Milyen érzés megöregedni?

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

„Nem vagyok különleges, de erős vagyok. De azért, tudja, a felszín alatt nem bánnám, ha itthagyhatnám ezt a világot. Mindenki meghalt, és azt hiszem, magányos vagyok” 

– mondta a férjét gyászoló, 93 éves Alice brit kutatóknak egy mélyinterjúban. Miközben a gyerekek, a serdülők és az aktív korúak mentális egészségéről sok szó esik, különösen mostanában, a világjárvánnyal összefüggésben, az időskor lelki terhei mintha nem különösebben lennének a köztudatban. Pedig az idősödés mindenkit érint, és egy sor olyan veszteség jár vele, amelyek kibillenthetik az egyént az egyensúlyából, és növelik a rá nehezedő pszichés terhelést. A koronavírus-járvány ugyanakkor valamelyest az idősek esetében is rávilágított a magányosság és elszigeteltség problémájára – bár az ő esetükben nem a karanténozással kezdődtek a nehézségek.

Az Egyesült Királyságban és Ausztráliában a Bath-i Egyetem Magány Projekt címmel indított mélyinterjús kutatást, amelyben azt igyekeznek feltérképezni, hogyan tapasztalják meg, és milyennek élik meg az idős emberek a magányt, hogyan válik az öregedéssel párhuzamosan egyre nagyobb problémává az egyedüllét és elszigeteltség.

Az Ageing and Society folyóiratban nemrég publikált kutatás 80 idős emberrel lefolytatott 130 órányi mélyinterjú alapján állapította meg, hogy a korosodással óhatatlanul együtt járó veszteségek alapvetően kérdőjelezik meg az egyén kötődését a külvilághoz. A magányt sokszor leegyszerűsítik, például a kapcsolatok száma alapján határozzák meg, de a szakirodalom számol az úgynevezett egzisztenciális magány jelenségével is, amellyel azt a mélyebb érzést írják le, amikor az ember szakadékot érez önmaga és a környező világ között. A brit interjúsorozat célja az volt, hogy megfigyeljék, hogyan szigetelődnek el az egyének egyre inkább a világtól, és hogyan reagálnak erre az életérzésre. Voltak bizonyos alaptémák, közös elemek, amelyek meghatározták az interjúkat: ilyen volt a veszteség, annak elviselése (mégpedig emelt fővel), az egyén önmagára utaltsága és a magány. Az első eredményeket vázlatosan az alábbi animációban is összefoglalták. 

Mikortól vagy öreg?

Egyáltalán ki számít öregnek? Bár a köznyelvben ez jól körülhatárolható fogalom, több minden szerepet játszik abban, hogy társadalmilag és pszichológiai-szubjektív értelemben mikortól számítjuk az öregedést – mondta a Qubitnek Lábadi Beatrix pszichológus, a Pécsi Tudományegyetem docense. Az öregedés egy folyamat, amely életkori övezetekbe sorolható szakaszokból áll. A WHO felosztása szerint a folyamat 50-60 éves korban, az áthajlás időszakával kezdődik, majd a nagyjából 75 éves korig tartó idősödéssel folytatódik. Onnan kezdődik az időskor, majd 90 év felett az agg-, 100 év felett pedig a matuzsálemi kor következik.

A korhatár, amelytől az időskort számítjuk, változott is az elmúlt században: korábban a 60. évnél, napjainkban viszont leggyakrabban a 65. évnél húzzák meg a határt, ezt a statisztikai gyakorlatot folytatja az ENSZ és az Európai Unió is. Ez az életkor nagyjából egybeesik a nyugdíjazás időszakával, ami valóban fontos korszakhatárt jelöl (ahogy azt a KSH Népességtudományi Intézetében zajló kutatások is kiemelik). Ez logikusnak is látszik, figyelembe véve, hogy a nyugdíjazás sok szempontból éles váltás az egyén életében: státusz- és funkcióváltást hoz magával, veszteséget jelent, és átstrukturálja az ember napirendjét, sőt adott esetben családi szerepeit, kapcsolatait.

Mint Lábadi elmondta, az időskor olyan folyamat, ami jelentős változásokkal jár, és sokféle veszteség átélését hozza magával. A kapcsolatokkal, a testi egészséggel, illetve a munkával és alkotással összefüggő veszteségek meghatározzák ezt az életszakaszt, de hogy az egyén milyennek éli meg az időskort, nagyban függ a korábbi életúttól, illetve hogy hogyan tudott megküzdeni a korábbi veszteségélményekkel.

Az age-izmus kora

A digitális társadalom az öregedés kontextusában is jelentős változásokat hozott. Ami a hagyományosabb társadalomban morális maximának számított – az időskor tisztelete – ma már korántsem alapvető. A mai időseknél a digitális kompetenciák hiánya is veszteségélményt jelent. 

Eközben sosem képezték olyan nagy hányadát a társadalomnak az idősek, mint manapság: Magyarországon 2021. januári adatok szerint a lakosság egyötöde 65 év feletti – 2001-ben az arányuk 15 százalék volt, 2030-ra pedig 25 százalékra nő az előrejelzések szerint. Európában úgy becsülik, hogy 2050-re 27 százalék lesz a 65 év fölöttiek aránya. Ez a tömeg pedig fontos célcsoportja többféle gazdasági és politikai érdeknek, fogyasztóként, vásárlóközönségként nagyon is számolnak velük. 

Ennek ellenére a társadalomban többféle időskorral összefüggő diszkriminációs folyamat zajlik – erre utal a magyarra nehezen lefordítható age-izmus kifejezés –, amelyek sokszor mikroszinten is megjelennek. Például a nyelvben: egy jó karban lévő, egészséges hetvenéves nő, amennyiben a lányával együtt keresi fel az orvost, mert éppen nincs jól, hipp-hopp megkapja a „mama” megszólítást, és egyes szám harmadik személyben beszélnek róla a jelenlétében, ezáltal elveszíti nyugdíjazás előtti társadalmi státuszát vagy a foglalkozásából adódó megbecsültségét – miközben a kezelőorvos esetleg vele egy idős (ő viszont marad Doktor úr). A sajtónyelvben uralkodó nénizés és bácsizás ugyanennek a diszkriminációnak a megtestesülése, akárcsak az önkéntelen hangos beszéd az idős ügyfelekkel például hivatalokban, boltokban és más nyilvános helyzetekben. 

Fotó: Fortepan / id. Konok Tamás

Ahogy Lábadi fogalmazott, az időskorral együtt járó biológiai változás gyakran patologizálódik vagy medikalizálódik, azaz nem természetes folyamatként, hanem a vele járó betegségek, tünetek tükrében jelenik meg, és ez – ahogy Barabás Katalin fogalmazott Az időskor kultúrantropológiája című 2013-as tanulmányában – nem más, mint „az idősek kidiagnosztizálása a társadalomból”. Mindez értéktelenségérzést válthat ki az idős(ödő) egyénből, és fokozza az életkorral járó félelmeket, a veszteségekből fakadó magányt és mentális terheket. 

A pszichológiában az idősek mentális egészségére sokáig kevesebb figyelem jutott más életszakaszokkal összevetve, ez azonban ma már nem így van Lábadi szerint – már csak azért sem, mert nemcsak a nyugati, de a hagyományosabb társadalmakban is egyre nagyobb az idősek részaránya. Jelentős kutatási pályázatokat írnak ki az idősek mentális jóllétét és zavarait érintő témákban, és ezek a kutatások azért is nagyon ígéretesek, mert interdiszciplinárisan közelítik meg a kérdést, és az eredmények gyakorlati alkalmazását szolgálják, legyen szó akár a patologiát érintő összefüggések – az időskori depresszió, szorongás és egyéb mentális zavarok – kutatásáról, akár kognitív pszichológiai vizsgálatokról, az időskori neurológiai változások feltérképezéséről vagy az időskorral kapcsolatos szociális reprezentációk kutatásáról.

Amikor a magány életérzés

A brit mélyinterjúk egyik fő tanúsága az volt, hogy a kutatók megértették, milyen mélyreható tud lenni a késői életszakaszokban a magány érzése – jóval mélyebb, mint azt a fiatalabb ember el tudná képzelni. Ahogy a kutatás készítői fogalmaztak: „Megtanultuk, hogy az öregedés és az élet végének közelsége olyan sajátos körülményeket teremt a veszteség, a fizikai hanyatlás, az életútfájdalom és a megbánások által, amik a világtól való elszigetelődés sajátos érzését válthatják ki.”

Az időskor problémái meglehetősen univerzálisak: a házasságok számának visszaesésével, a válások szaporodásával nő az egyszemélyes háztartások száma, ami növeli az elmagányosodás kockázatát. Emellett a fiatalok ki- és elvándorlása miatt sokszor a családi társas támogatás sem annyira adott, mint régebben, hiányoznak a kisebb megtartó és támogató közösségek. 

Az idősödő egyén által megélt magány mértékét számos tényező befolyásolja, ezek közé tartoznak a megküzdési képességek, a pozitív önértékelés, a szociális képességek, illetve azok hiánya, a társas kapcsolatokat érintő elvárások. Utóbbira példa, hogy akik rossznak értékelik az egészségüket, kisebb jelentőséget tulajdonítanak társas kapcsolataiknak, azaz a negatív érzéseik minimalizálása érdekében úgy tűnik, hogy elvárásaikat a korlátozott lehetőségeikhez igazítják, és kisebb szociális hálót tartanak fent – ami fokozza a magányt és az elszigeteltség érzését.

Ennél még nyilvánvalóbb az összefüggés az elmagányosodás és olyan mentális problémák között, mint a depresszió és a szorongás. A magány önmagában is kockázati tényezőnek minősül különböző egészségügyi problémákban, mivel elősegíti a stresszreakció negatív következményeinek megjelenését szomatikus szinten is, ez pedig immunológiai, szív- és érrendszeri problémákhoz, alvászavarokhoz, ezáltal további szomatikus problémákhoz vezethet.

Kiket fenyeget leginkább a magány?

A magány a gazdasági helyzettel, a nemmel és az életkorral is mutat összefüggést. Akinek kevesebb pénze van, annak a szolgáltatások igénybevételére, minőségi időtöltésre is kevesebb lehetősége van, és nehezebben élheti meg az egyedüllétet. Ugyancsak nő az elmagányosodás kockázata az életkor előrehaladtával, ahogy szaporodnak a veszteségélmények. Az idősödő egyén egyre több embert veszít el – és velük együtt az adott személyhez kapcsolódó funkcióját, szerepeit is, például megszűnik feleség, húg, ápoló stb. lenni. Egyes kutatások szerint a nők gyakrabban szembesülnek a magánnyal, mások viszont arra jutottak, hogy csak könnyebben fejezik ki az érzéseiket, mint a férfiak, és valójában éppen az utóbbiak hajlamosabbak az időskori elmagányosodásra. Az alacsonyabb végzettségűek, az özvegyek, az elváltak és a gyerektelenek körében ugyancsak nagyobb az elmagányosodás kockázata. 

A nagyvárosokban élő idősek közül többen, illetve nagyobb mértékben élhetik meg a magányt, mint a vidékiek, mivel a nagyvárosi tevékenységek gyakrabban irányulnak a fiatalok felé, emellett vidéken hagyományosan megtartóbbak lehetnek a kisebb közösségek. A kutatások szerint függetlenül attól, hogy városról vagy vidékről van szó, általában magányosabbak azok az emberek, akik időskorukban költöznek el megszokott környezetükből. Még akkor is, ha a családjukhoz költöznek közel: a család ugyan nagyon fontos mint társas támasz, de a saját korosztályába tartozó ismerősök, barátok sokszor meghatározóbbak az idős ember jóllétének szempontjából – mondta Lábadi.

Az időskor mentális terhei

Az időskor úgynevezett normatív krízis (ahogy például a serdülőkor vagy az életközepi változó kor is) – ez azt jelenti, hogy együtt jár bizonyos problémákkal és nehézségekkel, amelyek megoldása személyes erőfeszítést igényel. Erik Erikson pszichológus pszichoszociális fejlődéselmélete szerint ha sikerül felülkerekedni ezeken a nehézségeken, akkor ez a folyamat a személyiség integrált részévé válik, az egyén tovább tud lépni, és az idősödő bölcsesség felé fejlődik. Az elfogadás, a megbékélés és a veszteségekkel való kiegyezés olyan érett énintegritást eredményez, ahol az élet vége a realitás elfogadható és integrálható része, és megvalósíthatóvá válik az úgynevezett „optimális öregedés”. Ha viszont ez nem sikerül, az ember a kétségbeesés állapotában ragadhat, ami pedig már a depresszió és a szorongásos betegségek kockázatát növelheti. A megoldás sikeressége tehát hatással van az idősödő ember pszichés és testi egészségére is.

Hogy mennyire sikerül megoldásokat találni ebben a krízisben, az összefügg az életúttal, a személyiségvonásokkal, valamint az egyén által használt megküzdési módokkal is. A neurotikusabb, szorongóbb, pesszimizmusra hajlamos egyének általában nehezebben kezelik a helyzetet, ugyanakkor aki képes a belső kontrollra, vagy például biztonságosan képes kötődni, valószínűleg könnyebben megbirkózik vele. Akik megküzdési stratégiáikban elkerülőek, vagy katasztrofizálásra hajlamosak, többnyire nehezebben élik meg az időskor kihívásait.

A vallásosság ugyancsak meghatározó tényező lehet abban, hogy felül tud-e kerekedni az egyén az idősödés krízisén. A vallásosság – ami itt nem feltétlenül a történelmi egyházakhoz való kötődést, hanem spirituális gondolkodást jelent – sokat segít az öregség terheinek elviselésében: növeli a krónikus betegségekkel szembeni ellenálló-képességet, betegségekben a túlélési esélyt, javítja a mentális egészséget. Nem csoda, hogy sokan fordulnak a spiritualitás felé idős korban.

Az idősek körében nagyobb a szorongásra és depresszióra való hajlam, azokkal a veszteségélményekkel összefüggésben, amelyeket fiatalon (szerencsés esetben) el sem tudunk képzelni: a barátok, rokonok, legközelebbi hozzátartozók elvesztésén túl ide sorolódnak a kedvezőtlen testi változások és azok következményei, a munkahely és az alkotóképesség elvesztése is. Megjelenhetnek akár testi tünetek – testi feszültség, légszomj, szívdobogás és szédülés – és szubjektív érzések – zaklatottság, idegesség, önkritikusság, értéktelenség, bűntudat, halálfélelem, koncentráció- és döntésképtelenség. Ha végképp kilátástalannak érzékeli a helyzetét, megjelenhet az öngyilkosság gondolata, erre pedig kellő figyelmet kell fordítani időskori depresszió esetén, mert a befejezett öngyilkosságok száma az életkorral növekszik, az öngyilkossági kísérletekhez viszonyított arányuk szintén nő, tehát a szuicid viselkedés időskorban nagyobb valószínűséggel vezet halálhoz.

Klinikai depresszió az idősek 8-16 százalékánál, szorongás pedig 5-14 százalékuknál alakul ki, de ez csak azoknak az aránya, akiknél diagnosztizálták is a mentális betegséget. A pszichés problémák befolyásolják az egészségi állapotot, jelentősen megváltoztatják az életminőséget, a rosszabb szomatikus állapot pedig rosszabb prognózishoz vezet, a depresszió és a szorongás krónikussá válhat, és nagyobb morbiditási és mortalitási rátát eredményezhet.

A Ratkó-öregek

Ezek a problémák földrajzi helytől függetlenül általánosak az idősek körében, és ahogy öregednek a társadalmak, egyre inkább előtérbe kerülnek. Magyarországon speciális helyzetet teremt a Ratkó-gyerekek népes rétegének korosodása. Az ő gyermekeik az aktív késő harmincas, negyvenes, kora ötvenes generációhoz tartoznak, sokan közülük szüleiktől távol, esetleg külföldön élnek, az idős szülők gondozásának megszervezése számukra nehézségeket okozhat. 

Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon egy 2017-es tanulmány szerint a felnőtt népesség 25 százaléka tölt heti 8 órát idős rokona gondozásával, illetve ha azzal is számolunk, hogy a 65 év felettiek közel 60 százalékának van tartós betegsége vagy fogyatékossága. Feltehető tehát, hogy jelentős réteg szorul majd ellátásra a nem is olyan távoli jövőben. Ráadásul a betegségek prevalenciája gyakran összefügg a szocioökonómiai státusszal, így éppen az a réteg szorulhat majd gondozásra, amelyik ezt nem tudja saját forrásból megszervezni.

Sikeres öregedés helyett optimális öregedés

Némi reményre ad okot, hogy a mai 65 éveseket már nehéz összevetni a húsz évvel ezelőttiekkel. A várható élettartam jelentősen növekedett, egyre több az iskolázottabb nyugdíjas, így remélhetőleg a idősek életminősége, egészségi állapota is javul a korábbiakhoz képest. Egyre több adat van arról, hogy megjelent egyfajta tudatosság az öregedésben, már Magyarországon is létezik az a nyugdíjasréteg, amelynek tagjai valamilyen értelmes elfoglaltságra, például önkéntes vagy fizetett munkára szánják megnövekedett szabadidejüket.

A nyugati társadalmakra jellemző individualizáció tehát egyfelől szétzilálta a szociális hálót, a családi struktúrákat, másfelől viszont ebben a korszellemben egyre inkább előtérbe kerül az aktív öregedés. Egyre többen vannak, akik ez az időszakot valóban tudatosan szeretnék megélni, produktív életszakasznak akarják megtartani az időskort, és ha ehhez társadalmi és társas támogatást is kapnak, jó esélyük van a sikerre.

Az aktív, úgynevezett sikeres öregedés fogalma nem is annyira új, sőt már megjelent a kritikája is: a sikeres öregedés hirdetői túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek a biológiai változásra, a sportos, fehér fogú, dús hajú, snájdig nyugati nyugdíjasideál túlzott elvárásokat közvetít a közben veszteségeket megélő, testileg átváltozó idősödő emberek felé – ez érthetően nem biztató, hanem frusztráló hatással lehet rájuk. Ezért aztán jobb helyeken már nem sikeres, hanem optimális öregedésről beszélnek, ami azt jelenti, hogy az egyén aktív marad, olyan célokat tűz ki maga elé, amelyeket tényleg integrálhat az életébe, és a saját feltételeihez, egészségi állapotához, környezeti hátteréhez igazíthatja, azaz optimalizálhatja ezeket. Fontos, hogy ehhez a megfelelő erőforrásokat tudja mozgósítani.

A hozzátartozók leginkább azzal segíthetik az időskor problémáival birkózó szerettüket, hogy támogatják, megértően és empatikusan állnak hozzá. Ha az idős személy túl korán akar lemondani mindenről, és legszívesebben csak otthon ülne, az komoly izolációt indíthat el, ilyenkor a család megteheti, hogy bevonja őt a programokba, és működteti körülötte a szociális hálót. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: