Nem minden oltásellenes hülye: van, aki a tűszúrástól retteg, és senkinek nem mer beszélni róla

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

„A koronavírus-járvány nyomasztó” – gondolja nagyjából hétmilliárd ember. „Rettegek az injekciós tűktől” – gondolja az emberiség nagyjából 4 százaléka. Az érdekellentét jól látható: a járvány ellen a vakcina a legjobb védekezés, amit tűvel juttatnak a szervezetbe. Vajon egy tripanofóbiás mit tart ijesztőbbnek: a megjósolhatatlan kimenetelű, potenciálisan halálos betegséget, vagy azt, hogy tűt szúrnak belé?

A tűszúrástól való félelmet a kívülálló gyerekesnek tartja, mivel gyerekként természetes, hogy sírással reagálunk a fájdalomra, a felnőttek viszont tudják, hogy az injekció nem annyira fájdalmas, a vakcina pedig hosszú távon életmentő lehet, ami megér egy kis kellemetlenséget. Ha egy felnőtt komoly érvként hozná fel a tűszúrás miatt érzett félelmeit, nem sok együttérzésre számíthatna. 

Pedig a tripanofóbia nem hiszti, nem gyerekes viselkedés, és nem is kényeskedés. Az injekciónak nincsenek olyan kockázatai, amik indokolnák a vele szemben érzett irracionális félelmet, de az, aki már az orvoslátogatás gondolatától is szorongani kezd, ilyenkor már nem is gondolkodik. Csak a félelme diktál: menekülni próbál, szédülni kezd, rosszabb esetben el is ájul.

„Félresöpörjük az emberek tűkkel kapcsolatos aggodalmait, mintha nem lehetne beismerni vagy szóba hozni, hogy van ilyen. Pedig a gyerekek kétharmadának és a felnőttek negyedének ellenérzései vannak a tűkkel szemben, és 5-10 százalékuknál ez az ellenérzés szélsőséges szorongásba és félelembe csaphat át”

mondta a Discover Magazine-nak Anna Taddio, a Torontói Egyetem farmakológiai szakértője. Taddio szerint ha vannak olyanok, akik annyira rettegnek a tűtől, hogy emiatt nem oltatják be magukat, akkor muszáj megoldást találnunk rá, hogy enyhítsünk a félelmeiken. És keresve sem találhatnánk jobb alkalmat a félelemkezelő taktikák elsajátítására, mint egy oltási szezont járvány idején.

Félelemmel a kötelező oltás ellen

A tűtől való félelem számos formában jelentkezhet – az emberek többségénél csak akkor üti fel a fejét, amikor már az orvosnál ülve várják az injekciót. A másik véglet a vér-, injekció- és sérülésfóbia; amikor a tűtől való rettegés jóval a vizit előtt kezdődik; részben ez az oka, hogy sokan el sem jutnak addig, hogy beoltassák magukat.

Persze, nem kellemes érzés, ha tűt szúrnak az izmainkba vagy a bőrünk alá; sokan abban is kételkednek, hogy az van-e a fecskendőben, amit az orvos állít. De ha a félelmeink miatt nem oltatjuk be magunkat vagy a gyerekeinket, annak rosszabb következményei lehetnek a félelemnél. Akik rendszeresen adnak injekciót gyerekeknek, rutinszerűen nyugtatják meg a kicsiket; tudják, hogy lehet kordában tartani a félelmet. Ha náluk bevált a taktika, miért ne segíthetne a felnőtteken is?

Ezen azért is érdemes elgondolkodni, mert ilyen felnőttekből sok van. Az USA-ban 4 százalékra becsülik a tripanofóbiások arányát; mások úgy vélik, hogy a diagnosztizálatlan esetekkel együtt több mint kétszer ennyien lehetnek. Taddio és munkatársai 2012-ben végeztek egy kutatást, amely szerint a szülők 7 százaléka és a gyerekek 8 százaléka a tripanofóbiát nevezte meg a védőoltás elutasításának fő okakánt.

Fotó: HERVE DE GUELTZL/Photononstop via AFP

A szülők idegessége viszont könnyen átragadhat a gyerekekre is, akik öntudatlanul is a magukévá teszik a rossz mintát. Amikor Timothy Callaghan, a Texas A&M Egyetem egészségpolitikai szakértője egy felmérésben a tűtől való félelmükről és az oltásszabályozásról kérdezte a szülőket, azok, akik a legjobban féltek a tűtől, 16 százalékkal szívesebben választották volna az oltásuktól eltekintő háziorvost. Ugyanennyivel, 16 százalékkal volt magasabb azoknak az aránya, akik csak az iskolakötelezettség miatt egyeztek bele, hogy a gyerekük védőoltást kapjon.

Tanuljunk a gyerekektől!

A tűszúrástól való félelemről azok a nővérek tudnának a legtöbbet mesélni, akik az idejük nagy részét azzal töltik, hogy kisgyerekeket oltsanak be.

„Mi, akik a gyerekekről gondoskodunk, az egész szakmai életünket azzal töltjük, hogy újabb és újabb módszerekkel próbáljuk elviselhetővé tenni az oltást” – írta a Discover Magazine-nak Margot Savoy, a Temple University Hospital munkatársa.

Ahhoz, hogy beoltsunk valakit, egy injekciós tű, egy fecskendő, egy izmos segítő és biztos kéz kell. Ahhoz viszont, hogy a páciensek ne erőszakként és teherként éljék meg az oltást, nem elég a fecskendőkezelési rutin. Ahhoz pszichológia kell: kísérletező kedv, empátia és sok-sok türelem. Az, hogy a nővérek és orvosok rengeteget kísérleteztek a legkíméletesebb oltási módszerekkel, a felnőtteknek is jó hír, mert a szorongáscsökkentő módszerek egy részét ők is felhasználhatják.

A gyerektippekben nincsenek komolyabb megfejtések: mindegyik arra irányul, hogy az oltás hogyan legyen a legkevésbé rossz. Hagyjuk nekik, hogy fogják valakinek a kezét, vagy másra figyelhessenek, miközben megkapják az oltást. Adjunk rájuk rövid rövid ujjú pólót; így nem kell levetkőzniük, ami fokozná a kiszolgáltatottságukat. Ezen mi is segíthetünk, ha adunk nekik némi kontrollt a helyzet fölött. Bízzuk rájuk a döntést a kis dolgokban: hagyjuk, hogy ők válasszák ki a kedvenc rövid ujjú pólójukat, és hogy ők mondhassák meg, hogy akarják-e látni a tűt szúrás előtt, vagy sem.

Fotó: DAN PANGBOURNE/Image Source via AFP

A felnőtt tippek is hasonló mintákat követnek. Javasoljuk, hogy érkezzenek rövid ujjú pólóban. Hagyjuk, hadd piszkálják a telefonjukat: jobb, ha arra koncentrálnak, mint a félelmeikre. Ha a páciens tömeges oltóhelyre megy, próbáljunk privát szobát keríteni neki. Ezek az apró gesztusok nagyban csökkenthetik a szorongást.

Fájni fog, de nem annyira, mint a betegség

Arra is fontos odafigyelni, hogy soha ne próbáljuk megvezetni a pácienst. Ne mismálsoljunk: mondjuk meg nekik, hogy igen, egy kicsit fáj, amikor vékony, hegyes fémdarabot szúrnak a húsunkba, és a rossz érzés egy darabig velünk marad. Ez kontraproduktívnak tűnhet, de ez a helyes lépés: ha nem bagatellizáljuk el a tűszúrás fájdalmait, a páciens érezni fogja, hogy az orvosa komolyan veszi és megérti őt.

Savoy is őszinteségpárti: mindig megmondja a pácienseinek, hogy évente beoltatja magát influenza ellen. Azt sem titkolja, hogy az injekció után a szúrás helye egy darabig sajogni szokott, de ki lehet bírni: ez az apróság jóval elviselhetőbb az influenzánál (hát még a koronavírusnál!).

A legsúlyosabb tűfóbiásoknak érdemes szakértői segítséget keresniük. A pszichológusok, ahogy más fóbiákat is, a tűtől való félelmet is gyakran kezelik expozíciós terápiával. Ilyenkor fokozatosan szoktatják hozzá a pácienst a féleleme tárgyához: először beszélnek róla, aztán képet mutatnak róla, majd megérinthetik; és ha felkészültnek érzi magát, jöhet az injekció is. 

Persze, kérdéses, hogy mi lesz hatékonyabb: az expozíciós terápia vagy azok a kutatások, amik a tűszúrást kiváltó orrspray-k és tapaszalapú vakcinák fejlesztésére irányulnak. Ez a kérdés azonban elméleti: a gyakorlati valóság az, hogy járvány van, oltási időszak jön, és a vakcinákat tűvel fogják beszúrni a bőrünk alá. Próbáljuk megértőbbek lenni azokkal, akik ezt nálunk nehezebben emésztik meg; ezzel a fóbia természetét is jobban megérthetjük, és egy lépéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy mindenki megkapja az életmentő vakcinát.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: