Úriember bowie nélkül még a budira se!
A Merriam-Webster definíciója szerint a bowie-kés „masszív, egyélű vadászkés, amelynek konkáv (egy oldalról köszörült) fokéle vezet a hegyhez”. Hát ha valaki tudja, mi az a bowie, az vagy Old Shatterhand lesz, vagy a Merriam-Webster szerkesztői – gondolhatná az ember, de nagyobbat nem is tévedhetne. A vadnyugat egyik legnépszerűbb fegyveréről ugyanis a jelek szerint nem elég, hogy azt sem lehet biztosan tudni, hogy ki találta fel, hanem arról is megoszlanak a vélemények, hogy pontosan milyen is egy bowie-kés, mitől lehet bowie-nak hívni egyáltalán, és nagybetűvel kell-e írni vagy kicsivel (az angolban a nagybetűs írásmód az elterjedt, mi azért írjuk kicsivel, mert mostanra nagyjából köznevesült).
Azért van még remény: az Encyclopedia of Arkansas a Merriam-Websternél bővebb definícióval szolgál, amiből rögtön kiderül, hogy az előbbiben egy komoly hiba található, a bowie egyik legfőbb ismérve ugyanis éppenséggel az, hogy nem vadászkés. Az arkansasiak szerint a kés elsősorban önvédelemre vagy közelharci fegyverként szolgált, és bár erre a célra egy bármilyen fix pengés kés alkalmas, a korai bowie-k elsősorban a kidolgozásukban különböztek a hétköznapi késektől. Az, amit manapság a pengeforma mellett a bowie legfőbb ismérvének tartanak, vagyis a fémből készült keresztvas, nem volt a típus alapkövetelménye, a díszítés viszont annál inkább: a kések markolatát és tokját ezüstveretekkel, a penge lapját és a markolatot pedig vésetekkel díszítették.
Az úriember ismérve
Akármilyen is volt, úgy tűnik, hogy a vadnyugaton nem is volt komolyan vehető ember az, akinek az övében ne lett volna legalább egy bowie. Ezt jól mutatja az is, hogy Karl May itthon is népszerű regényeiben a bowie is visszatérő szereplő: amikor megjelenik a színen Old Shatterhand, nem hiányozhat a személyleírásából a széles övbe dugott két revolver és a bowie-kés. Ahogy nem hiányozhat senki máséból sem, csak May nem minden esetben biggyesztette a kés elé azt is, hogy bowie.
Annyi biztos, hogy a bowie James Bowie amerikai pionírról és katonáról kapta a nevét: a történet szerint James 1827-ben összetűzésbe keveredett egy ellenséges csapattal, majd a nála lévő nagy késsel egy embert megölt, többeket pedig megsebesített. Az eset később a sandbari párbaj néven vált ismertté, de az némileg homályos, hogy Bowie milyen kést használt – testvére, Rezin Bowie szerint egyszerű vadásztőrről volt szó. Az összecsapás valóban párbajjal kezdődött, de miután a felek egymásra lőttek, általános verekedés tört ki. Maga Bowie is golyót kapott, és miután kilőtte a fegyverét, vadászkésével védekezett.
Rezin bowie-ja
Rezinben viszont egy marketinges lelke talált otthonra, bár azt sem tudta, hogy mi az: miután az eset ismertté vált, késeket ajándékozott a barátainak, és azt állította, hogy ezek szakasztott másai a híres összecsapásban használt eredeti bowie-nak. A késről a korabeli források azt írják, hogy egy nagy henteskés lehetett – ami csak azért gyanús egy kicsit, mert hiába hivatkoztak többen független szemtanúkra, az összecsapásnak a résztvevőkön kívül nem is voltak független szemtanúi.
Annak ellenére, hogy mit mondott az ügyről Rezin, elképzelhető, hogy Jim Bowie kése mégsem volt hétköznapi darab. A Washington Telegraph 1841-ben megjelent cikke szerint Bowie egy arkansasi kovácstól, James Blacktől rendelt egy különlegesen kidolgozott vadászkést, és valószínűleg ezt használta Sandbarban is. A történetet két arkansasi képviselő, Daniel Webster Jones és Augustus Garland is megerősítette, Black pedig valóban különleges késeket készített: a rikasszót (a penge markolathoz legközelebb eső részét) ezüsttel díszítette, ahogy ezüstveretek díszítették a kések koporsó alakú markolatát is. Ezt a típust később többen másolták, és idővel ezt kezdték el szélesebb körben bowie-nak hívni.
Ember ellen, állat ellen
Raymond Thorpe amerikai történész, az egyik első bowie-monográfia, az 1948-ban megjelent The Bowie Knife szerzője szerint az 1800-as évek elején a telepeseknek különösen nagy szükségük volt megbízható késekre: a legtöbben főként nyúzáshoz használatos, rövidebb pengéket használtak, de ezek nem voltak különösebben alkalmasak önvédelmi célokra. A nagyobb pengék elterjedéséhez persze ügyes kovácsok is kellettek, amint viszont megjelentek, a telepes és a katona felbecsülhetetlen értékű segítséget kapott velük: nem kellett hozzájuk golyó, ember és állat ellen is bevethetők voltak, ráadásul az önvédelmen kívül még egy sor feladatra alkalmasnak bizonyultak. Thorpe szerint Black mindenkinél jobban kielégítette ezeket az igényeket, és mivel a nyúzókés erre nemigen volt alkalmas, az újfajta fegyverekkel párhuzamosan jelent meg a késpárbaj is a vadnyugaton. A műfaj 1827-ben még kellőképpen frissnek számíthatott ahhoz, hogy James Bowie kalandja hírértékű legyen, a késfajta pedig, még ha hétköznapinak számított is, a határvidéken csak szűk harminc évvel azelőtt jelent meg – könnyen lehet, hogy valaki emiatt is kifejezetten Bowie-val azonosította a késformát (annak ellenére, hogy Thorpe szerint Bowie csak a sokat idézett összecsapás után, 1830-ban rendelt egyáltalán kést Blacktől). A harmincas évek végére a bowie már bőven ismert volt, és nem elsősorban munkakésként: a hosszú kések elterjedésével példátlan erőszakhullám vette kezdetét, a nehezen használható, lomha tőrösbotok és elöltöltős fegyverek helyét pedig átvették a kések.
A bowie mellett – vagy azzal együtt – Black egy másik késfajtája is hódító útra indult: az Arkansas Toothpick. Ezek is nagy kések voltak, koporsó alakú markolattal, és a köznyelv nem is nagyon tett különbséget a bowie és a toothpick között, csakhamar mindkettőt bowie-nak emlegették. A másik modell népszerűsége nem is volt véletlen: ugyan Black munkáit sokan másolták, de erre a modellre az angliai Sheffieldben is felfigyeltek, az ott készült kések pedig csakhamar elárasztották Arkansast, ahol a fegyverek miatti erőszakhullám hatására több államban be is tiltották őket. Mára a két késtípus útjai ismét elváltak egymástól: bowie-ként az ujjvédővel ellátott fixpengés késeket emlegetik, az Arkansas toothpick pedig kétélű, és nincs rajta keresztvas.
A Black-féle bowie
Thorpe szerint a bowie elsősorban Black érdeme, de magának Bowie-nak is volt hozzá köze: amikor 1830-ban leadta a rendelését egy késre a kovácsműhelyben, részletes instrukciókat adott a mesternek, azzal bízta meg, hogy a saját fegyveréről készítsen egy jó minőségű másolatot. Black így is tett, de amikor Bowie visszatért a kész munkáért, egy másik fegyvert is bemutatott neki: ezen már fel volt élezve a fokél, míg a katona eredeti tervein nem. Bowie elfogadta az újítást, és a kovács saját fejlesztése mellett döntött.
Szép is lenne, ha ennyire egyszerű lenne a történet: megvan a kapocs Bowie, Black és a kés között, nincs itt semmi látnivaló, ugye. De van: Norm Flayderman amerikai fegyverszakértő szerint a történet büdös. Flayderman a Washington Telegraph beszámolóját hiteltelennek tartja, és kiemeli, hogy Black az élete végére teljesen megbuggyant, alkalmatlan volt a munkára, és mivel őrült volt, könnyen lehet, hogy csak valami nagyot akart mondani, amikor a bowie feltalálásával dicsekedett (arról nem is beszélve, hogy késői éveiben meg is vakult). Az 1800-as évek ráadásul nem is voltak olyan hátborzongatóan régen, mégsem került elő egyetlen olyan kés sem, ami Black beütőjét viselte volna, a legtöbb olyan adat, amire a Bowie-sztoriban hivatkozni szokás, pedig vagy tőle, vagy még csak nem is szemtanúktól, hanem hallomások alapján született.
A csodafegyver
Szinte érthetetlen, hogy miért Bowie 1827-es verekedését hozzák fel a bowie-kés diadalmeneteként, amikor még akkor nem is volt ilyen modell, ráadásul nem is igazán lehet tudni, hogy mi történt. Ezt a hiányt pótolja egy későbbi történet, ami viszont már a valódi bowie-nak ágyaz meg: Jim Bowie nem sokkal azután, hogy kézhez kapta Black kését, három banditával találkozott jártában-keltében. A bozótból ugrottak elő, nyilván késsel a kezükben, és az egyikük megragadta a ló kötőfékjét. Őt Bowie az új késsel rövid úton elintézte: átszúrta a fejét. A másik jómadár már megsebezte az áldozatát, de csak felszíni sérüléseket okozott a vádliján, cserébe viszont Bowie egyetlen mozdulattal kibelezte, a harmadik banditának pedig, aki menekülőre fogta, kettéhasította a fejét – és mindezt egyetlen késsel. John Wickhez, sőt, Old Shatterhandhez méltó hőstett, az kétségtelen, de ezeknek a történeteknek a forrása is James Black volt, aki egyre jobban profitált a lassan népmesehőssé nemesülő Bowie balhéjaiból.
Thorpe szerint maga Davy Crockett, a híres westerner (és rajzfilmhős) is megdicsérte Bowie különleges kését, Black elmondása szerint pedig az előbb elmesélt támadás után sorra érkeztek hozzá a megrendelések, amelyekben Bowie késéhez hasonlót kértek az ügyfelek – ez rövidült azután bowie-késre. Black mindezzel egyébként nem sokat ért: vakon, demensen, egy fillér nélkül halt meg, miután hiába próbálták kezelni egyre elhatalmasodó betegségét. A balladai homály azért nála is megmarad: még maga Thorpe is azt állítja, hogy a kovács valamilyen különleges technika birtokában lehetett, esetleg ismerhette a damaszkuszi acél készítésének titkát, ezért készíthetett ilyen legendás pengéket – amelyek közül persze aztán egy se maradt fenn. Sőt, ami azt illeti, hiába emlegetik a majdnem-korabeli lapok is előszeretettel James Blacket, a nyilvántartásokban nem szerepel ilyen nevű ezüstműves, márpedig a legendárium szerint Black azért is díszítette ezüsttel a rikasszót és a kések markolatát, mert eredetileg ezt a szakmát tanulta ki.
Egy teljesen hétköznapi kés
A történetben sok homályos pont van, de az biztos, hogy Black létezett, sőt, az is, hogy kovács volt: a hagyatékában számos késkészítéshez használatos holmit találtak, egy dagerrotípián pedig két vadnyugati úriemberrel ábrázolták, akik büszkén mutatták a késeiket a kamerának, ezeket feltehetőleg Black kovácsolta. Flayderman szerint nem is Black léte vagy nemléte a kérdés, hanem az, hogy milyen szerepe lehetett a bowie-kés létrehozásában. A szerző végül arra jut, hogy jobbára semmilyen: amit a habókos kovács a Bowie-val való kapcsolatáról mondott, inkább az őrület számlájára írható, mint máséra.
Flayderman szerint az igazi bowie mégiscsak az volt, amit Bowie az 1827-es összecsapásnál használt, és ha ez az, a kirakós még egy darabja a helyére kerül: ha Bowie tényleg vitt egy kést Blacknek, hogy készítsen róla másolatot, ez lehetett az, és ha ez volt az, akkor a késforma feltalálója nem más, mint Rezin Bowie, aki ugyan „teljesen hétköznapi vadászkésnek” nevezte a fegyvert, amit a testvérének adott, de a jelek szerint mégis újított rajta valamit. Ez magyarázza azt is, hogy miért adhatott a barátainak „igazi bowie-késeket”: ha ő találta fel őket, csak tudta, hogy néznek ki, arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben a Bowie név duplán is helytálló, és így nem a leghíresebb forgatójára utal, hanem magára a kovácsra, aki megálmodta. Maga Rezin csak félig vállalja fel az atyaságot: miközben beismeri, hogy ő készítette az öccsének az ominózus kést, hozzáteszi azt is, hogy az első modellt több fegyverkovács is tökéletesítette, míg elnyerte a végső formáját (bármilyen is legyen az).
Rezin egy 1838-as levelében írta, hogy ő adta Jimnek a kést, és bár Flayderman szerint valójában senki sem találta fel a bowie-t, ez azért mégis jelent valamit: Bill Worthen, az Arkansasi Történeti Múzeum munkatársa, az Antique Bowie Knife Association tagja szerint ráadásul az, hogy Rezin elismeri, hogy tapasztalt kovácsok fejlesztették tovább a találmányát, egybevág a Thorpe által közölt történettel, amelyben Black fejlesztésével születik meg a klasszikus bowie-forma. Ez arra utal, hogy hiába nincsenek rá tárgyi bizonyítékok, könnyen elképzelhető, hogy a bowie-kés valódi feltalálója mégis Black lehet, aki a Rezin által megálmodott formát véglegesítette. Bár Flayderman szerint még a Blackről szóló 1841-es cikk is fenntartásokkal kezelendő, Worthen elfogadja, amit Blackről írnak, méghozzá azért, mert az arkansasi Washington akkoriban egy olyan kisváros volt, ahol az újságban nem lehetett bődületes hazugságokat lehozni.
Flayderman szerint arra sincs bizonyíték, hogy Black egyáltalán készített volna késeket, de ahogy arra Worthen is felhívja a figyelmet, egy ekkora városban azt is tudja mindenki, hogy ki süti a legfinomabb pitét, ha pedig él ott egy kiváló fegyverkovács, aki vaksága és demenciája miatt már évek óta nem dolgozik, arról is köztudomású lehetett, hogy korábban mivel foglalkozott – még akkor is, ha Jim Bowie eddigre már olyan népmesei hőssé vált a környéken, akivel bármi megeshetett.
Smithwick és a másolatok
Hiába Flayderman kétkedése, a legtöbb szerző vagy Rezin Bowie-t, vagy James Blacket tekinti a bowie atyjának, a legvalószínűbb forgatókönyv pedig az, hogy Black Rezin mintája alapján dolgozott a késen. Persze ez így túl egyszerű lenne: a bowie-t írásban az elsők között Davy Crockett említi, majd a Washington Telegraph, de korai ismerői közé tartozik Noah Smithwick amerikai fegyverkovács is, aki ugyan nem állítja, hogy ő találta fel a bowie-t, de azt igen, hogy ő volt az egyik első gyártója. Smithwick az önéletrajzában azt írja, hogy miután Jim Bowie felépült az 1827-es verekedésben szerzett sérüléseiből, San Felipébe utazott, és felkereste őt a műhelyében. Bowie a verekedés után különösen büszke volt a késére, amelyre elefántcsontból készült markolatot készíttetett, a rikasszót ezüstborítással látta el, és a kés tokját is ezüstveretekkel díszíttette.
Smithwick adja a bowie első pontos leírását is, Bowie ugyanis azt kérte tőle, hogy készítsen másolatot a fegyverről. Szerinte Bowie eredeti kése teljesen hétköznapi darab volt, az újdonságot szinte csak a díszítések adták: a penge tíz hüvelyk (bő 25 centi) hosszú, a legszélesebb pontján pedig két hüvelyk (körülbelül 5 centi) széles volt. Bowie népszerűségét jól mutatta, hogy amint híre ment, hogy Smithwick kést készít neki, a vásárlók nála is sorban jelentkeztek az „eredeti bowie-késért”, a korábbi öt dolláros ár helyett pedig a kovács húsz dollárt is elkérhetett egy darabért. A történet kísértetiesen hasonlít Blackéhoz: itt is egy másolatot kértek a kovácstól, és itt is megnőtt a termékei iránt a kereslet, miután kitudódott, hogy maga a nagy Jim Bowie adott munkát neki. Smithwick beszámolója szerint az ikonikus késben nem volt semmilyen különösebb titok, csak díszesebb volt, mint a megszokott kések, Black viszont azt állította, hogy a fegyver különleges volt – azt viszont nem mondta meg, hogy mi volt benne olyan rendkívüli.
D. Webster Jones kormányzó a visszaemlékezéseiben azt írja, hogy miután az idős kovácsot befogadta a családja, Black az „igazi bowie” receptjével akarta meghálálni a jóságukat, de addigra olyannyira megromlott a mentális állapota, hogy csak annyit tudott elmondani, hogy 12 lépésben készül ez a csodafegyver, de addigra magukat a lépéseket elfelejtette. Jones ezt ájtatosan úgy értelmezte, hogy a Jóisten bizonyára nem óhajtja, hogy Black másokkal is megossza a titkait, és biztosította róla az öregurat, hogy nem neheztel rá, amiért mégsem tudja megmondani neki, mitől is lesz bowie a bowie. A titok a későbbi kormányzó szerint az acél hőkezelésében rejlett, Black pedig Jones gyermekkora óta ígérgette, hogy ha felnő, megtudja majd a titkot, viszont addigra sajnos el is felejtette.
Bowie öröksége
Bowie eredeti kése elveszett, amikor a katona elesett az alamói ütközetben, de az amerikai Arms Gazette 1979-ben megjelent számában azt írják, hogy még ez sem olyan egyszerű történet, mint amilyennek elsőre látszik: mint azt Black és Smithwick példája is mutatja, Bowie szeretett másolatokat készíttetni a fegyvereiről, így ha mégis előkerülne az eredeti, korántsem biztos, hogy az tényleg a „valódi” bowie-kés lenne. Bowie-ról köztudott volt, hogy mestere a késharcnak és a késdobásnak, és egyszerre három vagy négy kést is hordott magánál, és ezek még csak a hétköznapi használatra szánt darabok voltak: Smithwick szerint azért is készíttetett másolatot az eredeti késről, mert nem akarta a hétköznapi használattal leharcolni, erre megfelelőbbnek tartott egy replikát – könnyen lehet, hogy az eredetit ünnepi emberölésekre tartogatta, szalonnázni elég volt a másolat is.
Akárhogy is szólnak a visszaemlékezések, mindeddig egyetlen Black- vagy Smithwick-féle bowie sem került elő, ahogy Bowie eredeti fegyverei is elvesztek. A pengeforma (ami vagy olyan, mint az eredeti, vagy nem) viszont töretlen népszerűségnek örvend, és nem is véletlenül: miután a vadnyugaton nevet szerzett magának, 1942-ben az amerikai tengerészgyalogosokat is Ka-Bar USMC késekkel szerelték fel, amelyek a „hagyományos” bowie-stílusban készültek – ez is bizonyítja, hogy a bevált recepteken nem igazán kell változtatni, emberölésre pedig a hosszú, clip point, esetleg élezett fokéllel ellátott penge minden másnál jobban megfelel.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: