A hanyatló Nyugat szimbólumának, a westernnek kétszer kellett meghódítania Magyarországot

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

„Végre szemtől szembe láthatjuk őket, a legendás hírű harcostársakat, Old Shatterhandet és Winnetou-t” – hallatszik a narrátor hangja, ahogy elhalkulnak a vonósok, és elkezdődik a Német Demokratikus Köztársaságban, az NDK-ban 1962-ben bemutatott film, Az Ezüst-tó kincse. Illetve ebben a formában csak hallatszana: hiába arattak káprázatos sikert a hatvanas évek elején sorra készülő keletnémet westernek, a magyar kultúrpolitika olyannyira nem kért belőlük, hogy ezekre a szavakra a hazai közönségnek a bemutató után további 11 éven keresztül kellett várnia. 

Old Shatterhand (Lex Barker) és Winnetou (Pierre Brice) Az Ezüst-tó kincsébenFotó: Az Ezüst-tó kincse

Mellékszál, de ezekben a klasszikus filmekben a szerb (pontosabban jugoszláv) származású Gojko Mitić, az NDK filmiparának későbbi első számú „indán” sztárja még csak statisztaként szerepel – az apacs törzsfőnök, Winnetou szerepét a francia Pierre Brice-re osztották, míg barátját, harcostársát az amerikai Lex Barker alakította. Az viszont nem igaz, hogy ezek a korai westernek nem a német Karl May művein alapultak: a címazonosság mellett ezt cáfolja az is, hogy Az Ezüst-tó kincse korabeli plakátján már az szerepel, hogy a közönség „az eddigi legszebb Karl May-filmet” láthatja. Egyúttal az első filmre vitt vadnyugati történetet a szerzőtől, a filmesek mindaddig ugyanis inkább May sivatagi történeteit kedvelték.

Nem járt jobban a többi klasszikus sem: a szocialista kultúrpolitika a westernre iszonyatos, szinte érthetetlen gyanakvással tekintett, „miközben ezzel a műfajjal kapcsolatban a jóval ideológiavezéreltebbnek elkönyvelt román filmátvétel sem volt különösebben finnyás: Az Ezüst-tó kincsét már 1964-ben, a Winnetou-t 1965-ben játszották” – írja Takács Róbert történész-politológus a Hollywood a vasfüggönyön túl című könyvében.

Gojko Mitić, a szerb születésű, Németországban befutott indián rajongói körében a frankfurti Nyári Filmfesztiválon, 1971-benFotó: Reiche, Hartmut/Bundesarchiv

Könyvben sem kellett 

Bár a science-fiction filmen sokáig kerülendő műfajnak számított, könyvben az ötvenes évek óta megjelenhetett Magyarországon – nem úgy a western, ami 1948 előtt a mozivásznon és a Nova ponyvakiadványaiban is virágkorát élte. Miközben Rejtő Jenő egyéb regényei idővel megjelenhettek, a vadnyugati ponyvák eltűntek a süllyesztőben: a Texas Bill, a fenegyerek című csoda például 1939 után csak 1989-ben jelenhetett meg újra, de nem járt jobban a többi hasonló regény sem. 

Igény pedig lett volna rájuk: ahogy Takács írja, ezeket a nagyközönség a bolhapiacokon kereste, az emberek pedig szédületes összegeket voltak hajlandóak kifizetni értük. „Az egyik újságíró az Ecseri piacon talált egy Claire Kenneth-trilógiát 1400 forintért” – írja, majd hozzáteszi, hogy ez 1964-ben megközelítette a havi bruttó átlagkeresetet. Ez akár lehet elírás is, de az, hogy ez így megjelenhetett egy korabeli újságcikkben, és nem kapott tőle agyvérzést a szerkesztő, jól mutatja, hogy a nép milyen elszántan vágyott a kovbojos irodalomra.

Takács szerint a magyar mozik 1969-70-ben három westernt mutattak be, de ezt követően sem dúskálhattak a műfaj rajongói a friss filmekben – a legtöbb alkotás csak évekkel az eredeti, sőt, évekkel a román, jugoszláv vagy szovjet bemutató után került csak műsorra. „A westernt lényegében ponyvaműfajnak tartották, amely ráadásul az alantas ösztönökre hat, erőszakra kondicionál” – írja. A műfaj hívei a western népmesei jellegét domborították ki, bár akadtak, akik szerint a túlzott erőszak kultusza reakciós és fasisztoid elemeket hordoz magában, amelyek a népmesei vonal és az egyszerű kisember boldogulásának progresszív üzeneténél nagyobb veszélyt jelentenek.

Erőszakra buzdító, kártékony műfaj: WinnetouFotó: Constantin film - Winnetou

Előbb a paródia, aztán az igazi

Így történhetett, hogy Magyarországon sajátos módon előbb jelent meg a western paródiája, mint maga a western, ami azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy akik nem jártak a negyvenes években moziba, az 1964-ben készült csehszlovák Limonádé Joe-t tekinthették „az igazi” westernnek. Annál is inkább, mert a háború után az aranyárban hozzáférhető ponyvairodalom mellett a műfaj nagy klasszikusa, a Winnetou is csak 1966-ban jelenhetett meg magyarul a Móránál. Németül 1893-ban adták ki először, és bár magyarul Szekrényi Lajos fordításában 1904-ben már megjelent, az itthoni westernrajongók így is bő hatvan éven keresztül Old Shatterhand nélkül maradtak. Az 1966-ban megjelent szöveget Szinnai Tivadar a magyar ifjúság számára némileg átdolgozta, de ezzel mondjuk a magyar ifjúság valószínűleg többet nyert, mint amennyit veszített, az eredeti ugyanis olyan fertelmesen dagályos, hogy még maga Old Shatterhand se bírta volna végigolvasni, pedig ő német volt.

Gojko Mitić a Winnetou III próbáján 2006-ban a Bad Segeberg-i Karl May FesztiválonFotó: ULRICH PERREY/dpa Picture-Alliance via AFP

Limonádé Joe és Rita, a vadnyugat réme 

A kultúrpolitika merevsége miatt így történhetett, hogy a Limonádé Joe után a brit Folytassa, cowboy (1967) és az olasz Rita, a vadnyugat réme (1968) is hamarabb jelent meg a mozikban, mint az első, világháború utáni western, a Paul Newman-féle A hallgatag ember (1969). A következő évtizedben ezt évenként átlagosan két valódi western követte. Ahogy Takács Róbert a Qubit kérdésére elmondta, ennek a furcsaságnak több oka is lehetett: elképzelhető, hogy a korabeli döntéshozók biztonságosabbnak ítélték, ha előbb a műfaj egy szocialista paródiáját mutatják be, majd egy nyugatit, ha pedig ezeket már engedélyezték, nagy óvatosan sor kerülhetett egy valódi westernre is. 

Kocsmai verekedés a Limonádé Joe-ban

Felmerülhet a gyanú, hogy ennek a sajátos kultúrpolitikai elképzelésnek köszönhető Bud Spencer és Terence Hill hihetetlen itthoni népszerűsége is, de Takács szerint a Spencer-Hill filmek maguktól is igen népszerűek voltak, csak nem a western-mozik miatt, hanem azért, mert nagyjából bármit csináltak, az itthon kelendő volt (1986-ban a Nincs kettő négy nélkül 1 millió 302 ezer nézőt vonzott, hajszálnyival lemaradva a Kék villám című akciófilmtől.

Western még akkor se kell, ha akciós

A western iránti hivatalos ellenszenv pedig csak nem akart csillapodni: bár az Agitációs és Propaganda Bizottság (APB) 1983-ban, amikor az országban „mintegy tízezer videómagnó és százezer kazetta” lehetett, ezek mindegyike külföldről érkezett, magyar gyártású műsoros kazettát nem lehetett kapni. Amit mégis be lehetett volna szerezni, az viszont nem kellett a kultúrpolitikának: „Közepes színvonalú western-videofilmek importját pedig – érthetően – még akkor sem látja szívesen a minisztérium, ha a Skála jutányosan tudta volna őket beszerezni” – írja Papp Emília a Világgazdaságban (idézi Takács).

Az igényt, még ha módjával is, 1969 után a Filmátvételi Bizottság igyekezett is kielégíteni. A legnagyobb sikert a Volt egyszer egy vadnyugat aratta, amelyet több mint másfél évtizeden keresztül tartottak műsoron, és amelyre a rendszerváltásig 4,4 millióan váltottak jegyet, de a többi jelentős westernfilmre is milliónál több jegy kelt el. Ilyen volt a Ben Wade és a farmer, az 1976-os, úgynevezett „progresszív” műfajba tartozó A kék katona vagy az 1980-ban bemutatott Skalpvadászok is.

A kommersz, amerikai sorozatgyártott film

Ennek több oka is lehetett: Takács szerint a propaganda a westernben látta mindazt, ami rossz az amerikai kultúrában és filmben. Erőszakos, karakteresen amerikai, és ezen sem az esetleges társadalomkritika, sem a népmesei elemek nem segítenek sokat. „A western a kommersz, amerikai sorozatgyártott film” – mondta Takács a korszak hivatalos irányvonalára hivatkozva, és ez olyannyira beragadhatott a propagandaminisztériumnál és a kulturális bizottságnál, hogy még akkor is ezen pörögtek, amikor valójában már senkit nem érdekelt különösebben a műfaj, és a közönség figyelme az akciófilmek, később pedig a szintén sokáig tiltólistás horrorfilmek irányába fordult. Az, hogy az akciófilmek, sőt, a westerneknél jóval korábban átvett háborús filmek is erőszakosak voltak, nem zavarta különösebben a cenzorokat – Takács szerint már csak azért sem, mert egy idő után a józan ész vagy a hivatalos indoklás helyét átvette a tehetetlenségi erő. 

Miközben évente csak néhány vadnyugati film bemutatását engedélyezték, akciófilmből és krimiből jóval többet fogadtak el, ez pedig később hivatkozási alapot is adhatott a döntéshozóknak: ha tavaly bemutathattak hat akciófilmet, idén is belefér, ha pedig az előző évben csak egy-két western fért bele, idén sem kell többet vetíteni. Igaz, miután Nyugatról Magyarország csak korlátozott számban vehetett át filmeket, a műfajok arányát is figyelembe véve azért nem volt olyan kevés az évi néhány műfajba tartozó film, de ezek is jókora késéssel érkeztek.

Aczélos ízlés 

A környező országokhoz mért túlzott óvatosságnak személyes okai is lehettek: Takács elmondta, hogy bár ennek írásos nyomát nem találta, elképzelhetőnek tartja, hogy a hírhedten elitista Aczél György jegyzőkönyvön kívül szóvá tehette, hogy nem tetszenek neki a vadnyugati történetek, a funkcionáriusok ezért jóval óvatosabban dönthettek a bemutatókról. Ez nem is lenne példa nélküli: az abszurd dráma Magyarországon éppen Aczél ízlése miatt járhatott be olyan pályát, amilyet, ezért férhetett bele Samuel Beckett, és ezért nem fért bele Eugène Ionesco, legalábbis a színházban nem.

Akár tiltották, akár nem, a western örök, még akkor is, ha mára többé-kevésbé elfeledett műfajról van szó: Takács felidézte, hogy bár nem volt különösebben nagy western-rajongó, gyerekkorában őt is utolérte a kovbojosdi. A western iránti igényt (vagy, ha úgy nézzük, a népmese iránti igényt) jól mutatja az is, hogy a hetvenes évek óta folyamatosan bemutatott amerikai akciófilmek jó része ugyanazt a sémát követi, mint a vadnyugati történetek: amikor Charles Bronson megalázott kisemberként egyszemélyes bosszúhadjáratra indul, csak épp ló és kalap nélkül, és a préri helyett a városban, tulajdonképpen westernről van szó. A lényeg persze az, hogy amíg létezik rózsapatronos játékpisztoly, hiába temetik, a western nem halott.

(A többször hivatkozott könyv: Takács Róbert – Hollywood a vasfüggöny mögött, Napvilág Kiadó, Budapest, 2022. Ami a könyvből kimaradt, az a Hollywood a vasfüggöny mögött Facebook-oldalán megtalálható.)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: