A Qubit+ tartalmai A közmédia visszavétele Acélszappan Jövőszorongás Imposztor szindróma Karácsonyi sütemények Fenyőfafaragás

Sötétrózsaszín szemüveg, szürke valóság, sárga irigység

Dupcsik Csaba
2022.08.29. · tudomány

Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) idén kiadott egy elemzést, amely a Népszava múlt heti híradása után nagy port vert fel a sajtóban és a közösségi médiában (utóbbira jó példa Nyáry Krisztián posztja, amelyen a feltöltés után 23 órával 5,1 ezer emoji és 3,1 ezer megosztás volt). A „Pink education” jelenség Magyarországon?! című írás (pdf) az egyetemisták és diplomások közötti női felülreprezentáltságról szól, amelyet konzekvensen túlreprezentáltságnak nevez. Az elemzés egyrészt az úgynevezett „lányos/nőies” és „fiús/férfias tulajdonságokkal,” másrészt a demográfiai tendenciákra tett állítólagos kedvezőtlen hatásokkal magyarázza, hogy miért tartja kedvezőtlennek ezt a női „túlsúlyt”. Az írást, amelynek egyik legvitatottabb állítása, hogy ha túl sok nő vesz részt a felsőoktatásban, az csökkenti a házasság és a gyerekvállalás esélyét, négy szerző jegyzi, a projektvezetőként feltüntetett Füzi Beatrixon kívül Pats Regina, Puskás Balázs és Váradi Eszter. A közlés pontos dátuma nem ismert.

Az alábbiakban megpróbálom kimutatni, hogy az elemzés érvelése részben teljesen elhibázott, illetve valójában nem is érvelés, csak annak látszatát keltő szöveg, tehát az elemzés szakmai gyengeségeire koncentrálok. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy ne értenék egyet a legtöbb kritika és kommentár által felvetett morális kifogásokkal is. Jellemző, hogy az elemzés 12 alkalommal használja a túlreprezentáltság vagy túlsúly kifejezését, kezdve rögtön az írás alcímében („A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának tényezői és gazdasági-társadalmi hatásai”). Márpedig a felülreprezentáltság (tehát amikor egy bizonyos csoport tagjai nagyobb arányban jelennek meg valahol, mint az össztársadalomban) túlreprezentáltságnak minősítése mindig normatív, gyakran politikai-ideológiai elfogultságot jelez. Ez pedig egy elvileg társadalomtudományos írásban nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem általában szakmai farkasvakságot is jelöl.

Egy példa: az 1929-30-as tanévben – a zsidók egyetemről való kiszorítását célzó 1920-as numerus clausus törvény „lazítása” után – a hallgatók 10,5 százaléka volt izraelita vallású, azaz zsidó (Laky 1931: 51, 9. tábla). Ez nagyjából kétszeres felülreprezentáltságot jelentett a zsidóság össztársadalmi arányához képest, és a korabeli antiszemita hisztéria még ezt is sokallta. Azzal viszont senkinek sem volt gondja, hogy az értelmiségi, tisztviselő vagy katonatiszt szülők gyermekei több mint 12-szeresen felülreprezentáltak voltak a hallgatók között. Még az is csak a népi írók kis csoportját kezdte zavarni, hogy a földnélküli és törpebirtokos parasztok, tehát az össznépesség mintegy fele gyerekeivel szemben a társadalom másik feléből származóknak átlagosan 75-ször nagyobb esélye volt egyetemre jutni (számítás: KSH és Timár 1995:579-580 alapján).

Korántsem mellesleg: 1930-ban a magyar diplomások 9,8 százaléka volt nő. Mégis, Nyáry Krisztián említett posztja felidézi azt a kevéssé ismert tényt, hogy a nők egyetemről való kiszorításának javaslatával kapcsolatban már 1907-ben megjelent a numerus clausus kifejezés is.

Visszakanyarodva az elemzéshez: a nők néhány százalékos felülreprezentáltsága miatt túldimenzionált „túlsúlyról” és „veszélyes” tendenciákról írni. Ha viszont ezt tették, akkor az elemzés szerzőinek illett volna tisztázni, hogy milyen arányokat tartanának „egészségesnek”. Ha 50 százaléknál kisebb női arányt javasol – a 75 százalékban nőkből álló – szerzőcsoport, akkor ezt igen erősen indokolni kellene (bár nem lenne könnyű). Ha pedig 50-50 százalékot, akkor el kellene számolni azzal, hogy ilyen arányok a történelem folyamán csak egy szempillantás erejéig léteztek. Hiszen 1890 előtt a diplomások között 0,0 százalék volt a nők aránya, majd a nők, számuk folyamatos növekedése után, csak 2001-ben kerültek szolid többségbe (mely évben egyébként a 24 éves és idősebb népesség 53,9 százaléka volt nő).

A „2022-es tanév őszi félévében a felsőoktatásban tanuló hallgatók között a nők aránya már 54,55% volt” – áll az elemzésben, ami azért bravúros, mert a szerzők már egy 2022 nyarán megjelent írásban előre tudják az őszi adatokat, miközben a KSH még a 2021/2022-es tanévről is csak előzetes adatokat osztott meg. A nappali tagozaton egyébként, a júniusban zárult tanévben 52 százalék volt a nők aránya.

A női túlreprezentáció drámájának mintegy fokozásaként az elemzés így fogalmaz: „A nemi arányok eltolódásában közrejátszhatott a pedagógus szakma elnőiesedése. 2021-ben a hazai k1özoktatásban oktató 96 000 pedagógus 82%-a nő volt”. Egyszerűen nem tudom feldolgozni ezt az érvelést – mintha valaki egy hátrányos helyzetű kisebbségről írva „túlsúlynak” minősítené, hogy a csoport tagjai felülreprezentáltak a szegények között. A mai Magyarországon kutatónak sem kell lenni ahhoz, hogy tisztában legyünk vele: általában bármely szakma, illetve konkrétan a pedagógushivatás „elnőiesedése” annak következménye vagy tünete, hogy alacsony az adott foglalkozás presztízse és fizetése.

Érdekes, hogy a felsőfokú informatikai képzésben csak 15,8 százalék a nők aránya, de az itt végzettek 2,1-2,3-szor magasabb átlagos fizetésre számíthatnak, mint a hasonló szinten végzett pedagógusok; más területeken is azt láthatjuk, hogy a nők aránya és a fizetés fordítottan arányos egymással (lásd Biró Attila cikkét). És ez csak az átlagfizetés, hiszen ugyancsak köztudott, hogy a jobban fizetett vezető állásokban finoman szólva sincs „női túlsúly”; vagy például, hogy az ugyancsak „elnőiesedő” egészségügyben éppen a legmagasabb jövedelmű szülész-nőgyógyászok vagy sebészek között felülreprezentáltak a férfiak.

Kritikám további részét három pont köré összpontosítom:

I. „Az Impetus Research kutatási eredményeinek feldolgozása során az egymintás és kétmintás t-próbát, a Welch-féle kétmintás t-próbát és a leíró statisztika módszereit alkalmaztuk” – az első pillantásra szakmai kompetencia benyomását keltő elemzés azonban homokra épült. Az elemzés ugyanis előfeltételezi, hogy léteznek „férfias” és „nőies” tulajdonságok, majd az erről begyűjtött sztereotípiák eloszlását „méri.” Márpedig annak megállapítása, hogy a válaszadóik többsége szerint a szorgalom vagy a szófogadás „lányos/nőies tulajdonság”, míg a csapatjátékosság és a logika „fiús/férfias tulajdonság” egy előítélet-kutatásban esetleg érdekes lehet, de egy oktatásszociológiai cikkben teljesen funkciótlan. Korántsem mellesleg: a főszöveg + irodalomjegyzék összesen 37 oldal, miközben a nőies, a lányos, a férfias, a fiús kifejezés vagy ragozott formája összesen 540 alkalommal szerepel az elemzésben. Van ennek bármi köze a felsőoktatás nemi arányaihoz?

Nem terhelem vele a cikket, de nyomasztóan sok idézetet lehetne olyan 19. század végi, 20. század eleji szerzőktől hozni, akik azt bizonygatták, mennyire „alkalmatlanok” a nők az egyetemi képzésre és a diplomás munkákra – tipikusan „a kreativitás, az önállóság, és jó memória hiányát” emlegették. Így legalább vicces azt olvasni, hogy az elemzés válaszadói szerint az utolsó három egyaránt „lányos/nőies tulajdonság.” Kevésbé szórakoztató: mintha az elemzés fő tézise az lenne, hogy a „gendertulajdonságokról” szóló sztereotípia-gyűjtemény miatt veszélyes tendencia, hogy a nők aránya néhány százalékkal magasabb az egyetemeken. Arról nem is beszélve, hogy még célzásokat sem kapunk arra nézve, hogy miért alakult ki ez a „veszélyes” helyzet. Úgy tűnik, hogy az elemzés szerzői szerint az oktatási rendszer állapota, az általában vett női esélyek kérdése, a munkaerőpiaci diszkrimináció vagy az oktatáspolitika nem játszanak érdemi szerepet abban, hogy kialakult az állítólagos „pink oktatás.”

II. A Jelentés szerzői nem eléggé tájékozottak a szakirodalomban és a tudományos szóhasználatban. Tünetértékű a címben is kiemelt kifejezés, a pink education fogalma:

  • „A rózsaszín galléros munka mintájára a 2000-es években angolszász területeken kezdték el használni a fogalmat elsősorban a felsőoktatás vonatkozásában a nőknek az oktatás világában elfoglalt szerepének jellemzésére” – magyarázza a cikk úgynevezett Fogalomtára.

  • A főszövegben, egyelőre hivatkozás nélkül: „A munkaszociológiában bevett fogalom a »pink collar work« (rózsaszín galléros munka), amely azokat a munkaköröket takarja, ahol a nők vannak többségben. A »pink education« (rózsaszín oktatás, nevelés) kifejezést a 2000-es években kezdték el használni a nők oktatás világában elfoglalt szerepének jellemzésére.”

  • Majd a 11. oldalon végre egy hivatkozás Fényes Hajnalka A nemi sajátosságok különbségének vizsgálata az oktatásban című, 2010-ben megjelent kötetére. (Ugyanitt Lannert Judit 2021-es írására is hivatkoznak, de az utóbbi kiváló kutató kabátlopási ügybe keveredett: a hivatkozott zárótanulmányában egyáltalán nem használja ezt a kifejezést).

Fényes művének alcíme egyébként: „A nők hátrányainak felszámolódása?” (kérdőjellel a végén, nem ponttal, mint az irodalomjegyzékében. Vérmérséklettől függően lehet felháborítónak vagy minimum ironikusnak nevezni, hogy használták fel a kolléga művét az elemzés szerzői. Nézzük csak: „Könyvünk címe az is lehetett volna, hogy mi jellemzi a »pink education«-t (rózsaszínű oktatást, nevelést)? A munkaszociológiában (főleg az angolszász szakirodalomban) bevett fogalom a pink collar work (rózsaszín galléros munka) (Hunter College Woman’s Studies Collective 1983) – kezdi a könyvét Fényes. A forrás tehát egy csaknem negyven éve megjelent amerikai kötet (a mind Fényes, mind az itt tárgyalt elemzés szerzői által elhagyott alcím szerint: „Bevezetés a női tanulmányokba”, ami, némi leegyszerűsítéssel, a ma Társadalmi nemek tanulmánya [Gender Studies] néven emlegetett megközelítés előfutára volt.)

Fontos megjegyezni, hogy az angolban a kékgalléros (blue collar, kb. fizikai dolgozó) és fehérgalléros (white collar, szellemi) munkakörök bevett elnevezéseknek számítanak. A rózsaszín galléros kifejezés „azokat a munkákat takarja, ahol a nők vannak többségben. (…) A »rózsaszín galléros munka« legfontosabb jellemzője az alulfizetettség, a rutin jelleg, a személytelenség, a kevés előléptetési lehetőség, szegregáltság a férfi munkaköröktől, és egyes esetekben a kisebb szakképzettség” – írja könyvében Fényes. Bocsánat, de erről nem női „túlsúlyra”, „a nők javára” elbillent esélyegyenlőtlenségre asszociálnék (pl. a magyar pedagógusokra ebből csak az alulfizetettség jellemző).

„A »pink education« (’rózsaszín oktatás, nevelés’) fogalom még nem terjedt el az oktatásszociológiában, pedig az oktatás világa is nemek szerint megosztott, hátrányok és előnyök jellemzik a különböző csoportokat. Kérdés, hogy a nők az oktatásban hasonló hátrányokkal küzdenek-e, mint a munka világában, vagy sikerült felzárkózniuk a férfiakhoz, esetleg a férfiak kerültek inkább hátrányos helyzetbe?” – írja kötetében Fényes. Jó kérdésfelvetés, bár szerintem a válasz az lehetne, hogy nem érdemes „rózsaszínezni” az oktatás világát – az oktatási felülreprezentáltság feltehetően éppen a női hátrányok ellensúlyozásának egyik sajátos, bár természetesen csak a nők egy kisebb része által járható útja. Ismétlem azonban: Fényesnél ez legitim kérdésfelvetés, egyáltalán, egy kérdés – míg az elemzés szerzői úgy tesznek, mintha a szakirodalomban már régóta egységesen elfogadott válaszok lennének.

Bevett fogalom? A Google Tudósban 2022. augusztus 26-án

összehasonlításképpen:

  • „pink collar” – 11 400 találat,

  • jelző nélküli „education” – 6,98 millió találat.

III. Az elemzés szerint a „női túlsúly” a születési mutatókat is veszélyezteti: „A nők jelentős túlreprezentáltsága felsőoktatásban demográfiai problémákat is okoz, megnehezítve a pártalálást a közel azonos szinten képzett fiatalok között. Ráadásul a párválasztás során a nőknél – kutatások szerint (Szűcs, 1996) – a végzettség is szerepet játszik. Míg a férfiak gyakran kevésbé képzett nőkkel házasodnak össze, addig a nők hajlamosak náluk jobban képzett férfiakkal házasodni. (…) Ha ez a tendencia folytatódik, a nemek közötti egyenlőtlenségek megfordulása a felsőoktatásban a termékenység csökkenésének kockázatához vezethet, mivel a nők házasságának valószínűsége, és ezzel a gyerekvállalás esélye is csökken.”

Innen kétfelé ágazik el a gondolat. Egyrészt: kevesebb házasság = kevesebb gyerek? Érdekes tájékozatlanság egy olyan országban, ahol 1990 és 2015 között 3,7-szeresére nőtt az újszülöttek között a házasságon kívül születettek aránya (abban az évben születések csaknem fele, pontosan 47,8 százaléka házasságon kívül történt, KSH 2015:3). Szűcs Zoltán fent hivatkozott tanulmánya pedig, amely egyébként kifejezetten a házasság nélküli élettársi kapcsolatban élő családokról szólt, korrekt, de a téma gyorsan változó jellege miatt elavultnak tekinthető. Szűcs legutolsó adatai 1994-ből származnak, és úgy találta, hogy a közös háztartást alkotó párkapcsolatok 5,75 százaléka házasság nélküli párkapcsolat (1996:61-62). Ugyanez az arány 2016-ban már 21,6 százalék volt (Budapesten 24,1 százalék) (KSH 2017:23).

Ráadásul azok csoportja, akik házasság nélkül élnek együtt, nemcsak nagymértékben kiterjedt az utolsó évtizedekben, de alaposan meg is változott. Az 1990-es években számos kutató bizonyos elégtétellel hangsúlyozta, hogy az élettársi kapcsolatban élők iskolai végzettsége tipikusan alacsony (már csak ezért is érdekes, hogy az elvileg a diplomásokkal foglalkozó elemzés az ekkor született Szűcs-tanulmányra hivatkozik), de a 2000-es évekre ezek a hangok elhallgattak. Vagy: 1990-ben az élettársi kapcsolatban élők mintegy 70 százaléka volt elvált vagy özvegy (Pongrátzné 2011:22), addig 2016-ban 70,6 százalékuk hajadon/nőtlen (érdemes hozzátenni: az élettársak 1,3 százaléka papíron házas volt). 2016-ban a 30 év alatti élettársi kapcsolatban élők (akik ekkor már lényegesen többen voltak, mint a 30 év alatti házasok) 99 százaléka volt hajadon vagy nőtlen (KSH 2017:16, 6.3. ábra).

Az említett elágazás másik ágához először vessük össze ezt a két diagramot:

photo_camera Forrás: KSH

Manapság nyomasztóan divatos a kettős mítosz: „az egyetem elvégzése és/vagy a karriervágy miatt nem szülnek a nők.” A megrajzolt adatok jól mutatják, hogy mindkét sztereotípia alapvetően téves. Ugyanis:

  • egyedül a 0-7 osztályt végzett nők teljes termékenységi arányszáma lépte át a mitikus „reprodukciós szintet”, de az övék sem sokkal;

    • ráadásul most már nagyon szűk és évről évre zsugorodó csoportot jelentenek: 2011-ben a 15-74 éves nők mindössze 2,3 százalékának nem volt meg legalább a 8 általánosa (2019-ben már csak 1,5%) (KSH web C).

  • A legfeljebb 8 osztállyal rendelkezők nők többet szülnek ugyan, mint a többi, ennél magasabb végzettségi csoport – de nem annyival többet, mint amennyivel kisebb mértékben van fizetett munkájuk.

  • A 8+ osztály végzettségű csoportokban a „csak” érettségivel rendelkező nők termékenységi mutatója a legalacsonyabb. A „csábító karrierkilátások” miatt? Nem életszerű, főleg, mert az ő foglalkoztatottsági mutatójuk a legkisebb.

  • A diplomás nőknek, noha évekkel tovább ültek az iskolapadban, és sokkal kecsegtetőbb karrierlehetőségeik vannak (gondoljunk csak a sok agyonfizetett, mégis törtető tanár-, tanító- vagy óvónőre, könyvtárosra, szociális munkásra), és bár csaknem kétszer (1,84-szer) nagyobb eséllyel dolgoznak, átlagosan mégis több gyereket szülnek, mint a „csak” érettségivel rendelkező nők.

Végezetül egy vallomás: lehet, hogy e sorok szociológus szerzője egyszerűen féltékeny az Állami Számvevőszék szociológiai kutatásaira (pedig mennyivel logikusabb, hogy ez a szervezet végeztet ilyen kutatásokat, nem pedig, például az MTA államosított hálózatának vagy az egyetemek kutatói). Példának okáért: fent a pedagógusok alacsony bérezésére célozgattam, miközben az ÁSZ egy másik kutatási jelentése – amelyet, hogy, hogy nem, éppen a 2022 tavaszi pedagógus-sztrájk idején tettek közzé, s amelyet szintén a Népszava fedezett fel – azt állítja, hogy a magyar pedagógusok kifejezetten jól élnek.

Én kérek elnézést.

Hivatkozott irodalom

A szerző szociológus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az ELKH (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet kutatója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás
link Forrás
link Forrás

Kapcsolódó cikkek