Hemzsegtek a bélférgek a középkori szerzetesekben

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Annak ellenére, hogy a középkori rendházak és kolostorok az átlagosnál jobban felszerelt latrinákkal és egyéb higiéniai lehetőségekkel dicsekedhettek, úgy tűnik, hogy ez nem sokat használt az ott élő barátoknak, legalábbis ami a parazitákat illeti: egy friss cambridge-i kutatás szerint kétszer olyan gyakran voltak bélférgesek, mint a hétköznapi emberek. 

A kutatók 19 Ágoston-rendi szerzetes és 25 laikus helybéli maradványait vizsgálták, és arra jutottak, hogy a szerzetesek 58 százaléka, míg a többiek 32 százaléka volt halálakor fertőzött. Ez utóbbi megfelel az európai átlagnak: a középkorban nem volt ritka az ostor- vagy fonálféreg-fertőzés. Az viszont érdekes, hogy a szerzetesek körében miért volt átlag feletti a fertőzésszám.

Piers Mitchell, a Cambridge-i Egyetem régésze szerint a rejtély kulcsa a szerzetesek eltérő életmódjában keresendő. A középkori higiénés viszonyok nem voltak épp rózsásak, de a kolostorokban külön latrinák és kézmosóhelyek voltak kialakítva, méghozzá folyóvízzel – ilyen luxussal még a leggazdagabbak sem nagyon dicsekedhettek. Mitchell szerint a kutatók emiatt előzetesen arra számítottak, hogy a szerzetesek között kevesebb fertőzöttet találnak, de a helyzet épp ellenkezőképpen alakult.

A kutatók a síroknak azt a részét vizsgálták, ahol egykor az oda temetett ember belei lehettek, az itteni üledéket aztán mikroszkópos vizsgálatnak vetették alá. Mitchell szerint ebből a szempontból szerencsés, hogy a kártevők petéi különösen szívósak, és évszázadok után is megmaradnak – különben nem is tudnának szaporodni, mert elpusztítaná őket a gyomorsav. 

A trágya átka

A régészek szerint a kiemelkedő fertőzésszámnak az lehetett az oka, hogy a szerződések gyakran a saját ürülékükkel trágyázták a konyhakertjüket. A paraziták petéitől a komposztálással meg lehet ugyan szabadulni (ha a komposzt kellően magas hőmérsékletre hevül, a paraziták elpusztulnak), de ez sem bombabiztos módszer. Miután a szerzetesek gyakran érintkeztek a fertőzött széklettel, minden alkalommal újabb paraziták kerültek a szervezetükbe - ráadásul azt is fogyasztották, amit a kolostorkertben termeltek, ezzel is súlyosbítva a helyzetet.

A középkorban a bélférgesség már ismert betegség volt, a terjedéséről azonban nem sokat tudtak, így azt sem tudták, hogy a lárvák széklettel vagy emberről emberre is terjedhetnek. A leginkább elfogadott nézet az volt, hogy a fertőzést a testnedvek egyensúlyának felborulása okozza, így John Stockton cambridge-i orvos is ennek megfelelően kategorizálta őket a 14. században. Ezek szerint a hosszú férgek a sós, a rövidek a savanyú nedvek túlzott jelenlétekor szaporodnak el az emberben, a rövid és széles testűek pedig az édes vagy semleges nedvek hatására jelennek meg. Szerencsére a középkori orvosok tudták azt is, hogy mivel lehet gyógyítani a betegséget: vagy keserű dolgok fogyasztásával, vagy pedig szárított és porrá tört vakonddal.

A kutatók szerint egyébként hiába gyötörték a férgek a barátokat, még mindig tovább éltek, mint a hétköznapi emberek: ennek az egyik oka az apátságok jobb és kényelmesebb felszereltsége, a rendelkezésre álló élelem minősége és az lehetett, hogy akik papnak álltak, általában jobb körülmények között nevelkedtek, mint a kereskedők vagy a földművelők.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: