Hogy jön össze Heidegger, Rilke, Schumann, a Facebook, egy dél-koreai filozófus, az árnyliliom és az ördögsáfrány? Első pillantásra sehogy, Byung-Chul Han mégis megkísérli valahogy összehozni őket legújabb magyarul megjelent könyvében, A föld dicséretében. Han napjaink filozófuscelebje vagy celebfilozófusa, legalábbis ami a kontinentális filozófiát illeti: németül ontja magából a könyveket, amelyeket számos nyelvre lefordítottak, és persze magyarul is gyűlnek a kiadványai, amelyekben javarészt a neoliberális fogyasztói társadalmat ostorozza, miközben Heideggert magasztalja.

Byung-Chul Han hiába lett celeb, nem igazán akar az lenni, legalábbis tagadja, hogy ilyen babérokra törne. Nem használja a Facebookot, hiszen utálja, nem rajong a fogyasztói társadalomért, és úgy gondolja, hogy a modern világban az ember sokkal inkább egyedül van, mint valaha, ráadásul a folyamatos növekedés- és teljesítménykényszer az egyszerű halandót önmaga ellenségévé és kizsákmányolójává teszi. Annak ellenére, hogy Han kifejezetten visszahúzódónak tűnik, az elmúlt időszakban is boldogan nyilatkozott fűnek-fának a koronavírusról, a digitalizációról vagy épp a kiégésről, és évek óta arról híres, hogy előszeretettel nyilvánul meg kurrens témákban úgy, hogy általában a német filozófiából, művészetből vagy költészetből vett példákkal igyekszik megvilágítani, hogy éppen mire gondol.

A lájkok diktatúrája

Annak, aki már olvasott Hantól bármit, nem lesz túl meglepő, hogy műveiben általában a közösségi média és a sekélyes világ ellen intéz támadásokat: „a lájkok diktatúrájában saját magunkról jelentünk” (Pszichopolitika, 2020); „A kiégés társadalmában önmagunk hajcsárai lettünk (A kiégés társadalma, 2019); „A 21. században a pozitivizmus diktatúrája uralkodik” (A szép megmentése, 2021); „A neoliberális társadalom már a fájdalmat is megölte (Csillapító társadalom, 2021). Bár a korábban megjelent kötetei sem feltétlenül frissek, legalábbis az első megjelenésüket tekintve, a most magyarul megjelent könyv, A föld dicsérete sem épp egy mai darab: Lob der Erde – Eine Reise in den Garten címmel 2018-ban jelent meg Berlinben.

Rutinos Han-olvasóként viszont már csak egy kérdés foglalkoztatott, amikor kinyitottam a könyvet: lesznek-e benne olyan bombasztikus kijelentések, mint például A szépség megmentésében, miszerint „a digitus a phalloszhoz közelít”? Hogy sikerül belekeverni egy ártatlan kerti sétába a modern világ minden búját-baját, és a virághagymák közül kirántani egy jó Kantot, Nietzschét, Schopenhauert vagy épp Heideggert?

Akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz, akinek meg fenomenológia, az a gyomok között is felfedezi Heideggert – jöttem rá, amikor stílusosan a kertben olvasgattam az új Hant. A szerző ebben a kötetében kevésbé fennkölt és homályos, mint a többiben, de idézetekből nincs hiány, viszont mivel állítása szerint megnyugodni jár a kertjébe, gyakrabban idéz költőket, mint filozófusokat – két harangvirág között azonban így is felütötte a fejét Kant, bár a virágágyások között jóval gyakoribb vendégnek számít Hölderlin vagy Rilke.

A bűvös kék virág

Han eddigi esszékötetei többé-kevésbé egy-egy civilizációs hiányossággal, fogyatékossággal vagy káros vívmánnyal foglalkoztak. Ebből a szempontból A föld dicsérete kilóg a sorból, hiszen itt javarészt virágokról van szó, sőt, a Facebook és a lájkok is csak három-négy alkalommal kerülnek elő a palánták árnyékából, igaz, a filozófus ekkor sem lájkolja a lájkokat.

Han vissza akar térni a romantikához, a földközeli léthez és magához a földhöz mint anyaghoz, amitől azt várja, hogy valahogy kapcsolatot teremt közte és Isten között, vagy legalábbis közelebb engedi a teremtés csodájához – ahhoz, ahogy egy élettelennek tűnő magból létrejön egy lény, ami aztán él és szaporodik, ráadásul gondoskodásra és szeretetre szorul. A koncepció alapját a jelek szerint egyrészt az adja, hogy Han valamikor 2016 táján szert tett egy kertre, másrészt az, hogy fontos szimbólumot talált a boldogság kék virágában, amit az ember akár a kertjében is elültethet és nevelgethet – ez persze nem szó szerint értendő. Viszont az igen, hogy számos virágot név szerint is említ, sőt, A föld dicsérete valójában egy némileg rendhagyó füveskönyv, amelyben Han szülőhazája, Dél-Korea pár virágfajtáját is ismerteti, de azt is megmondja, hogy hogyan gondozhatja az ember a télikertjét. A valódi filozófus ugyanis nem nyáron gyönyörködik a virágokban, mert abban nincs semmi kunszt, hanem igyekszik akkor is nevelni valamit, amikor a kemény berlini tél ezt elvileg lehetetlenné tenné.

A digitális digitalis

Han nem is lenne Han, ha nem csempészte volna ne még a kertbe is a tömegmédia és a modern kultúra iránti megvetését: a gyűszűvirág latin nevéből (digitalis) azonnal heves kirohanást indít a digitális világ borzalmai ellen, a kertben pedig a visszanyert valóság diadalát ünnepli, hiszen ez még kötődik a valódi dolgokhoz, a földhöz és a természethez, amelynek saját ideje van, nem a társadalom szabja meg, hogy mi és mikor virágozzon.

Ebből a szempontból Han könyve nem meglepő: az egyik fejezetben azzal magyarázza csigák iránti vonzalmát, hogy lassúak és lusták, nem vevők az újdonságokra, ezért szimpatikusak neki. A meztelencsigákat viszont nem szereti, ahogy az általa tolakodónak tartott növényeket sem: a tölgylevelek például taszítják, mert nehezen bomlanak le, nagyok és nem elég finom szerkezetűek. Nem tetszik neki a telefon, az e-mail és a szelfi sem – ez utóbbiról egyenesen úgy gondolja, hogy a templomban, az oltár előtt szentségtörés, hiszen az egyediséget helyezi előtérbe a Szentlélekkel szemben ott, ahol az egybesimulást kellene tisztelni.

Heidegger és a haverok

Abból a szempontból viszont mégis meglepő könyvről van szó, ahogy Han felépítette a kötetet: ha rosszmájú akarnék lenni, arra gyanakodnék, hogy kapott valami ösztöndíjat vagy támogatást egy kötetre, és a lehető legkisebb erőfeszítéssel igyekezett megoldani a feladatot. A föld dicsérete szokás szerint német nehéztüzérséggel (Heidegger, Nietzsche, Rilke, Schumann) indul, de Han valahol a közepe táján Adrian Mole-ra vált, és a naplóbejegyzéseiben arról tudósít, hogy milyen érdekes olajfacsemetéket látott egy berlini olasz étterem teraszán, ahol gombás pennét evett, illetve milyen volt a Vezúv alatti kunyhó körül kertészkedni, amikor odament tanulmányútra, és a filozófia mellett az eperfát is alaposabban szemügyre vehette. Az pedig, hogy ebbe a kunyhóba kölcsönzött egy zongorát is, hogy a rurális környezetben még komolyzenei darabokat is játsszon annak a nyomorult eperfának, mindössze arra enged következtetni, hogy Magyarországon súlyosan alulfizetik a filozófusokat.

No de akkor jó-e egyáltalán ez a könyv? Füveskönyvnek jó, és egy fokkal jobb, mint amikor valaki ilyen címmel feljogosítva érzi magát arra, hogy össze-vissza hablatyoljon. A filozófiához van némi köze, bár valójában nem arról szól, de a kötet felét kitevő naplószerűség nem is tartozik a témához, és így tulajdonképpen nem is esszékötetről van szó. Han korábban magyarul megjelent könyveiben sok volt az üresjárat, ahol Heidegger gépfegyverszerű pufogtatásával teltek az oldalak – most ehelyett többnyire költőket kapunk, a virágokon való mélázás viszont meglepően pihentető, sőt, nem is elsősorban a filozófiai, hanem a botanikai irányú érdeklődést táplálja.

Nem tudom, mit akarhatott Byung-Chul Han ezzel a könyvvel. Az biztos, hogy Heideggerhez nem lett sokkal több kedvem tőle, viszont úgy érzem, hogy mindenképpen ültetnem kell egy illatos árnyliliomot, és ez mindenképpen a kötet javára írható.

(Byung-Chul Han: A föld dicsérete, Typotex, 2022, fordította: Zilahi Anna).

Byung-Chul Hanról a Qubiten további recenziókat itt olvashatsz.