Titkos hullabörzét lepleztek le 100 éve Budapesten
Sikkasztás vagy hullagyalázás, ha eladják egy halott csontvázát? Ezzel a meglepő dilemmával került szembe a budapesti rendőrség 1922 májusában.
A hátborzongatóan részletes bejelentés egy titkos budapesti „hullabörzéről” szólt, egy olyan árverésről, amelyen emberi csontokra, csontvázak, sőt tetemekre lehet licitálni. A névtelen feljelentő nem kevesebbet állított, mint hogy a fővárosi Anatómiai Intézet alkalmazottai akkor már legalább két év óta seftelnek hullákkal és emberi testrészekkel, saját zsebre. Az igencsak jólértesült informátor szerint a bejelentésig akár több száz holttestre is mehetett ez az ügylet.
A kényes jogérzékű névtelen bejelentő szerint a „csontüzérkedésben” több kórház is érintett, az eset pedig „kimeríti a hullarablás, meg hullagyalázás” fogalmát. A bizarr fülesre a rendőrség sokat látott nyomozói azonban nem ugrottak elsőre, az ügyet Gozmányi Ferenc rendőrfogalmazóra bízták, aki – mint utólag kiderült – csupán a „büntetőtörvénykönyvnek a hivatali sikkasztásra vonatkozó szakaszai alapján kezdte meg” a rendőri munkát.
Hírlapírói szimat
Feltehetően azért, amiért a Népszava két hónappal korábban, 1922 márciusában szőr mentén ugyan, de megpedzette, hogy bizony, feltehetően a nemzetközi piacra kerülnek az itthoni csontok. Ami azért baj, írta a lap riportere, mert a bonctani ismeretek elsajátításához szükséges holttestek nélkül fellépő krónikus „anyaghiány a honi orvosképzést, úgy az oktatást, mint az orvostanhallgatók tanulmányait is nemhogy hátráltatja, de egyenesen ellehetetleníti”. A lap szerint, a jogszabályi háttér elégtelenségén túl, ennek az lehet az oka, hogy a „fővárosi temetkezési intézet minimális díj fejében grátisz temetést ad”. Magyarán még a nincstelen kórházi pácienseket is elföldelik. A másik ok a halottak fogyatkozó száma, hiszen a „nagy Magyarország egyetemei most a mai szűk területen előálló anyagra vannak szorítva”, tehát voltaképpen annak is a trianoni békeszerződés az oka, hogy elfogyott a tanulmányozható hulla.
Bár a feljelentő kilétére sosem derült fény, a cikkek alapján valószínű, hogy egy hoppon maradt orvostanhallgató lehetett, aki kimaradt az üzletből. Erre jutott a Turcsányi Gyula, Az Est című napilap bűnügyi rovatvezetője által szerkesztett, egy évtizeddel később Modern bűnözés címen kiadott kriminológiai gyűjtemény, amelynek idevágó fejezete szerint a névtelen feljelentő gyanúsan bennfentes információi egyértelműen egy medikustól származhattak.
Akárhogyan is, de Gozmányi rendőrfogalmazó jelentésére végre a nyomozók is ugrottak. Szó szerint, mert a Mayer János vezette nyomozócsoport éjszakai rajtaütést szervezett az Üllői úti Anatómiai Intézet hullakamráinál. A helyszíni szemle gyors és hatékony lehetett, mivel négy nap alatt lényegében fel is göngyölítették az ügyet: mint a rendőrség megállapította, a névtelen feljelentésben foglaltak valóságtartama többé-kevésbé megáll. Hamar elő is állítottak nyolc embert, megkezdődhettek a kihallgatások, és ekkor végre tájékoztatták a sajtót is.
Külföldi alkuszok és a hullahiány
Tudható, hogy akkoriban a kórházi ügymenet bevett gyakorlata volt, hogy az azonosítatlan, hozzátartozó nélküli vagy nincstelen halottak, főként öngyilkosok holttestét olykor még vidékről is a fővárosba szállítva az Anatómiai Intézetnek adták át. Itt az intézeti szolgák előkészítették a tetemet egy-egy kórbonctani vagy anatómiai előadáshoz, vagy „feldolgozták”, azaz preparálták a csontokat és úgy küldték tovább ugyancsak oktatási célokra, a keletkezett „maradékot” pedig eltemették – mint tudjuk „grátisz”.
A feljelentő azonban tudni vélte, hogy jelentős számú holttest egyáltalán nem egyetemi célokat szolgál, mivel legtöbbje be sem kerül a nyilvántartásba. Vagyis, szimplán elsikkasztják őket. Hogy, „Hőgye Lajos főpreparátor és társai eladhassák a csontjaikat saját zsebre”. A jól értesült újságírók ekkor már azt is megírták, hogy a boncmesterek és hullamosók szakmai köreiben nyílt titok volt, kivel lehet az intézetben üzletelni: a nagy kereslet miatt szabályos licittel. A hivatalos nyomozás aztán ténylegesen kiderítette, hogy némely éjjelen csakugyan sorban álltak a cégügynökök az intézet udvarán. És nem csak a hazai, de a jól, sőt annál is jobban fizető bécsi, drezdai, müncheni és párizsi „alkuszok” is megjelentek a hátborzongató börzéken. Az eredetileg egy-kétezer koronát kóstáló teljes csontvázak így sokszor 7-8 ezres felárral, vagy még többért mentek el. (A mihez tartás végett: a kórházi szolgák fizetése havi 1000-1200 korona volt ekkoriban). A vevők ennek ellenére „láda számra vásároltatták az árut”, a külföldi „végfelhasználóktól” ugyanis a többszörösét is megkapták érte.
A csontkereskedelem ki tudja meddig folytatódott volna háborítatlanul, ha a tettesek nem kapnak vérszemet a könnyű és gyors haszontól, mert utólag világos, hogy kapzsiságuk buktatta le őket. Az egyetemeknek szemet szúrt ugyanis, hogy akadozik, majd egyszer csak elapadt a „hullautánpótlás”. Vagyis már nem csak egyet-egyet, hanem csaknem valamennyi névtelen holttestet elsíbolhatták. A nyomozás hamar ki is derítette, hogy az Anatómiai Intézetnek átadott és a hivatalosan lejelentett holttestek száma köszönő viszonyban sincsen egymással. Egy szerencsés „tetten érés” során tárgyi bizonyíték is akadt: az intézet hátsóudvarán lefoglalt ládákból előbukkanó „tizenöt-húsz tökéletesen preparált és szállításra becsomagolt” csontvázzal a szállítók nem tudtak elszámolni. Aztán az egyik intézeti szolga a kihallgatáskor azt is elkottyantotta, hogy olykor teljes holttesteket is eladott. Bár a nyilvántartásból hiányzó halottak számát nem sikerült pontosan megállapítani, azt a nyomozás tényként kezelte, hogy 1920 és 1922 között a „hullaüzérek kisebb vagyonra tettek szert”. A lapok pedig ízlésük szerint, több tucattól néhány százra tették a két év alatt elsinkófált hullák számát.
A rendőri kihallgatások másnapján már egy tucat hullamosó, hullaszállító és preparátor ült vizsgálati fogságban, és csakhamar körvonalazódott a „rendszer”: a főpreparátornak nem csak a közeli Rókus, hanem a budai János kórházban is megvoltak a „jóemberei”. És ezzel az ügyet át is adhatták az ügyészségnek és a bíróságnak.
A professzorok és a rendszerhiba
De ennél sokkal kínosabb volt, hogy nem kerülhette el a vizsgálatot maga az Anatómiai Intézet vezetősége sem. Rendőrségre citálták az intézetet igazgató Lenhossék Mihályt, a hazai anatómia atyját, aki épp abban az évben kezdte kiadni háromkötetes Az ember anatómiája című máig érvényes egyetemi tankönyvét.
A nagytekintélyű professzor jegyzőkönyvbe mondta, hogy náluk az a „rend”, hogy a preparátoroknak ki van adva, a bonctani előadások végeztével temessék el a „maradékot”, vagy ha feldolgozzák, „bizonyos határok között” továbbadhatják a csontokat más egyetemeknek is. A rendőrségi nyomozás azt is megállapította, hogy csaknem valamennyi kórházban azonos szokásjog alapján teljes egészében a kórházi szolgákra van bízva a halottak temetése, minden különösebb megkötés vagy ellenőrzés nélkül. Nem csoda, ha némelyek hamar felismerték, hogyan tudnak pénzt csinálni a névtelen holttestekből.
A hátborzongató szenzáció ezzel mondhatni rendszerhibává laposodott. „Ugyan kérem, hát az ántánt nem ugyanezt próbálja csinálni a legyőzött nemzetekkel?” – ironizált keserűen olvasói levélnek álcázott publicisztikájában a Magyarság című lap május közepén. Nem sokkal később a kórházak kezdték kikérni a vizsgálati fogságban lévő alkalmazottaikat, mert a fogva tartások miatt teljesen leálltak a kórházi temetések.
Az egy évvel később született vádirat végül összesen 103 csontváz eladását látta bizonyíthatónak, bő 300 ezer korona értékben. (Hogy ez pontosan mekkora összeget jelent, nehéz megbecsülni, mert a korona értéke 1920 és 22 között az ötödére csökkent, de biztos hogy több millió mai magyar forintra tehető az összeg.) Az ügy lezárására további fél évvel később került sor. A 8 órai újság tudósítása szerint a vádtanács úgy ítélte meg, hogy mivel az elhunytak nem hagytak hátra hozzátartozót, így megkárosítás sem történt (tehát: se sikkasztás, se hullagyalázás), és az ügy valamennyi vádlottja ellen megszüntette az eljárást. És mintha csak megrendezték volna, az aznapi Világ hasábjain Móra Ferenc a Két koponya története című szösszenetében Mozart és Haydn porhüvelyének kalandjairól mesélt.
Betömött joghézag és a csattanó
A csontbörze-ügy hozadékaként viszont nagyon gyorsan, már 1922. júniusában (vagyis, még jócskán a bírósági tárgyalás alatt!) jogszabályban rendezték a kérdést, miszerint
„az anatómiai készítmények, csontvázak, hullák és hamvvedrek csak külön pénzügyminiszteri engedéllyel vihetők ki vámkülföldre”.
Közmagyarul: Hőgyéék privát hullatőzsdézésében csupán a külkereskedéssel volt gond, mivel szabályozatlanul történt. Nem véletlen, hogy a jogalkotó a vonatkozó paragrafust a könyvek és műtárgyak kivitelét szabályozó rendelet végére illesztette, szemérmesen.
A száz évvel ezelőtti morbid történet itt akár véget is érhetett volna, ám Hőgye, a csontbiznisz központi figurája azonban azon melegében kártérítési pert indított az államkincstár ellen. A főpreparátor beadványában azt követelte, hogy adják ki neki az Anatómiai Intézetnél lefoglalt és „tőle elkobzott csontvázakat vagy azoknak ellenértéket, 210 millió koronát” fizessék meg. A fővárosi törvényszék majd’ három évvel későbbi ítéletében utasította el az igényét. Az indoklás szerint „a csontvázak még akkor is az egyeteméi maradnak, ha azokat az altiszt preparálta”, számolt be róla a Magyarság 1925. februárjában. Az altiszt persze fellebbezett. Még további négy évnek kellet eltelnie, hogy a Kúria előtt egyszer és mindenkorra tisztázódjon és lezáródjon a preparált csontvázak ügye.
Kecskeméthy Gyula bíró kimondta, hogy „az emberi hulla általános forgalom, adás-vétel tárgyául nem szolgálhat”, mert az a közerkölcsökbe ütközik. Kártérítés pedig már csak azért sem jár, mivel a halottak fölött „senki nem szerezhet tulajdonjogot”. Még az „’ingyen hullák’ sem tekinthetők a senki dolgának és azok tulajdonjogának bárki által való megszerzése minden erkölcsi és jogi alapot nélkülöz”.
Hőgye preparátor egyébként végül mégsem úszta meg a börtönt. Évekkel később megtévesztett és kellően hiszékeny „ügyfeleinek” zsíros állásokat ajánlott óvadék fejében, amit persze sem módja, sem szándéka nem volt teljesíteni: 1936 szeptemberében húsz hónap letöltendőre ítélték tizenegy rendbeli csalásért.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: