Hogyan vesszük észre a környezetünkben leselkedő veszélyt?
Evolúciós szempontból a szervezet egyik legfontosabb célja a túlélés. Ennek lényeges része a sérülések elkerülése és a fenyegetések elől való kitérés. Az agynak folyamatosan ébernek lennie, hogy gyorsan felismerje és azonosítsa a környezetben lévő potenciális veszélyeket. Az evolúció során agyunkban speciális hálózatok jöttek létre a túlélés biztosítása érdekében. Ezek a hálózatok a túléléshez szükséges szabályozási funkciókért felelősek, mint például a védekezés, a szervezet energia-, hő- és vízszabályozása, valamint a szaporodás. A különböző ingerek különböző hálózatokat aktiválnak. Amikor például a strandon megpillantunk valamit a füldön, ami körülbelül fél méter hosszú, kanyargós és zöldesbarna, az aktiválja az agyában a védekező áramkört, mert azt hisszük, kígyót láttunk.
A túlélési hálózatok észlelik az ilyen és ehhez hasonló jeleket, hogy megtalálják a szervezet számára fontos tárgyakat. Maradjunk a strandon: amikor megéhezünk, elkezdünk észrevenni mindenkit, akinél fagyi vagy lángos van. Ugyanez igaz a potenciális veszélyekre is, mivel az agyunk folyamatosan azon dolgozik, hogy biztonságban tartson minket. A védekező hálózat specifikus, evolúciósan beidegzett jelekre támaszkodik, hogy kiválassza a környezetből azokat az információkat, amelyek kiemelkednek a környező tárgyak közül. Ezek a jellemzők lehetnek fizikai tulajdonságok (mint az alak vagy a szín) és érzelmi tulajdonságok (mint a fenyegető jelleg). Az ilyen jellemzők alapján a hálózatokban kiválasztott objektumok aztán prioritást kapnak a feldolgozásban. Például ha arra kérjük az embereket, hogy az egyenes vonalak között keressenek különböző alakzatokat, amelyek vagy kanyargós vonalúak (mint az S) vagy cikkcakkosak (mint a W), gyorsabban találják meg a kanyargós alakzatokat, és ha a feladat előtt mutatunk nekik egy félelmetes videót, a különbség még nagyobb lesz.
A gyorsabban feldolgozott jellemzők, mint például a kanyargós vonalak vagy a színminták (pl. a kígyó pikkelye), az evolúció hosszú évei alatt a potenciális fenyegetés jelenlétéhez társultak. A védekező hálózat a fenyegetésekben általánosságban gyakori jellemzőkre érzékeny, a konkrét veszélyes állatok, tárgyak és szituációk helyett. Ez azért van, mert kognitív rendszerünk a költséghatékony működésre törekszik, és szereti a lehető legkevesebb energiával megoldani a problémákat. Emellett nagyon sokféle tárgy és helyzet létezik, amelyek veszélyesek lehetnek számunkra. Egy rugalmas és általános észlelőrendszer képes gyorsabban megtanulni az új veszélyeket, vagy könnyebben alkalmazkodni az aktuális kontextushoz ( így tanulják meg a gyerekek, hogy a konnektorba nyúlni veszélyes. Az állandó éberség is kevesebb energiát igényel, ha nem kell nagyon konkrét tárgyakat keresni, csak jellemzőket. De hogyan is működik pontosan ez a gyors észlelés?
Középpontban az amigdala
Amikor fenyegetést észlelünk, a figyelmünk másképp működik, mint amikor nem látunk fenyegetést a környezetben. Ezt nevezzük a fenyegetésekkel szembeni figyelmi torzításnak. Még egy olyan jellemző jelenléte is, amely erősen fenyegetéssel kapcsolatos (egy kanyargós vonal), hajlamos nagyon gyorsan megragadni a figyelmünket. Agyunk még akkor is képes kiszúrni egy kanyargós, zöldesbarna, félméteres dolgot, amikor az beleolvad a környezetbe egy fa törzse mellett, a lehullott levelek között. Ez általában nagyon gyorsan történik, rögtön amint egy ilyen tárgy megjelenik a látóterünkben. Ezt nevezik figyelmi elfogásnak is; nem igényel tudatos erőfeszítést, automatikus, reflexszerű folyamat. A gyors észlelést az agyban egy olyan pálya végzi, amelynek középpontjában egy mandula alakú mélyagyi struktúra, az amigdala áll, amely az érzékszervekből, a látásból és a hallásból származó információk érzelmi értékének megfigyeléséért felelős. Ez az agyi pálya, a száliencia-hálózat, teszi lehetővé, hogy egy potenciális fenyegetés gyorsan megragadja a figyelmünket anélkül, hogy észrevennénk, hogy ez megtörténik. Evolúciós szempontból ez hasznos, mert így több időnk van arra, hogy elkerüljük a bajt.
Ha egyszer már szemügyre vettük azt a valamit, ami lehet, hogy kígyó, de lehet, hogy nem, először nagyon nehezen tudjuk levenni róla a szemünket. Ez a második torzítás, a fenyegetésektől való elfordulás nehézsége, amely azzal a képességünkkel van összefüggésben, hogy szabályozni tudjuk, hova nézünk. A figyelmi erőforrások elosztásának szabályozását az agy azon részei irányítják, amelyek a "magasabb" funkciókban, például a gondolkodásban és a tudatos, céltudatos cselekvésekben vesznek részt, más néven a végrehajtó kontrollhálózat. A második torzítás még mindig automatikus, és a tudatos végrehajtó kontrollhálózat munkáját mutatja, amelynek célja, hogy másfelé nézzünk, és más dolgokat fedezzünk fel a környezetében. Evolúciós szempontból ennek a torzításnak az a pozitívuma, hogy több időt ad arra, hogy részleteket gyűjtsünk a potenciális fenyegetésről, és megértsük, hogy valóban fenyegetéssel állunk-e szemben, és ha igen, akkor mi az (például hogy amit látunk, az egy kígyó vagy csak egy ág).
Végül, amint képesek leszünk végre levenni a tekintetünket a potenciális fenyegető tárgyról, az agyunk valószínűleg elkezdi pótolni a bámulással töltött időt. Ez úgy történik, hogy nem nézünk újra a fenyegetésre, helyette gyors tempóban a környezet más részeit fedezzük fel. Ez a harmadik torzítás, a figyelmi elkerülés. Ez ismét erősen kapcsolódik a végrehajtó hálózathoz, de mégsem tudatos, mert a fenyegetés jelenléte nélkül nem kerülnénk el ilyen hosszú ideig azt, hogy egy helyre nézzünk. Ez a torzítás azért hasznos, mert segít a figyelmünket a környezetünkre irányítani, és megtalálni a kiutat abból a kellemetlen helyzetből, amikor valami fenyegetővel szembesülünk.
Fight, flight or freeze
Amikor fenyegetést észlelünk, a védekező hálózat felkészíti a szervezetünket a cselekvésre. Ezek a viselkedési minták – a harc, a menekülés vagy a lefagyás (fight, flight or freeze) – veleszületettek és segíthetnek elmenekülni a fenyegetés elől. A testünk úgy készül fel arra, hogy gyorsan elindítsa e minták valamelyikét, hogy az agyunk változásokat idéz elő az érzelmi (pl. agresszió, félelem) és fiziológiai (pl. szívverés, légzés felgyorsulása, vérnyomás emelkedése) állapotunkban. Ezek a változások együttesen lehetővé teszik az ember számára, hogy megfelelően reagáljon egy fenyegető helyzetre, növelve a sérülés nélküli megmenekülés és ezáltal a túlélés valószínűségét.
A túlélési hálózat aktiválása rendkívül gyors folyamat, és általában tudattalan szinten, automatikusan történik. Gyakran csak néhány másodperc elteltével tudatosul bennünk, hogy mitől féltünk, és mitől kezdett gyorsabban verni a szívünk. A potenciális veszélyre utaló jelek gyorsan megragadják a figyelmet, míg a környezettel kapcsolatos részletesebb információk később érnek utol minket. Ezek aztán lehetővé teszi, hogy alaposan felmérjük a helyzetet, és eldöntsük, hogyan cselekedjünk. Például mikor a strandon észrevesszük azt a kígyóra emlékeztető tárgyat, hirtelen megállunk, talán fel is kiáltunk, és késztetést érezünk arra, hogy elfussunk. De aztán a tárgyat közelebbről megvizsgálva rájövünk, hogy az valójában csak egy ág. Ezután megkönnyebbülünk, és talán egy kicsit bolondnak is érezzük magunkat, hogy annyira megijedtünk. Egy ilyen esetben az egész erőfeszítés feleslegesnek tűnhet, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ember nem szeret megijedni. A fenyegetés észlelésének és az éberségnek a folyamata néha sokba kerül a szervezet számára, mert téves riasztásokat eredményezhet. Ugyanakkor még mindig jobb, ha valami ártalmatlan dologtól tévesen riadunk meg, mintha felkészületlenül állnánk egy valódi fenyegetéssel szemben.
Fóbia ellen virtuális valóság?
A túlélési hálózatok érzékenysége személyenként és helyzetenként eltérő. Néhányunkat talán könnyebb megijeszteni, mint másokat, és ez azt jelentheti, hogy az adott személy számára alacsonyabb az a küszöb, amit a védekező hálózat potenciálisan fenyegetőnek címkéz. Ha az aktivációs küszöb alacsonyabb, az általában nagyobb éberséget és több téves riasztást jelent. A fenyegető ingerekre való érzékenység és a fokozott reakciókészség egy bizonyos szintig evolúciósan adaptívnak tekinthető, mivel elősegíti a túlélést. Ugyanakkor a túlságosan érzékeny védekező hálózat állandó készenléthez és állandó stresszhez vezethet, ami egy idő után a védekező mechanizmus kimerülését eredményezheti. A túlzottan érzékeny védekező hálózat tekinthető az egyes dolgokkal szembeni túlzott és irracionális félelmi reakciók kialakulásának alapjaként is. Ezeket fóbiáknak nevezzük. Hosszú távon a fóbiák súlyos egészségügyi problémákat okozhatnak. Fontos tehát, hogy felhívjuk a figyelmet, segítsük az embereket abban, hogy beszéljenek a félelmeikről, és megtaláljuk a segítségükre szolgáló módszereket. Érdekes, hogy egyes intervenciós technikák felhasználják azokat a feladatokat, amelyeket a kutatók a kísérleteikben alkalmaznak, a fenyegetéssel szembeni figyelembeli torzítások módosítására. Az ilyen intervenciók célja, hogy csökkentsék a fenyegetések figyelemfelkeltő hatását, és képessé tegyék az embereket arra, hogy amikor akarnak, el tudjanak fordulni az ilyen tárgyaktól. Ez a módszer még korai fázisban van, ezért a jövőbeni kutatásoknak fel kell tárniuk, hogyan lehet hatékonyabbá tenni, például az olyan modern technológia, mint a VR alkalmazásával. Ehhez az is szükséges, hogy még jobban megértsük, hogy pontosan hogyan működnek a figyelmi torzítások, és hogyan alakulnak ki az embereknél a fóbiák.
A szerző pszichológus, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézetének tudományos munkatársa és a Visual Cognition and Emotion labor vezetője.
Hivatkozások
- LeDoux, J. (2012). Rethinking the emotional brain. Neuron, 73(4), 653-676.
- LoBue, V. (2014). Deconstructing the snake: the relative roles of perception, cognition, and emotion on threat detection. Emotion, 14(4), 701.
- Coelho, C. M., & Purkis, H. (2009). The origins of specific phobias: Influential theories and current perspectives. Review of General Psychology, 13(4), 335-348.
- Cisler, J. M., & Koster, E. H. (2010). Mechanisms of attentional biases towards threat in anxiety disorders: An integrative review. Clin. Psychol. Rev., 30(2), 203-216.
- Liddell, B. J., Brown, K. J., Kemp, A. H., Barton, M. J., Das, P., Peduto, A., ... & Williams, L. M. (2005). A direct brainstem–amygdala–cortical ‘alarm’system for subliminal signals of fear. Neuroimage, 24(1), 235-243.
- Bracha, H. S. (2004). Freeze, flight, fight, fright, faint: Adaptationist perspectives on the acute stress response spectrum. CNS spectrums, 9(9), 679-685.
- Nesse, R. M. (2001). The smoke detector principle: Natural selection and the regulation of defensive responses. Annals of the New York Academy of Sciences, 935(1), 75-85.
- Zsidó, A. N., Kiss, B. L. (2022) A specifikus fóbiák epidemiológiája és lehetséges kezelésük számítógép-és VR-alapú kognitív viselkedésterápiás módszerekkel. IN Teleki, Sz. Á., Csókási, K. (szerk.) Sorsunk – Jelenünk. Akadémiai Kiadó, BP.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: