A Csendes-óceánon vitorlázva mutatkozik csak meg igazán, miért fontos az óceánok és a bolygó védelme
Másfél évvel ezelőtt indult világkörüli útra a norvég Statsraad Lehmukuhl vitorlás, amely az Egy Óceán Expedíció (One Ocean Expedition) keretében igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy az óceánok megóvása kulcsfontosságú része a fenntartható fejlődésnek. A hajó 2021 augusztusában, a norvégiai Arendalból indult útnak, és 2022 nyarán a Bergeni Egyetem olyan kurzust szervezett hallgatóinak, amit a hajó fedélzetén tartottak. A 2023 elején véget érő globális expedíció nem csak oktatásról vagy ismeretterjesztésről szól: ahol lehetett, a kutatók tudományos megfigyeléseket is végeztek az óceánok állapotának felderítéséhez.
„A hallgatók sokszor mondták, és mondják ma is, hogy ez egy életre szóló élmény volt, ami megváltoztatta az életüket. Ennek nagy részét az az érzés táplálta, hogy teljesítettek valamit, amiről sosem gondolták volna, hogy sikerülhet. Ez akadémiai és hajózási tapasztalatokból, élményekből tevődött össze a hallgatóknak, és az út során olyan barátságokkal lettek gazdagabbak, amik hosszú ideig fognak tartani” – mondta Katja Enberg, a Bergeni Egyetem Biológiai Tudományok Tanszékének halászattudományi professzora.
Az óceán szerepe egy fenntartható jövőben
Enberg egy fenntarthatósággal foglalkozó interdiszciplináris kurzust vezetett egyetemi hallgatóknak a vitorláson, 2022 májusa és augusztusa között, amikor a hajó a Csendes-óceánt szelte át. „Az expedíció célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a fenntarthatóságra, különösen az óceáni fenntarthatóságra, és az óceán szerepére egy fenntartható jövőben” – mondta a tengerbiológus a Qubitnek. Enberg régóta foglalkozik a halászat evolúciós hatásaival, vagyis például azzal, hogy a halászat hogyan befolyásolja a halpopulációk élettörténeti vonásait, de emellett részletesen foglalkozik a halászati gazdálkodás praktikus oldalával, halászati kvóták kidolgozásával, és halpopulációk egyedszámának felmérésével, ami lényegében a tengerben található halak megszámlálását jelenti. Kutatási fókuszát az utóbbi időben egyre inkább a bolygószintű fenntarthatóság felé próbálja terelni, így nem csak a halállomány fenntarthatóságával foglalkozik, hanem az éghajlati és tágabb perspektívájú hatásokkal is.
Enberg jelenleg egy nagy interdiszciplináris kutatási projektet vezet, ahol, mint elmondta, azt vizsgálják, hogyan lehetne csökkenteni a halászat biodiverzitásra mért hatását és szénlábnyomát, és eközben több élelmet előállítani az óceánból. A civil szervezetek szakembereivel történő együttműködés mellett a kutatók különböző statisztikai elemzéseket és modellezéseket végeznek, de a csoporthoz pszichológusok is csatlakoztak, akik azt próbálják megérteni, hogy az emberek milyen tengeri ételeket fogyasztanának szívesen.
A fenntarthatósági kurzus vezetésére felkért tengerbiológus szerint egyértelmű, hogy különböző szakterületű hallgatókat kell bevonni, mert így kaphatnak egy képet arról, hogy nagyon sokan szeretnének egy cél eléréséért dolgozni, de lehet, hogy teljesen máshogy gondolkodnak erről a folyamatról. Ezért már a kezdetektől olyan interdiszciplináris kurzust tervezett, amelyen különböző hátterű hallgatók vesznek részt, Norvégia mellett más országokból is. Tapasztalatai szerint „segíti a tanulást, ha azoktól is hallasz perspektívákat, akik nem teljesen olyanok, mint te”.
„Azt szerettem volna, hogy valami nagyobbat tanuljanak annál, mint hogy érdemes-e újrahasznosítani, vagy sem”
„A hallgatók nem csak hallgatók, hanem tengerészek is voltak. Ez egy régi vitorlás hajó, ami egyszerűen nem működik, ha valaki nem húzza a köteleket” – mondta Enberg. A hallgatók szigorúan három műszakban dolgoztak, napi kétszer négy órát, nappal és éjszaka, hogy működtetni tudják a hajót. Ez kihívásokat is állított az oktatásban, hiszen a hallgatók csak napi két órát tudtak a kurzusra szánni, és a tanárok nem tudták egyszerre az összes hallgatót tanítani. Enberg hozzátette, hogy a hajón nem voltak optimálisak az oktatási lehetőségek, mert nem volt olyan hely, ahol mind a 90 hallgató elférhetett volna. Emiatt, mint mondta, „háromszor kellett elmondanunk ugyanazt, ami néha kimerítő volt”.
Enberg elmondta, hogy amikor a kurzus szervezésével foglalkozott, különböző területeken dolgozó tanárokat szeretett volna bevonni saját tudományága, a biológa mellé – klímaváltozással, pszichológiával, joggal és szociális antropológiával foglalkozó oktatókat. A kutató szerint „a hallgatók így egy tágabb képet kaphatnak a fenntarthatóságról”, ami nem mindig egyezik „az elvárásaikkal, hogy valaki mondja el nekik, hogyan kell fenntarthatóan élni”.
A hallgatók elvárásai és végső tapasztalatai közötti különbség megjelent Enberg utolsó, a hajón tartott beszédében is, amit a Qubittel is megosztott: „Meg tudtuk volna úgy is szervezni a kurzust, hogy felveszünk egy orákulum vagy aktivista szerepet, bemutatjuk a saját kedvenc megoldásainkat, és utána ezekkel hazamehettek. De mi, vagy legalábbis én, úgy gondolom, sokkal fontosabb, hogy egy realisztikus képet adjunk a világ helyzetéről, és olyan eszközöket adjunk a kezetekbe, amikkel mérlegelhetitek az egyes megoldásokat, vagy újakat kezdhettek kidolgozni.”
Mint Enberg elmondta, „azt szerettem volna, hogy valami nagyobbat tanuljanak annál, mint hogy érdemes-e újrahasznosítani, vagy sem. Kitágítani a gondolkodásukat és elméjüket, hogy lássák, nem olyan egyszerű a helyzet, ami pont az egyik része a problémának, hogy meg kell küzdeni a fenntarthatósági kérdések komplexitásával”. Beszédében arra is kitért, hogy az út kezdetén nem működtek olyan jól a tervei, mint amennyire várta, és ezért hozzá kellett igazítania az oktatási programját a hajón tapasztalt realitásokhoz.
Egyik PhD-hallgatója, aki tanársegédként dolgozott a hajón, nehezen vette a hallgatók kritikáját. Enberg elmondta, hogy az ilyen nehézségek ellenére a kurzus „általánosságban szerintem nagyon jól ment, [a hallgatók] elkezdtek engem az anyukájuknak hívni, aminek azt hiszem, örülhetek”. A tengerbiológusnak az jelentette az út legjobb pillanatait, amikor szembesült azzal, hogy a hallgatók olyan szavakat kezdtek el használni, amiket „tudtam, hogy a kurzus alatt tanultak, és beépítették gondolkodásukba a planetáris fenntarthatóságot övező koncepciókat és minden mást, amiről beszéltünk az órákon”.
„Úgy döntöttem, hogy a saját óráimat az SDG14, az óceánok konzervációját és tengeri élővilág védelmét ösztönző, [ENSZ] fenntartható fejlődési célkitűzés köré rendezem” – mondta Enberg, mert ennek vannak a halászatra, a szennyezésre, az óceán elsavasodására, a biodiverzitásra és az illegális halászatra vonatkozó célkitűzései, amiket tudott használni a kurzus tematikájának rendezésénél. Az óráin átvette a hallgatókkal az alapvető tengerbiológiai és ökológiai ismereteket – ezekkel egyes hallgatók már tisztában voltak, így tudtak segíteni eltérő szakterületű társaiknak. A tengerbiológus elmondta, hogy normál előadások helyett aktív tanulási módszereket alkalmaztak, például feladatokat adtak a hallgatóknak, vagy vitákat rendeztek aktuális témák körül. Ezek attól a kérdéstől, hogy „érdemes lenne-e mindenkinek vegetáriánussá válni?”, odáig terjedtek, hogy „a fenntarthatóság egyéni felelősség, vagy a kormányoknak is van ebben feladatuk?”.
Rendszeresen mérték, mennyi mikroműanyag van a tengervízben
Az út első állomásán, a chilei Valparaíso és a Francia Polinéziához tartozó Tahiti között Enberghez csatlakozott egy pszichológus professzor, aki egy olyan megközelítést használt, ami abban segítette a hallgatókat, hogyan lehet meggyőzni a klímatagadókat, akik nem fogadják el az emberi tevékenység által okozott globális felmelegedést. A kurzus későbbi részében egy szociális antropológus történeteken és verseken keresztül közelítette meg a fenntarthatóságot, míg a kurzus két utolsó része éghajlattudománnyal, a légkör és az óceáni rendszerek működésével, valamint tengerjoggal foglalkozott.
A Valparaísótól Tahitiig tartó hajóutat 5 hét alatt tették meg, és Enberg szerint ezalatt „nem láttunk egyetlen szigetet, egyetlen másik hajót sem. Semmit sem láttunk, csak a tengert. A hallgatók elkezdtek azzal viccelni, hogy nem biztosak benne, hogy tényleg a tengeren vannak, vagy valamiféle Truman-showban”. A hőmérsékleti különbség kivételével az Északi-tenger és a Csendes-óceán között, mint elmondta, nincs sok eltérés, „a felszínről az óceán elég hasonló, bárhova mész”.
„Napi szinten láttunk néhány madarat, így talán belőlük meg lehet állapítani, hogy ezek nem norvég fajok, de amikor egy hajón utazol, nehéz különbségeket találni. Persze amikor megálltunk, és beleugrottunk az óceánba, ez elég világos lett, mert 30 fokos volt a víz, ami [az Északi-tengeren] sosem fordul elő” – mondta Enberg. Az északi-tengeri tapasztalatai és a Csendes-óceáni út között az volt az egyik legfontosabb különbség, hogy a vitorlásról nem tudtak vonóhálóval halászni, vagy „úgy halat fogni, ahogy azt az Északi-tengeren tesszük, amikor kutatunk, vagy oktatunk. Így nem tudtunk annyi állatot megfigyelni, mint amennyit általában szoktunk. De amikor láttunk egy halat, akkor mindenki rohangált, olyan nagy esemény volt. Néha láttunk delfineket és cápákat is”.
Enberg szerint ahhoz, hogy a hajó olyan tudományos kutatást végezhessen a csendes-óceáni szigetországok gazdasági zónájában, amihez az óceánból anyagot távolítanak el, kutatási engedélyre van szükség. Ennek megszerzése nem mindig volt könnyű, vagy egyáltalán lehetséges a hajónak. De amikor ez lehetségesnek bizonyult, halradarokat vetettek be, hogy megnézzék, vannak-e halak, bálnák, vagy más élet az óceánban, és vízmintákat vettek oceanográfiai kutatásokhoz. A kutató szerint a mintákban rendszeresen megfigyelték a mikroműanyag-szennyezés mértékét, emellett pedig a legénység gyakran horgászott, ugyanakkor ez a tengerbiológus szerint nem olyan egyszerű feladat az óceán közepén. Elmondta, hogy a tengervízmintákat egy pumpával vették, a planktonmintákat pedig egy kis hálóval, és a kutatók a Secchi-mélységet is mérték, hogy meghatározzák, mennyire jó az átlátszósága az óceánnak.
A klímaváltozás hatásai már most érzékelhetők a csendes-óceáni szigeteken
„Amikor el tudtunk látogatni néhány szigetre, az volt talán az út legjobb pillanata, mert a tenger nagyjából mindig ugyanolyan” – mondta Enberg. Az utazás alatt 35 hallgató összesen három hetet töltött a Fidzsi-szigeteken, ahol néhány napot helyi falvakban laktak – ők voltak azok, akik a legtöbbet találkoztak helyi lakosokkal. Enberg elmondta, hogy „a Fidzsi-szigeteken egy olyan helyet próbáltak megérteni, ahol a klímaváltozás hatásai már most jól láthatók”. Olyan emberekkel találkozhattak, akiknek már el kellett hagyniuk a falvaikat, amiket az óceán egész egyszerűen elpusztított.
Az út során a covidjárvány hatásai okozták az egyik legnagyobb kihívást. „Ha nem lett volna covid, többet tudtunk volna találkozni és párbeszédet folytatni helyi közösségekkel, helyi kutatókkal és iskolákkal. Ezeken a szigeteken sok helyen nem nagyon volt a járvány alatt nagy számú covidfertőzés, így nem akartak minket ott látni. Ha beengedtek minket, akkor sem javasolták a találkozásokat, ami kissé szomorú volt, mert ha elhajózunk a Csendes-óceánra, jó lett volna kicsit többet kommunikálni az ott élőkkel” – mesélte Enberg.
Miközben a 90-ből 35 hallgató a Fidzsi-szigeteken volt, a régióból 30 hallgató csatlakozott a hajón maradó norvég és nemzetközi hallgatókhoz, akik ezután együtt tanultak, dolgoztak és éltek. Enberg szerint ez „egy nagyon jó tanulási tapasztalat volt a norvég és nagyrészt európai hallgatóknak, akik a fedélzeten maradtak.”
„Az egyik nagy meglepetés, még a norvégoknak is, akik a tengerből élnek hosszú ideje. Régóta halászó nép vagyunk, és régóta az olajból élünk, ami szintén a tengerről jön, de a norvégok még így sem érzik magukat annyira közel az óceánhoz, mint a csendes-óceáni szigetek lakosai. Az ezekről a szigetekről érkező hallgatók azt magyarázták, hogy nagyon speciális kapcsolatuk van az óceánnal, szinte egyek az óceánnal” – mondta a kutató. Enberg szerint ez egy nagyon szoros kulturális és spirituális viszony az óceánhoz, ami teljesen eltér attól, amihez az európai népek hozzászoktak.
A cikk megjelenését a Norvég Királyság Nagykövetsége támogatta.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: