„A férjem régebben határőr volt, ahogy kaptuk az egyre aggasztóbb híreket februárban, biztosak voltunk abban, hogy azonnal elvinnék a frontra, pedig hiába volt nyolc évig határőr, azt sem tudja, hogy kell tartani a fegyvert. Lakást, kocsit, mindent hátrahagytunk, két bőrönddel jöttünk el Csapról február 23-án, az utolsó pillanatban, amikor ez még lehetséges volt. Másnap már Kijevet lőtték az oroszok és a férfiak nem hagyhatták el többé Ukrajnát. Egy hétig a férjem nagynénjénél laktunk, azóta albérletben élünk Záhonyban. A barátaink, sőt a rokonaink is ellenünk fordultak, szerintük cserben hagytuk Ukrajnát. A férjemet patkánynak, árulónak hívják, nem várnak minket vissza”

– meséli még nyolc hónap múltán is el-elcsukló hangon a 28 éves Szvetlána, hogy néz ki számukra az új élet az ukrán-magyar határ innenső oldalán.

Mint mondja, ő a gyerekeivel többször is volt azóta otthon, fiainak nagyon hiányoznak a nagyszülők, rendszeresen meglátogatják őket, de a férje számára ez lehetetlen, mivel nem jöhetne vissza. „Sosem gondoltam volna, hogy a gyerekeimet a háború elől fogom menekíteni. A légiriadók hangjától az akkor már hatéves, három éve szobatiszta nagyobbik fiam annyira rettegett, hogy elkezdett újra bepisilni. Ennek ellenére a költözés miatt is sokszor feszült, visszahúzódóbb lett, még mindig sokat sír, megviselte, hogy el kellett jönnünk. De azt azért megértik, hogy ha maradtunk volna, apát elvitték volna” – mondja Szvetlána.

A háborús trauma meghaladja az emberi alkalmazkodási képesség mindennapos kereteit, így az érintetteknél a poszttraumás stressz legkülönfélébb tünetei jelentkezhetnek.

„Azok egy picit szerencsésebbek, akik még az első napokban el tudtak jönni, nem kellett óvóhelyen bujkálniuk, nem kellett tényleg a közvetlen harcban menekülniük, nem élték át azt, hogy akár halottakat látnak, halottakon lépkednek át (...). Másrészt viszont az, hogy egy trauma kire hogyan hat, nagyon függhet az egyén saját megküzdő képességétől, illetve gyerekeknél attól is, hogy a szülő hogy tudja őt megnyugtatni. Nyilván ebben az esetben az a különösen nehéz, hogy itt a szülő is nagyon traumatizált állapotban van, és saját magát is nehéz megnyugtatnia”

– mondta a Qubitnek a Cordélia Alapítvány szakértője egy podcastban, ahol gyerekpszichológusokat kérdeztünk egyebek mellett arról, milyen nehézségekkel néznek szembe az Ukrajnából menekült gyerekek a mindennapjaik és a magyarországi óvodai és iskolai beilleszkedés során. Az iskolaköteles korú gyerekeknek ugyanis eleget kell tenniük a magyar törvények szerint előírt tankötelezettségüknek, amelyeknek Magyarországon – például Csehországgal ellentétben, ahol hibrid oktatásban is teljesíthetik hasonló kötelezettségeiket – kizárólag a hazai oktatási intézményekben tehetnek eleget.

Arról, hogy az Ukrajnából érkezett családokban a felnőttek sem feltétlenül tudnak megnyugtató közeget teremteni, Szántóné Somogyi Klára, a Záhonyi Hétszínvirág Óvoda és Bölcsőde intézményvezetője is beszámolt a Qubitnek. Szerinte a hozzájuk Ukrajnából érkezett hét kisgyerek

„a helyzethez képest vidám és viszonylag nyugodtak is. Esetükben különösen fontos, hogy a napjuk egy részét gyerekközösségben töltsék, mert a korosztályos közeg, a napi rutin, a játék, az óvodapedagógusok és a fejlesztőpedagógusok által tartott foglalkozások feledtetni tudják velük a menekülés, a hirtelen költözés és az otthon maradottak iránti gyász fájdalmát. Az intézményeknek abban is fontos felelőssége van, hogy a kilátástalanság és a veszteség miatt zaklatott szülőket tehermentesítsék. Azoknak ugyanis, akik a maradásban gondolkodnak, mindent a nulláról kell újraépíteni, azok pedig, akik átmenetinek gondolják a jelenlegi helyzetüket, bizonytalanok, nem tudják, milyen döntéseket hozzanak”.

A nyelv csak az egyik nehézség

A záhonyi óvodában az intézményvezető szerint annak a három Ukrajnából érkezett kisgyereknek az integrálása okozta a legnagyobb kihívást, akik csak nagyon keveset, vagy egyáltalán nem beszéltek magyarul. A nyelvi nehézségek a gyerekekben is frusztrációt okoztak, de az őket ellátó óvodapedagógus is arról számolt be, hogy szorongással tölti el, ha esetleg nem érti meg, hogy a hozzá ukránul beszélő kisgyereknek valamilyen problémája, fájdalma van. Az Ungvárról érkezett Faradzhian Serhii örmény nemzetiségű mérnök 3 és 5 éves gyerekei, többnemzetiségű családjuk miatt otthon rendszeresen hallottak ugyan örmény és magyar szót is az ukrán és az általuk még otthon látogatott magánóvodában használt orosz mellett, de mindaddig, amíg a család Magyarországra nem érkezett, ukránul beszéltek. Az Ungvárt február 24-én hátrahagyó értelmiségi szülők először Budapesten próbáltak szerencsét; fél év után úgy döntöttek úgy, hogy inkább a határ mellett rendezkednek be. Mint Serhii elmondta, onnan könnyebben haza tudnak térni, „ha jobbra fordulnak a dolgok”, de a család döntésében az is szerepet játszott, hogy a fővárosi környezetben nem látták biztosítottnak a gyerekeik egészséges fejlődését.

A szülők már 2020-ban, a covidjárvány kitörésekor online munkavégzésre álltak át, így a menekülés a közvetlen megélhetésükre nem volt hatással, pedig ők is csak a legszükségesebb holmival, gyakorlatilag egyetlen hátizsákkal hagyták el az otthonukat. A Budapesten töltött hónapok alatt a gyerekek nem jártak óvodába, intézményi kötelezettségeiknek idén szeptembertől tesznek eleget, immár Záhonyban, ahol az Ukrajnából áttelepült családok közül hivatalosan egyedül nekik van menekült státuszuk. Ennek az óvodavezető szerint azért van jelentősége, mert az intézményi befogadást az Ukrajnából érkezők számára sem könnyíti meg a papírmunka.

A záhonyi közoktatási intézmények Záhony-Győröcske térségéből fogadnak gyerekeket, a családoknak itteni bejelentett lakcímmel, tartózkodási hellyel kell rendelkezniük. A gyerekek ellátását igazoló körzetes védőnői igazolás, oltási papírok, valamint a gyermekorvosi ellátást igazoló papírok mellett a szülőknek TB-kártyával is rendelkezniük kell. Azok elé a családok elé, amelyeknek nincs hivatalos menekült státuszuk, nemcsak a magyar, hanem az ukrán bürokrácia is rengeteg akadályt gördít.

„A papírmunkát csak otthon tudnák elintézni, ahol egy hirtelen légiriadó esetén akár napokra is bezárhatnak a hivatalok. Mivel a férfiak nem mehetnek haza, hogy intézkedjenek, minden a nőkre hárul. Ha ők a kicsi gyerekeik mellől nem tudnak hetente akár többször is hazautazni, hogy elintézzék a papírmunkát, a Záhonyban menedéket kereső kárpátaljai családoknak nem nagyon marad más választásuk, mint rengeteg pénzt fizetni az otthon maradt családtagoknak, hogy elintézzék helyettük a hivatali ügyeket. A közoktatási intézmények vezetőitől ez a helyzet feltétlenül megköveteli az empatikus hozzáállást, és annak a felismerését, hogy a gyerekeknek minden körülmények mellett, vagy azok ellenére, intézményi ellátásra van szükségük”

– mondja a záhonyi óvodát vezető Szántóné.

A záhonyi óvodában ukrán-magyar anyanyelvű szülők, valamint egy ukránul is beszélő fejlesztőpedagógus is részt vesz a gyerekek integrációs folyamatában. Az átélt stressz és a nyelvi nehézségek miatt fáradtabb és ingerlékenyebb, alvási nehézségekkel küzdő gyerekeket – mint mesélték –, az óvónők heteken át álomba simogatták délben, azoknál, akik komolyabb szeparációs szorongással küzdenek, a fokozatos beszoktatást részesítették előnyben. Bár az óvodavezető szerint gyerekpszichológus segítségére eddig még nem volt szükségük, ha kellene, meg tudnák oldani. Szántóné úgy véli, pszichológusra elsősorban nem a kisgyerekeknek, inkább a szüleiknek lenne szükségük, hogy a szakember segítsen csökkenteni a bizonytalanság és a kilátástalanság okozta feszültségüket.

A Kelet kapuját Csipkerózsika-álmából rázta fel a háború

A mindössze 4500 lakosú határmenti kisváros, Záhony egyik pillanatról a másikra sodródott az oroszok által idén február 24-én megtámadott Ukrajnában dúló háború kulcsfontosságú magyar helyszínévé. Miközben közúton több határon is átjuthattak Magyarországra, az autóval érkezők jelentős része is a záhonyi határon keresztül jutott be az országba. Azok pedig, akik vonattal menekülnek, nem is tudnának máshol határt lépni. Ennek az oka a vasúti sínpálya eltérő szabványaiban keresendő: Ukrajnában a sínek közötti távolság 1520 milliméter, míg az európai, így a magyarországi szabvány, az úgynevezett normál nyomtáv csak 1435 milliméter, a személyszállító vasúti kocsik átszerelését pedig Magyarországon csak Záhonyban tudják megoldani. Ennek gyökere az államszocializmusban keresendő, mint arról korábban egy nagy helyszíni riportban beszámoltunk, Záhony számára a vasúti nyomvonal volt a várossá emelkedés záloga.

Miután Magyarország a II. világháborút követően is a vesztesek táborát gyarapította, a győztes hatalmak jóvátételi beszolgáltatásra kötelezték Magyarországot a Szovjetunió felé: nehéz- és könnyűipari gépekben, élőállatban, húsáruban, zöldségben, gabonában, és számtalan további élelmiszerben és nyersanyagban kellett, akár komplett gyárak feláldozása révén, éveken keresztül kárpótlást fizetnie a Szovjetuniónak a háborúban elszenvedett károkért és emberáldozatokért. A megállapodás szerint ezt vasúton kellett eljuttatni a szovjet határra. Csakhogy a magyar szerelvényeket az ekkoriban rendelkezésre álló nyomvonalon a csehszlovák hatóságok állandóan félreállították, így az ország folyton késedelmi díjak fizetésére kényszerült. Emiatt a Magyar Nemzeti Bank javaslatára Magyarország kérvényezte a Szovjetuniótól a Záhony és az akkor már a Szovjetunióhoz (a mai Ukrajnához) tartozó Csap közötti vasúti forgalom helyreállítását. Erre 1947-ben került sor, ekkor épült meg a záhonyi vasúti átrakó első, ideiglenes verziója. Az egykor két vágánypárból álló záhonyi vasúti átrakó az 1980-as évekre közel 100 négyzetkilométernyi, gépesített, a környékbeli falvak határterületeit is felszippantó üzemi területté fejlődött, mindenféle áru átrakására alkalmas gépesített átrakóval és átfejtővel, valamint saját tengelyátszerelővel, ami biztosította, hogy a vasúti kocsik mind a széles, mind a normál nyomtávon közlekedni tudjanak.

A rendszerváltás után azonban a keleti irányú vasúti forgalom a töredékére csökkent, a vasúti üzemben dolgozók jelentős része munkanélkülivé vált, a kisvároson pedig az enyészet egyre szemmel láthatóbb nyomokat hagyott. Mint azt Helmeczi László záhonyi polgármester nemrégiben az ENSZ lapjának elmondta, a február végéig leginkább csak az utcák és a temető tisztaságára ügyelő záhonyi lakosság élete egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordult, még akkor is, ha a menekültek túlnyomó többsége nem állt meg a határ innenső oldalán, hanem tovább utaztak, leginkább Budapestre, majd innen Nyugat-Európába.

Az idei tanév szeptemberi indulásakor a több hazai sajtóorgánum is foglalkozott azzal, hogyan – ha egyáltalán – sikerült az Ukrajnából menekült óvoda- és iskolaköteles korú gyerekeket integrálni a magyar oktatási rendszerbe. Az orosz-ukrán háború e vetületének átfogó elemzését jelentősen megnehezíti, hogy Magyarországon még arra is nehéz választ találni, hány gyereket érint egyáltalán a kérdés: nemhogy az oktatási rendszerben elhelyezendő gyerekek számáról nincsenek pontos adatok, de még arról sem, hogy idén február óta hány menekült érkezett és maradt Magyarországon. Miközben az Ukrajna belsejéből érkezők esetében többnyire arról esik szó, hogy a nyelvi nehézségek mellett hogyan integrálhatók a magyarul egyáltalán nem értő és beszélő gyerekek, a közvetlenül a határ mellett maradt családok esetében nyelvi nehézségek csak a legritkább esetben szabnak gátat a gyerekek intézményi elhelyezésének, de a gyerekek közoktatási intézményekbe integrálása ettől még nem sokkal problémamentes.

A nyelvet beszélik, mégis inkább hazamennének a kárpátaljai gyerekek

Miután Szvetlánának mindkét fia magyar anyanyelvű, szerinte a fiúknak még könnyebb is Záhonyban, mint a határ túloldalán, alig pár kilométerrel arrébb volt. Csapon az édesanya szerint a magyar óvodában is ukránul beszéltek a gyerekekhez az idő nagy részében, mivel a többiek négyötöde csak ukránul tudott. A tavalyi tanévben Szvetlánának még mindkét fia óvodás korú volt, a nagyobbik szeptembertől már a Záhonyi Árpád vezér Általános Iskolában kezdte a tanévet. Az elsős kisfiúval a tanárai, akik Szvetlána szerint „itt nagyon szeretik a munkájukat és nagyon odafigyelnek a gyerekekre”, hetente kétszer-háromszor külön is foglalkoznak, segítik a tanulást és a beilleszkedést is.

A záhonyi általános iskola kérdéseinkre írásban válaszoló intézményvezetője arról tájékoztatta a Qubitet, hogy az iskolában pillanatnyilag 14 olyan Ukrajnából érkezett tanulót oktatnak, akik a háború kitörése óta érkeztek Záhonyba. A gyerekek heti öt felzárkóztató órára automatikusan jogosultak, matematikából, magyarból, a felső tagozaton pedig történelemből is. Ha igénylik, ezen felül is kapnak segítséget a tanáraiktól. Több tanárjuknak is van fejlesztőpedagógusi szakképzettsége, és bár helyben alkalmazott iskolapszichológus nincs az intézményben, a megyei szakszolgálat tagintézményéből tudnak segítséget igényelni. Az intézményvezető szerint az ukrajnai gyerekek átlagos képességekkel érkeztek a záhonyi iskolába, de a magyar kortársaikhoz képest jobban tudnak angolul.

A gyerekek életébe az iskola révén visszacsempészett napi ritmus, a tanórák egymásutánisága, az elkészítendő lecke az otthonaikból menekülni kényszerülő gyerekeknek komoly segítséget jelenthet abban, hogy visszazökkenjenek a normális kerékvágásba, és idővel a traumás élményeiket is fel tudják dolgozni. Fontos lenne azonban, hogy a komoly érzelmi válságon átesett és a magyar iskolarendszerben magyarul tanított kortársaikhoz képest esetenként hiányos tudású gyerekeknek sikerélménye is legyen, és ehhez a pedagógusoknak a gyerekek már meglévő erősségeire kellene alapozni. Ilyen erősség lehet az ukrajnai menekült gyerekek esetében például a sport vagy az angol nyelv, de akár a matematika is – hangsúlyozta a Qubitnek egy újabb podcastban Németh Szilvia oktatáskutató, a T-Tudok Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatója.

Németh szerint azonban a heti öt óra egyéni foglalkozás, amelynek finanszírozására az Ukrajnából érkező gyerekeket fogadó iskolák külön keretet is kaptak, bármennyire megterhelő is a pedagógusok számára, a gyerekek szemszögéből messze nem elég. A tanároknak az utóbbi hetekben legfeljebb arra lehetett lehetőségük, hogy elkezdjék feltérképezni, kik ezek a gyerekek valójában. Az oktatáskutató szerint a traumatizált, eddig megszokott környezetéből hirtelen kiszakított gyerekeknek pillanatnyilag kevésbé felzárkózásra, mint inkább pozitív élményekre lenne szükségük az iskolában.

A családjával Beregszászról Záhonyba érkezett Erika most harmadik osztályos lányának például még úgy is nagyon nehéz dolga van, hogy egyébként beszél magyarul, mert Ukrajnában ukrán iskolába járt, és magyarul sem olvasni, sem írni nem tanult soha. Az emiatt óhatatlanul jelentkező kudarcélmény hozzájárulhatott, hogy a kislány eleinte egyáltalán nem akart iskolába járni, viselkedési problémákkal küzdött, nehezen barátkozott meg az új helyzettel. Erika szerint azonban az iskolában türelemmel és szeretettel fogadták, a tanárai heti több órát külön is foglalkoznak vele, és már barátai is vannak. Édesanyja elmondása szerint azonban a kislány leginkább azt várja, hogy a felzárkóztató órák némelyikére már ne legyen szükség, és ő is járhasson az egyik mestertanító által tartott „varázsszőnyeg” foglalkozásokra, ahol kézműveskedéssel és kreatív feladatokkal töltik a délutánt.

„Ezeknél a gyerekeknél sokszor tapasztalom, hogy nincs kapcsolatuk a testükkel, az érzéseikkel. Nem igazán vannak jelen azzal, amit csinálnak, olyan, mintha egy kicsit ilyen ködös, párhuzamos valóságban léteznének. Ezt a művészetterápiás alkotások során tök jól észre tudjuk venni, tapasztaltam már, hogy egy relaxált állapotban (...) a gyermek lerajzolta a saját testét és lerajzolt egy másik testet mellé. Tehát, hogy ez volt ő tulajdonképpen, tehát hogy van egy rész, ami kívül van. Ez nem tudatos, nekünk az a feladatunk, hogy segítsük talán a gyerekeket abban, hogy még inkább tudjanak kapcsolódni a saját testükhöz, azaz a saját érzésükhöz, ahhoz, ahogy itt és most észlelik a valóságot”

– osztotta meg podcastunkban a súlyos esetekben akár felnőttkori pszichés zavarokhoz vezető disszociáció jelensége kapcsán a menekült gyerekekkel megélt saját tapasztalatait egy nonverbális terapeuta.

Miután a trauma által kiváltott önvédelmi mechanizmus nem tudatos, ezért nehezen is verbalizálható, a Qubit által kérdezett szakértők mindegyike egyetért abban, a menekült gyerekek óvodai és iskolai integrációja során, de a krízishelyzet mindennapos feldolgozása alatt is rendkívül fontos a művészetekkel, a testmozgással, az alkotással, a nem verbális tevékenységekkel való aktív kapcsolat.

Szülők nélkül a túlélésért

Az általunk kérdezett szakértők azonban több ízben is hangúlyozták, hogy nagyon nehéz a menekült gyerekekről általánosságban beszélni. Amellett, hogy nagyon nagy különbségek lehetnek a háború borzalmait közvetlenül átélt és a Kárpátaljáról a határon ideiglenesen vagy végleg áttelepült családokban érkező gyerekek pszichés állapota között, február óta több olyan gyerekcsoport is érkezett Magyarországra, amelynek tagjai a szüleik nélkül hagyták el Ukrajnát. Kijevből és Harkovból például több mint száz artistanövendék menekült el március elején a tanáraival Budapestre. Ők nyáron a Nemzeti Színházban is felléptek egy produkcióval, amelyet Magyarországon raktak össze, a monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál szervezőinek felkérésére. Tanáraikkal és a produkció magyar producerével még a nyári fellépés előtt beszélgettünk.

A felkészítő tanáraikkal Magyarországra érkezett artisták azonban korántsem az egyetlen olyan gyerekcsoport volt, amelyik a szülők nélkül menekült el Ukrajnából: sportegyesületek növendékeit éppúgy több esetben is az edzőik menekítettek ki. Bár ezeknek a gyerekeknek számos korábbi élménye lehetett arról, milyen a szüleik nélkül utazni vagy huzamosabb ideig külföldön lenni, fellépések, edzőtáborok alkalmával, a szorongásukat fokozhatja, hogy ezúttal nem tudják mikor ér véget a rendkívüli helyzet, mikor találkozhatnak újra a családjaikkal. Emiatt folyamatos várakozásban, készültségben és bizonytalanságban élik a mindennapjaikat, ami felőrli a tartalékaikat. Az ő esetükben hiányzik a család, mint erőforrás, ami nehezítheti a krízis feldolgozását, mint ahogy az is nehézséget okozhat, hogy az őket körülvevő felnőttekhez, felkészítő tanárokhoz, edzőkhöz, vagy épp az iskolakezdés óta a magyarországi pedagógusokhoz kötődni kezdenek, afféle gondozóként tekinthetnek rájuk, ami bűntudatot ébreszthet bennük otthon maradt szüleikkel szemben – fejtették ki a Qubitnek az ELTE gyermekkori pszichés zavarok kutatócsoportjának a menekült gyerekeket önkéntesként segítő klinikai pszichológusai.

Bár a mozgásnak, a napi rutinnak, az előadásokra, megmérettetésekre való felkészülésnek, magának a mozgásnak jelentős feszültséglevezető szerepe van, illetve a csoport, amellyel együtt dolgoznak erősíti a közösség, az együttlét élményét, ambivalens érzéseik neurotizált állapotot idézhetnek elő. A szakemberek szerint a psziché „olyan, mint az immunrendszer, ami ha nincs megtámogatva, nem kap elég vitamint, nincs megfelelő ruházat, a szervezet megküzd vele egy darabig”, de a túlzott igénybevétel előbb-utóbb betegségek forrásává válhat.

Bár a Kárpátaljáról a határ magyar oldalára áttelepült családokban legalább akkora a bizonytalanság a jövőt illetően, mint azokban a továbbutazókban, akik Ukrajna belsejéből indultak el a háború elől menekülve, a Qubitnek többen is azt mondták, ha ők vissza is térnek Ukrajnába, úgy tervezik, hogy a gyerekeik már Záhonyban fejezik be az általános iskolát, ami jelentősen növeli az esélyét annak, hogy a későbbi tanulmányaikat sem Ukrajnában tervezik majd folytatni. Ahogy az aprócska falvakból, Szürtéről és Rátról útnak indult anyukák fogalmaztak: a falujukban „csak a nagyon idősek és az ukránok maradtak, a kisgyerekes magyar családok szinte kivétel nélkül áttelepültek Magyarországra a háború kirobbanása után. Aki nem tud magyarul, és ezért nem indul neki a határnak, az Kárpátalján egyelőre biztonságban van, de a férfiak bujkálnak, mert csak addig nem kell a frontra menniük, amíg nem tudják nekik átadni a behívót.”

A záhonyi helyszíni riport, a videó és a podcastok elkészítését az Oriens és a Science+ támogatta.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás