Jó tanács az okosoktól: Éljünk békében saját hülyeségünkkel!
Első látásra vonzó kötetnek tűnik A hülyeség pszichológiája: ha másért nem, hát azért, mert ahogy a borítón is olvasható, a könyv elkészültében a Nobel-díjas izraeli-amerikai pszichológus és közgazdász, Daniel Kahneman is közreműködött. A fejezetcímek is sokat ígérnek: „A szemét trógerek elmélete”, „A butaságtól a baromságig”, vagy akár az, hogy „Éljünk békében a saját hülyeségeinkkel”. Hát ki ne szeretne békében élni a saját hülyeségeivel? És kitől várhatnánk erre valamilyen tuti receptet, ha nem egy Nobel-díjastól, aki bizonyára nem hülye? Ennél már talán csak az lenne jobb, ha egy valódi, rutinos hülye magyarázná el, hogyan is kell ezt csinálni.
Bizonyos szempontból ez is történik, az ugyanis a kötetben szereplő több esszéből is kiderül, hogy a világ viszonylag nehezen osztható fel hülyékre és nemhülyékre, és hiába vannak nyilvánvaló ostobaságok, amikről azt hinnénk, hogy bizonyára hülyék csinálják őket, gyakran akad rájuk racionális magyarázat, például az, hogy mindenki képes hülyeségeket művelni. A kötet szerkesztője, Jean-François Marmion, aki maga is pszichológus, erre már az elején felhívja az olvasó figyelmét: „Kivétel nélkül naponta látunk, hallunk, olvasunk ostobaságokat. Ugyanakkor mindannyian csinálunk, gondolunk, fontolgatunk és mondunk is nem kevés ostobaságot”. Marmion a szívemből szólt, ugyanis az alapvetően remek ötletet, a hülyeségről szóló esszékötet összeállítását érzésem szerint kissé ostobán, vagy legalábbis kellően kiforrott koncepció nélkül valósította meg.
Ki a hülye?
Ez azért is kár, mert A hülyeség pszichológiájában egyébként kiváló esszék is akadnak (amellett, hogy van néhány, amely kissé átgondolatlannak vagy csapongónak tűnik). Tovább nehezíti a befogadást, hogy míg egyes szerzők a jelek szerint halál komolyan vették a felkérést, és tudományos(abb) cikket adtak le, mások a lazább, közvetlenebb stílus mellett döntöttek, az esszék sorát megszaggató beszélgetések, interjúk megint csak kilógnak a sorból.
Nem tudom, mennyire lehet hibaként felróni Marmionnak, hogy több esszében is szerepel a francia hülyeség szó (connerie) szótövének (con) elemzése; az ember azt gondolná, hogy csak a szerkesztő nem szúrta ki az ismétlést, de ahogy a fordítók is felhívták rá a figyelmet, elég sokrétű fogalomról van szó, ami egyszerre jelent hülyét, szemétládát és barmot, valamint azt a viszonyt is, ahogyan ezekre a hülyékre tekint a többi, „normális” ember. És persze az a gyanú, hogy Marmion elnézte a dolgot, megfelel annak, amiről Serge Ciccotti pszichológus ír „Az ostoba emberek tudományos vizsgálata” címet viselő részben: az attribúciós hiba nevű jelenség miatt hajlamosabbak vagyunk feltételezni, hogy valaki más cselekedetei mögött a saját természete áll, nem pedig külső okokra vezethető vissza, amit tesz, innen pedig már csak egy lépés arra a következtetésre jutni, hogy a szerkesztő hülye, holott lehet, hogy épp én vagyok az.
Ha viszont az ember nem feltétlenül sorrendben olvassa az esszéket, csak csemegéz belőlük, érdekes dolgokra bukkanhat. Érzésem szerint Marmion közbeszúrt rövid fejezetei nem feltétlenül segítenek a probléma tisztázásában, a könyv legfőbb kérdése pedig a következő: mi a hülyeség? Vagy máshonnan közelítve: milyen az igazi hülye?
Sok fajtája létezik a butaságnak
Ez sajnos csak félig derül ki a könyvből. Ahogy Jean-Francois Dortier, „Az ostoba emberek alkattana” című esszé szerzője fogalmaz: „Ha elfogadjuk, hogy az intelligenciának számos megjelenési formája van, mint azt a pszichológusok állítják, akkor feltételezhető, hogy meglehetősen sok fajtája létezik a butaságnak is”. Ezek közül a szerzők elég sokkal foglalkoznak is az együgyűségtől egészen addig az érdekes jelenségig, hogy szemlátomást értelmes emberek hogyan hihetnek mindenféle ostobaságban (Brigitte Axelrad filozófus-pszichológus erre a természetes gyógymódokra esküvő Steve Jobs vagy az ufóknak levelet író Jimmy Carter példáját hozza fel). A válasz persze az, hogy az intelligenciának nincs túl sok köze ahhoz, hogy mindemellett az ember miben képes hinni, és hiába hozza fel több szerző is a horoszkópot, a születésnapok jelentőségét és a többit, elég egyértelmű, hogy hiszékenynek vagy babonásnak lenni nem igazán és nem egészen meríti ki a hülyeség fogalmát. Ezt persze a szerzők többsége is hasonlóan gondolja, mégis érdemesnek tartják külön kitérni erre a fajta ostobaságra vagy naivitásra, talán azért, mert ez a hülyeség egyik leginkább emberi és legjobban elterjedt módja.
A bullshit
Egy fokkal közelebb kerülünk a valódi hülyeséghez a bullshittel, ami szintén visszatérő témája az esszéknek. A fogalmat (filozófiai értelemben legalábbis) Harry Frankfurt amerikai filozófus vezette be egy 1986-os tanulmányában, amelyet később könyvvé is kibővített, és amely azóta hülyeségelméleti alapvetésnek számít. A már említett Nobel-díjas közgazdász, Daniel Kahneman kétsebességes gondolkodásról szóló elmélete ad még egy egyéni megközelítést a témában, illetve nem túl meglepő módon gyakran előkerül a Dunning–Kruger-hatás is, ami azt mondja ki, hogy minél kevesebbet tud az ember valamiről, annál inkább meg van győződve róla, hogy kiválóan ért a témához. Kahneman egyébként, hiába számít Nobel-díjasként húzónévnek, csak egy néhány oldalas beszélgetés erejéig szerepel a könyvben, ebben az elméletének az alapjait adja elő Marmionnak.
A bullshitelőt hidegen hagyják a tények: nem is igazán hazudik, hiszen egyáltalán nem érdekli, hogy mit hord össze, észérvek és logika helyett inkább a minden áron történő meggyőzés a fontos neki, aki pedig nem ért vele egyet, azt automatikusan lehülyézi. A kötetben Sebastian Dieguez neuropszichológus elemzi bővebben a bullshit fogalmát, de mások is foglalkoznak vele, ez a jelenség (vagy tevékenység) ugyanis szorosan összeforrt a mai posztigazságokkal tarkított világgal. A könyv franciául 2018-ban jelent meg, amikor még a posztigazság szó sem volt olyan bevett, mint mostanára, sok szerző viszont ezt tekintette a leginkább aggasztónak, ha már a hülyeségről esett szó. Ahogy Dieguez összefoglalja: a hazug legalább egy kicsit kacsintgat az igazság felé, a bullshitelő már ennyit sem tesz meg.
A hülyeség terjedése
Pascal Engel A butaságtól a baromságig című esszéjében azt állítja, hogy „a butaságok termelése, ami korábban a sajtó megbetegedésének a tünete volt, mára általánossá vált a médiában, amelyek olyan adagokkal kólintják főbe a közönséget, hogy valóságos politikai erő lett belőle. Részévé vált annak, amit a »post-truth« (a tények utáni világ) elnevezéssel illetnek”. Aaron James A szemét trógerek elméletében a tények utáni világ főtrógerének nevezi Donald Trumpot, akit annyira hülyének tart, hogy a többi versenyző közül legfeljebb Kim Dzsongun érhet fel hozzá. A posztigazságok világához persze hozzátartozik az internet is, ahol aztán minden mehet, ami a csövön kifér, ennek megfelelően több esszében is kitérnek az online térben akadálytalanul terjedő hülyeségre Trump Twitter-üzeneteitől a legvadabb konteókig. Dieguez szerint egyébként optimizmusra nincs különösebb okunk, a posztigazságok népszerűsége a propagandán belül és kívül is egyre nő, védelmet ellene pedig legfeljebb a kritikai gondolkodás erősítése adhat.
No de akkor hülyeség volt összeállítani A hülyeség pszichológiája című könyvet, vagy nem? Így összeállítani talán nem volt ragyogó ötlet, de nagy hülyeség nincs a könyvben. Az igazságon túli világban hívőknek és a numerológusoknak nem ajánlott, de annak, aki megismerkedne Frankfurttal vagy csak érdeklik a hülyék, nem rossz választás, igaz, a hülyeség tényleges pszichológiai hátteréről nem esik annyi szó a könyvben, mint hogy azt a cím alapján várná az ember.
(Jean-François Marmion (szerk.): A hülyeség pszichológiája. Corvina Kiadó, Budapest, 2022., fordította: Fáber András és Kiss Kornélia)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: