés, a fogyasztói társadalom és az önállóság extrém felértékelődése vezet ahhoz, hogy az emberek egyedül érzik magukat. Mindez a szerző szerint egyenes úton eredményezi a mentális betegségek soha nem látott mértékű terjedését. Monbiot szerint az olyan kísérletek, mint amit például csuklyásmajmokkal végzetek, és amelyben a 22 órányi éhezésre és magányra ítélt főemlősök előbb rohannak a társaikhoz, mint hogy ételért szaladjanak, vagy azok a kutatások, amelyek szerint a fizikailag bántalmazott gyerekek kevésbé sérülnek mentálisan, mint az érzelmileg teljesen magukra hagyottak, rávilágítanak, miként okoz a magány mentális zavarokat, depressziót, szorongásos tüneteket, vagy akár poszttraumás stresszt a fiatalok körében (igaz, egy ugyancsak 2016-os brit tanulmányban elsősorban a közösségi médiát tették felelőssé a magányért).
Japán magány: az Instán jól mutat az egyszemélyes esküvő
Miközben a közösségi médiában paradox módon az esküvői fotóikkal vagy épp a partnerükkel, családjukkal felkeresett kirándulóhelyeken lőtt vidámabbnál vidámabbnak tűnő fotókkal hergelik egymást az emberek, Japánban sajátos megoldást találtak azok a fiatal, jellemzően a húszas éveik elején járó lányok, akik úgy gondolják, soha életükben nem fognak férjhez menni. Az úgynevezett magán(y)esküvőkön részt vevők éppúgy kibérlik álmaik ruháját, lefoglalják a fodrászt, a sminkest, a manikűröst és a fotóst, mint a hagyományos ceremóniára készülő társaik, csak épp esetükben vőlegény nincs a mutatványhoz. De a portréfotókról, amelyeket aztán posztolni lehet, ez úgysem feltétlenül derül ki.
A beszámolók szerint a szolgáltatás néhány százezertől akár egymillió forintnyi jent is megér azoknak a lányoknak, akik valójában nem is akarnak férjhez menni, vagy nem tudják, hogy a valóságban lesz-e lehetőségük menyasszonyi ruhában pózolni. Az elsőként 2014-ben egy kiotói utazási iroda által kínált magán(y)esküvő, még ha nem is mozgat meg tömegeket, annyira azért népszerűvé vált, hogy más japán metropoliszokban, például Tokióban is építettek üzletpolitikát hasonló szolgáltatásra.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: