Egy kettős gyilkosság anatómiája: 100 éve ölték meg a Népszava két munkatársát

„A Dunából kifogott halott harminc-harmincöt év körüli, úriasan öltözött, kopaszra borotvált fejű férfi, akinek a zsebkendőjében és az ingében B. S. monogram van behímezve. A halott fején hét súlyos sérülést találtak. Jobb szeme ki van ütve, orrcsontja betörve, nyakán szorosra hurkolt kötél. Lábai összekötve, nadrágja zsebében tizenhét-tizenkilenc kilogramm súlyú kő” – állt abban az 1920. február 18-án kiadott, másnap a lapok által is publikált rendőrségi közleményben, amelyben a hatóság az újpesti Vízműtelep mellett talált holttest azonosításában a lakosság segítségét kérte. 

A Népszavában február 19-én közölt felhívásból érthetetlen módon több sort is kihúzott a cenzúra. Még különösebb, hogy a rákövetkező, február 20-i számból pontosan kiderült mi zavarta a cenzort. 

A cenzúrázott rendőrségi felhívás a Népszavában: a szövegből kihúzott rész üresForrás: OSZK

A hírt a Népszava szerkesztői két kollégájuk eltűnésével hozták  összefüggésbe. A lap szerkesztősége ugyanis, a családdal egyeztetve már két nappal korábban (18-án) bejelentette a rendőrségen Somogyi Béla felelős szerkesztő és Bacsó Béla újságíró eltűnését. 

Másnap pedig, csaknem a fenti rendőrségi kommüniké megjelentetésével egy időben a lap munkatársa azonosította is Somogyi holttestét. A gyászkeretben megjelenő, február 20-i Népszava (egyébként szintén cenzúrázott) vezető anyagából tehát már nem volt értelme Somogyi eltűnését kihúzni.

Gyászhír a cenzúrázott üres sorokkalForrás: OSZK

Ma már tudható, hogy az összekötözött kezű és lábú, Dunáig vonszolt holttestet a derékig érő vízben pár órával a gyilkosság után fedezték fel. A boncoló orvos jelentése szerint Somogyi halálát – egyéb durva sérülések és törések mellett – egy hátulról leadott pisztolylövés okozta: a golyó a szemen keresztül távozott. A törvényszéki orvos különvéleményt is csatolt a jelentéshez, mely a testi sérülések eszközeként egy „ki nem élesített katonai oldalfegyvert” valószínűsített.

Az ötvenkét éves Somogyi Béla meggyilkolásának hírét valamennyi magyarországi napilap címlapon vagy kiemelt helyen hozta és politikai beállítottsága mentén kommentálta. A kormánypárti Pesti Hírlap például, noha a nyomozás még az elején tartott, szerkesztőségi cikkben szögezte le, hogy „egyéni akcióról van szó, melyet a legteljesebb mértékben elítél az egész kormány, a hadsereg fővezére s az egész nemzet.” Különösen, mivel „a politikai orgyilkosságok ellenkeznek a magyar becsülettel.” A lap egyúttal saját vállát is megveregette, amiért kiáll a Népszava mellett, pedig alig egy éve, hogy Légrády Imrét, a Pesti Hírlap volt főszerkesztőjét „hurcolták el automobilon s csak egy véletlenen fordult, hogy rögtön ki nem végezték. Akkor a Népszavának elakadt a szava”. Másnap, amikor a hasonló módon megkínzott és fejbe lőtt 28 éves Bacsó Béla holttestét is megtalálták (irataival a zsebében), a lap kommentár nélkül, csak a tények közlésére szorítkozott. 

Felháborodott tettesek  

A brutális kettős gyilkosság híre általános felháborodást keltett itthon és külföldön egyaránt. Somogyi Béla ugyanis nem csak kommunista nem volt, de a szociáldemokraták között is közismerten a mérsékeltek közé tartozott. A rövid életű Károlyi-kormányban ugyan közoktatásügyi államtitkárrá nevezték ki; a Magyarországi Tanítók Szakszervezetének elnöki tisztét pedig a betiltásig (1919. augusztus) megtartotta; viszont szociáldemokrataként ellenezte a Kommunisták Magyarországi Pártjával (KMP) való pártfúziót, és a Tanácskormány idején semmilyen funkciót nem vállalt, utóbb mégis vizsgálatok folytak ellene. A Népszavában pedig csupán 3-4 cikket jegyzett, oktatási témákban. 

Somogyi BélaFotó: Wikipédia

A tehetséges írónak, novellistának induló, „politikailag nem exponált” Bacsónak még ennyi sem volt a rovásán, ha csak az nem, hogy vélhetően „rossz időben volt rossz helyen”: Somogyit kísérgette a szerkesztőség és az ideiglenes szállása között. Amire egyébként szükség is volt. Az 1919. szeptember 28-tól újra megjelenő Népszavában ugyanis Somogyi cikkek egész sorában foglalkozott a „fehér terrorral”, azaz a különítményesek önkényeskedéseivel, kegyetlenkedéseivel, sőt gyilkosságaival. A felelős szerkesztő nem véletlenül lett a szélsőjobboldali, antiszemita hangú Új Nemzedék névtelen publicisztikáinak állandó céltáblájává. A személyét és a Népszavát támadó cikkek, névtelen fenyegető levelek sora jelezte, hogy írásaival betalált. A Népszava Conti utcai szerkesztőségének és nyomdájának 1919. december 8-ai feldúlása után pedig már személyes biztonsága is veszélybe került – többször megtámadták az utcán. Nem túlzás, hogy vadásztak rá.

Bacsó BélaForrás: OSZK

A közfelháborodásban a politikusok is osztozni látszottak, a pártvezetők, miniszterek egy emberként ítélték el a gyilkosságot. A politikai elit vélhetően tisztában volt azzal, hogy a párizsi béketárgyalások menetére is jelentős hatással lehet az incidens. „Statárium van. Példát kell statuálni. (...) Egy pillanatig sem maradnék a helyemen, ha minden tényező részéről nem történnék meg minden a legszigorúbb megtorlásra” – jelentette ki például Huszár Károly miniszterelnök a gyilkosság hírére összehívott rendkívüli kormányülés előtt a sajtónak. A másnapi nemzetgyűlésben napirend előtt pedig már „egész erkölcsi felháborodásommal és a Nemzetgyűlésnek erkölcsi tekintélyével és a magyar kormány szavával” tiltakozott azt ígérve, hogy mindent elkövet, hogy a tetteseket statáriális bíróság elé állítsák. „Nem akarok ellen-Szamuelyket látni”, folytatta a kommün terrorvezérére utalva, „és nem fogjuk eltűrni, hogy olyan emberek, akiknek keresztény morálról, tisztességről, becsületről, jogról és törvényről nincs fogalmuk, a keresztény jelszavak ürügye alatt hasonló dolgokat kövessenek el, mint azok, akik az országot hónapok előtt rettegésben tartották”. 

Úgy tűnt, az éljenző közbe kiáltásokkal és helyesléssel kísért nagyívű, az akasztás lehetőségéig jutó öblögetés a különítményesekig ért. „Sem a kormány, sem a nemzeti hadsereg, sem a fővezér, sem a Nemzetgyűlés nem tűri, hogy ebben az országban titkos társaságok szerveződjenek felelőtlen elemekből, akik Budapesten és a vidéken garázdálkodnak és minden jogbiztonság, minden állami rend és minden törvény ellenére ennek az országnak jó hírnevét, becsületét a külföld előtt bemocskolják” – fogalmazott Huszár. A parlamenti folyosón elcsípett nyilatkozatok még rá is tettek egy lapáttal a politikai közhangulatra. „Ki fogom terjeszteni Somogyi Béla ügyében a vizsgálatot nemcsak azokra, akik a gaztettben részesek voltak, hanem azokra is, akik azt leplezték, vagy leplezni megkísérelték”– idézte Friedrich István hadügyminisztert a Friss Újság.

Somogyi több mint 100 ezer embert megmozgató gyászmenete után alig egy héttel a nemzetgyűlésben névrokona, a Keresztény Nemzeti Egyesülés párti Somogyi István interpellált. A képviselő azon háborodott föl, hogy a főváros díszsírhelyet adományozott Somogyi Bélának, ráadásul éppen Deák Ferenc síremléke mellett. Elvégre az „ellenforradalmak” (amin ő az őszirózsást és a kommünt értette) áldozatai legalább ugyanilyen díszsírhelyet érdemelnének. Beniczky Ödön belügyminiszter lakonikusan válaszolta, hogy „a tényállás az, hogy a szociáldemokrata párt a sírhelyet pénzért megvásárolta a Kerepesi úti temetőben. Ehhez kétségtelenül joga volt, és a fővárosnak természetesen nem volt módjában a vételnek ezen effektuálása elől elzárkózni”. 

Felsőbb érdekek

A hazai és külföldi közvélemény tehát gyors eredményeket várt, és nem is alaptalanul. A rendőrség annyi nyomot és szemtanút talált, hogy a tettesek utáni hajsza napok alatt áttöréssel kecsegtetett. A tárgyi bizonyítékok (például egy a helyszínen hagyott véres nadrág, zsebében monogramos zsebkendővel) és a tanúvallomások alapján nagyon hamar, csaknem percre pontosan rekonstruálni lehetett az eseményeket. A nyomozati jelentés részletesen leírta a két újságíró elrablásának körülményeit, a gyilkosságban résztvevők számát és közvetlen kapcsolódásukat az Ostenburg-különítményhez, a fegyveres katonai alakulatot vezető Ostenburg-Moravek Gyula személyén keresztül pedig magához Horthy Miklós, fővezérhez. 

Ostenburg-Moravek Gyula (balról a második) tisztek egy csoportjávalForrás: MEK

A nyomozók azonosították a Somogyiék elrablásához használt katonai gépkocsi színét, típusát, számát is, a sofőr és a mellette ülő tiszt pontos személyleírásával együtt. A nyomozás azt is megállapította, hogy a gyilkosságot előre eltervezték, vagyis értelmi szerzőnek vagy felbujtónak is kellett lennie. A főkapitány február 22-én, azaz öt nappal a gyilkosság után részletes jelentést is tett Huszár Károly miniszterelnöknek,  Beniczky Ödön belügyminiszternek és Horthy Miklós fővezérnek. Mivel pedig a gyanúsítottak bizonyíthatóan katonatisztek voltak, az ügy iratait ugyanaznap megküldték a budapesti katonai ügyésznek is. A nagyközönség a nyomozati anyag „áttételéről” egyébként két nappal később, a Magyar Távirati Iroda (MTI) szűkszavú híréből értesülhetett.

A Somogyi-Bacsó gyilkosság vizsgálatának nyilvános és megnyugtató lezárására viszont továbbra sem került sor. Erre, illetve a különítményesek egyéb ügyeinek, antiszemita kilengéseinek hónapok óta húzódó megtorlatlanságára és esetleges végleges elmaradásának külpolitikai jelentőségére többen is felhívták a figyelmet. A magyar békedelegációt vezető Apponyi Albert Párizsból arra figyelmeztette a kormányt, hogy ha a törvényes rend védelmében nem lépnek fel azonnal és határozottan, az magát a béketárgyalások sikerét veszélyezteti. A Nemzetgyűlésben március 17-én felolvasott Apponyi-levél a közelmúlt „sajnálatos eseményeit” is felemlegető sorait – az ülés jegyzőkönyve szerint – zajos közbekiáltásokkal fogadták: „Zsidó manőver! Becsapják Nyugateurópát a zsidók!” Még egy miniszter is közbeszólt, hogy „Apponyi is félre van vezetve!”. 

Az utóbb a trianoni szerződést aláíró Simonyi-Semadam Sándor, a nemzetgyűlés alelnöke igyekezett hűteni a kedélyeket: „Tessék elhinni, a zsidógyűlölet, a zsidók elleni antipátia nem ér annyit, mint Magyarország épsége. Méltóztassék minden hangulatot, minden ellenszenvet ebben a nagy pillanatban feláldozni”. Végül azzal zárta nagyívűnek szánt beszédét, hogy „törekedni fogunk minden alkotmányos kötelességet szem előtt tartani, de meg fog történni, tisztelt Nemzetgyűlés, mert meg kell történnie, hogy esetleg nem tudjuk betartani bizonyos esetekben és bizonyos körülmények között az alkotmányos formákat”.

Katonai belügy

A Horthy Miklós vezette fővezérség még február 19-én, Somogyi azonosításának napján egy figyelemreméltó közleményt juttatott el az MTI-hez: „A fővezér, mivel arról értesült, hogy a forgalomban lévő verziók némelyike szerint a tettesek állítólag egyenruhát viseltek, felhívja a közönséget, hogy minden olyan adatot, amely az ügy felderítéséhez vezethet, sürgősen hozzon a fővezérség tudomására, hogy az ügyi statáriális elintézése mielőbb lehetővé váljék.” A lapokban viszont semmiféle más „verzió” nem volt forgalomban, mint az, hogy tisztek, vagy tiszti ruhás emberek voltak a tettesek. A közleményből az is kiderült, hogy miközben még javában folyt a rendőrségi vizsgálat, Horthy már utasította „az összes katonai nyomozó hatóságokat”, hogy a polgáriakkal karöltve „haladéktalanul indítsák meg a legerélyesebb nyomozást”.

A katonai ügyészségre áttett ügy ennek ellenére vagy épp ezért csigalassúsággal folyt. Ami nem is csoda, hiszen a fővezérség még február 23-án (a rendőrfőkapitányi jelentés másnapján) bizalmas parancsot adott a „Somogyi Béla ügyében nyomozandók”-ról. E szerint elsősorban a rendőrségi tanúk Tanácsköztársaság alatti múltját és tevékenységét, esetleges szovjet kapcsolatait kellett kivizsgálni. Mint az a Gergely Ernő és Schönwald Pál történész-jogtörténész páros által írt 1978-as monográfiában olvasható, a fővezérség elmélete szerint kommunisták ölték meg Somogyiékat. Ezt Horthy külföldi lapokban is elejtette. De volt olyan változat is, hogy az orosz pénzből fizetett Bacsó végzett volna a mérsékelt vonalat képviselő Somogyival. A nyomozást aztán pár hét múlva, április végén, bizonyítékok hiányában félretették. Az erről szóló határozatot azonban sem akkor, sem később nem hozták nyilvánosságra. Még csaknem öt évnek kellett eltelnie, hogy a katonai ügyészség vizsgálati anyagának egy részéhez – a kedvező politikai helyzetnek köszönhetően – a sajtó hozzáférhessen. 

A Népszava végül 1925 februárjában hétrészes tényfeltáró cikksorozatban ismertette a katonai vizsgálat iratait. Fényes László írásának konklúziójában felvetette, nem lehetséges-e, hogy a katonai ügyész, Littomericzky Nándor nem pusztán szakmai hibákat vétett, hanem szándékosan elterelte a nyomozást? Mert akkor, a gyilkosokat mentve, bűnpártolást követett el. Mint írta, nem kétséges, hogy az egykori „tárgyi bizonyítékokat alibitanúkkal döntötték meg”. Olyan tanúkkal tehát, akiket a rendőrségi nyomozás után kerítettek elő, és betanított történetet adtak a szájukba. Még árulkodóbb, írja Fényes, hogy ezeket a tanúvallomásokat nem ellenőrizték, nem ütköztették egymással, hanem minden keresztkérdés nélkül tényként fogadták el. A „vádlottakat” pedig nem szembesítették az egykori rendőrségi nyomozás terhelő tanúival. A katonai ügyész vizsgálata így felmentette az eredeti nyomozás során megnevezett két Ostenburg-tisztet. És mivel új gyanúsítottat nem neveztek meg, a felbujtó(k) kérdése szóba sem került, és az egész ügyet félretették.

Fényes László 1925-ös tényfeltáró anyagának első részeForrás: OSZK

Beismerő vallomás vs. cenzúra

Az igazi politikai bomba három hónappal később robbant. Az Ujság pünkösdi száma ugyanis teljes terjedelmében leközölte a Somogyi-gyilkosság idején a rendőrséget felügyelő belügyminiszter, Beniczky Ödön írásos vallomását, amit előző napon nyújtott be a katonai ügyészséghez. Az egykori nyomozati jelentés részletes ismertetése mellett a vallomás legsúlyosabb hozadéka az volt, hogy nyilvánosan először mondatott ki: a Somogyi–Bacsó-gyilkosság szálai nem pusztán Horthyig érnek, hanem közvetlenül ő a felbujtó. E szerint még 1920. február elején a cenzúra átküldött egy Népszavából kivetetett cikket a Gellért-szállóban székelő fővezérségre, ahol azt a vacsora után fel is olvasták. A cikken felháborodott tisztikarból valaki megjegyezte, írja Beniczky, hogy most már csakugyan ideje volna Somogyit „a Dunába tenni”. „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” – bontott ezután asztalt állítólag Horthy. A fővezér mondatát Beniczky a vallomásában egyértelműen parancsként értékelte.

A leleplezéssel felérő vallomás megjelenése óriási riadalmat okozott. A rendőrség a pünkösdi lapszámot azonnal elkobozta. Aznap megszállták a szerkesztőséget, ahol nem csak a bennlévő újságpéldányokat foglalták le, hanem a kefelevonatokat is. Még a kiszedett szöveget is szétszóratták. Beniczkyt és Kóbor Tamást, Az Ujság felelős szerkesztőjét pedig kormányzósértés és tiltott közlés vádjával bíróság elé állították. A volt belügyminisztert majd két hónap után végül a kúria felmentette, de Kóbort egy havi fogházra és pénzbüntetésre ítélték. Nem járt sokkal jobban egyébként Fényes László sem, aki sajtórágalmazásért négyhavi fogházat és pénzbüntetést kapott. Fellebbezésére az Ítélőtábla döntését már nem várta meg, hanem emigrált.

Az ítéletek ellenére a Somogyi–Bacsó-ügyet többé már nem lehetett félretenni. A katonai ügyészség tehát új, azaz második eljárást indított, ennek iratanyagát azonban nem tette nyilvánossá. A hónapokig tartó „vizsgálat” végül arra jutott, hogy mivel az öt gyanúsított közül négyen már nem katonák, az ügyet átteszik (illetve: vissza) a polgári hatóságokhoz. Közben ismét hónapok, évek mentek el, mire a Kúria kijelölte az illetékes bíróságot. A Pest vidéki királyi főügyészség által lefolytatott vizsgálat ugyan a gyilkosságok okait (így a felbujtó kilétét) továbbra sem vizsgálta, sőt ez a kérdés szóba sem került; de végre megnevezte a gyilkosokat és rendet vágott az előző két katonai ügyészségi elterelésekben, pontosan megjelölve kivel szemben indokolt a vizsgálat. Új nyomozást azonban már nem rendelt el, mert a kétségkívül alapos végzés azt is megállapította, hogy az ügy Horthy által 1921-es kegyelmi elhatározása végrehajtására kiadott amnesztia hatálya alá esik. Ironikus módon tehát éppen a megtorlásokat lehetővé tevő statáriális rendelkezések eltörlése jelentette a kiutat az elkövetők számára.

A nyomozás megszüntetéséről és az amnesztiáról tudósító mínuszos hír a Pesti HírlapbanForrás: OSZK

A Somogyi–Bacsó-gyilkosság öt tettese közül végül csupán egyetlen személyt állítottak bíróság elé. Más kérdés, hogy Kovarcz Emilt, az egykori gyilkosság sofőrjét nem ezért, hanem „saját jogán”, a Szálasi-kormány mozgósításért felelős tárcanélküli minisztereként ítélték halálra.

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

Kapcsolódó korábbi cikkeink: