Sosem látott képeken idézi meg a fővárost Chochol Károly, a szocialista Budapest krónikása
„Nem vitatom, hogy vonzó és idilli kép a Szajna partján zsánerképeiket áruló képzőművészek sorfala közt egymásba karoló szerelmespárok látványa, de számomra sokkal izgalmasabb volt a mi rakpartunk. Három emelet magasságú híddaruk futottak síneken, hogy kirakják az uszályokat. Óbudán a Gázgyár, Pesten pedig a malmok sorakoztak a parton. De legalább annyira fontos helyszíne volt a közösségi életnek, a pihenésnek, mint a munkának. Horgászok sorakoztak a köveken üldögélve, és sokszor szedett-vedett felszereléssel várták a kapást, miközben régebben még kisebb-nagyobb halászbárkák fogták a halat a budapesti szakaszon. És persze itt is sétálgattak az egyszerűen csak pihenni vágyók, az első tavaszi napfényben sütkérezők, olvasgatók és vizsgára készülő diákok. Távolabbi városrészekből jártak ide, hogy trécseljenek, vagy csak megmártsák egy kicsit a lábukat a hűsítő vízben. Az ötvenes években volt, akit az ínség vitt oda, például, hogy elvégezzen egy kisebb-nagyobb mosást” – nyitotta személyes hangú visszaemlékezéssel A budapesti rakpart címmel idén megjelent kötetét Chochol Károly fotóművész.
A nyitó sorokon kívül a kötetben csak a képaláírások árulkodhatnak a felvételeket készítő Chochol további motivációiról, viszont a fotós további képeiből a Budapest Főváros Levéltárában nyílt, jövő májusig látogatható kiállításon a Chochollal életútinterjút készítő kurátor, Csiffáry Gabriella az előzetesen bejelentkezőknek tárlatvezetést is tart, ahol a Kádár-korszak fotóriportereinek az életébe is bepillantást lehet nyerni.
A Chochol-képeken megjelenő magyarországi szocialista hétköznapok – mint azt a novemberi kiállításmegnyitón Kenyeres István, a BFL főigazgatója elmondta – elsősorban az 1960-es 1970-es években élt soroksári, angyalföldi, pesterzsébeti, óbudai kisemberek mindennapjainak állít emléket: az unokáját tanító utcaseprőnek, a verklisnek, a sártengerben karikázó munkásnak, a kocsmában poharazgató svájci sapkás férfinek, a barlanglakása előtt ruhákat teregető nőnek, a szanálásra ítélt szükséglakásoknak, amelyek mögött már ott emelkednek egy következő korszak emblematikus épületei, a paneltornyok.
Bár a Rákosi-érának és a Kádár-korszak évtizedeinek pillanatképeit felvillantó felvételeken itt is, ott is felbukkan az elképzelhetetlen nyomor, a kiállítást megnyitó Karácsony Gergely főpolgármester szerint a fotókon nemcsak a múltat láthatjuk, hanem a jövőt is kereshetjük. Ez első hallásra nem hangzik túl biztatóan, de a városvezető kifejtette, ezt úgy érti, hogy az 1970-es, 1980-as évekig élettérként használták a várost, és csak azután kezdték úgy kezelni, mint egy területet, aminek az a legfőbb funkciója, hogy minél gyorsabban el lehessen jutni egyik pontjából a másikba.
A főpolgármester szerint ez a gondolkodásmód vezetett oda, hogy Budapest utcáiról eltűnt az élet, amit még őriz a fővárosiak kollektív memóriája, és a 20. századi fotók iránti lelkesedés részben azzal is magyarázható, hogy az emberek keresik, amit az utóbbi évtizedekben elveszítettek: a közösségi tereket, a beszélgető embereket, a kiskereskedőket, a hétköznapi polgárokat.
„Sok képet kihagytam”
A kiállítás kurátora, Csiffáry Gabriella főlevéltáros életútinterjút is készített az idén 87 éves, pályafutása során egyebek mellett a MÚOSZ Aranytoll-díjával és Balogh Rudolf-díjjal is kitüntetett fotóssal, aki hosszan tartó, súlyos betegsége miatt a novemberi megnyitón nem tudott részt venni. A levéltár honlapján meghallgatható beszélgetéseik vágott verziójából tudható, hogy bár az 1935-ben született, családi hagyományból optikusnak készülő Chochol 13-14 éves korától járta kamerájával a várost, 15 éves korában már kiállítást rendeztek a képeiből, felvételei legnagyobb többségét mégis az asztalfióknak készítette.
Ez annak fényében eléggé meglepő, hogy Chochol 1960-tól 1994-ig, több mint három évtizeden át a Magyar Televízió híradójának fotóriportere volt. Saját elmondása szerint azonban úgy védekezett a Kádár-korszak történelemhamisító elvárásaival szemben, hogy „csak rögzítettem a tényeket (...). Távolságtartással tettem a dolgom, amiért megfizettek megcsináltam, és egy leheletnyivel nem tettem többet, mint a kötelező elvárás (...). Nem akartam olyannak látszani, mint a szociofotósok, akik szembeszálltak a korral. Nem voltam harcos, de megalkuvó semmiképpen sem.”
Az asztalfiókban például 1956-os felvételeinek negatívjai lapultak, mert bár saját bevallása szerint „arról voltam híres, hogy az utcasarokra újságot venni nem megyek le fényképezőgép nélkül”, a forradalom napjaiban kifejezetten veszélyes volt fényképezni, aki mégis megtette, nagyon vigyázott rá, hogy senki ne találja meg a képeit. Voltak, akiknek még a padlásra eldugott negatívoktól is álmatlan éjszakái akadtak, és utólag semmisítették meg az elkészített felvételeket. Chochol, mint mondja, többször is bizonygatni kényszerült, hogy egyetlen fotót sem készített a forradalom napjaiban, pedig a város minden szegletében fényképezett. Igaz, a képeivel utólag nem volt elégedett, mert „túl nagy volt a rám szabott mellény. Nagyon sok képet kihagytam azért, mert nem tudtam úgy megkomponálni, hogy azt mondhassam, hogy ez egy művész által készített kép. Sokkal nagyobb kellett volna legyen bennem a dokumentarista igény, mint a művészi elvárás. Sok képet kihagytam.”
Azok közül a felvételek közül, amelyek a saját elvárásainak is megfeleltek, Chocholnak az egyik kedvence az, amelyiket a Szent István körúton készített, ahol „valaki a Vígszínház elé egy spárgával a nyakán odakötött egy kiskutyát, és az esőben egy járókelő lehajolt az ott vinnyogó kiskutyához és néhány megnyugtató szóval próbálta a kiskutya fájdalmát enyhíteni. Ez nekem fontos kép.”
Bár az általa válogatott album a rakpartról szól, kedvenc képét pedig a belváros tőszomszédságában készítette, Chochol állítja, hogy pályafutása során leginkább Angyalföldhöz kötődött, „mert az édesapámnak az Ipoly utcában volt egy hajóépítő üzeme (...), de aztán ezt a műhelyt a nagy gazdasági világválság ellehetetlenítette és (...) a Margitszigetre tette át a műhelyét. Akkor átköltöztünk az akkori Ferenc József, ma Belgrád rakpartra. A lakásunk a Gellért-hegyre nézett, a Duna-partra, ott láttam a hajókat, a Dunát, az is nagyon érdekes volt, de hiányzott ennek a környezetnek a romantikája. Ha visszalátogattam Angyalföldre, megtaláltam a földszintes kis házakat, soklakásos házsorokat, ez valahogy romantikusabb volt és inkább megérintett, mint egy bérház külső képe.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: