150 éve jelent meg a regény, amivel Verne Gyula beröffentette a globális turizmust
Phileas Fogg, Jules Verne (nekünk csak Verne Gyula) bogaras brit gentlemanje köztudomásúlag alig hagyta el Londont, mégis a kisujjában volt minden, amit a világról tudni lehet. Fogg három szenvedélynek élt: szeretett whistezni, a klubjába járni, és persze szerette a pontosságot – olyannyira, hogy inasát, James Forstert azért bocsátotta el, mert 84 Fahrenheit-fok helyett 86-ra melegítette a borotválkozóvizét.
Phileas Fogg figuráját Verne ötlötte ki, a kalandjai pedig Nyolcvan nap alatt a Föld körül címen láttak napvilágot kötet formájában 1873-ban, kereken 150 évvel ezelőtt (a Le Temps francia napilap az előző évben folytatásokban közölte a regényt). Azt, hogy az angol úriembert milyen kórok gyötörték, nehéz megmondani, a könyv alapján legalábbis kényszerbeteg lehetett, de az is lehet, hogy minden baját annak köszönhette, hogy angol, Verne ugyanis mintha némileg karikírozta volna az angol úriember karakterét, éppen ezért több brit vagy amerikai kiadásban cenzúrázták is a pikírt megjegyzéseit. Akadt olyan angol kiadás, ahol komplett bekezdések estek a hazaszeretet áldozatául. Verne leginkább az angolokon köszörülte a nyelvét, az amerikaiakról már jóval elismerőbben nyilatkozott, A rejtelmes sziget főhősét, Cyrus Smith mérnököt például már a regény első lapjain az egekbe magasztalta. Nem volt nehéz dolga, az ezt megelőző néhány oldalon ugyanis Smith valóban az egekben tartózkodott, egy léghajón, légi hajótöröttként.
A bogaras brit
Egész más a helyzet Phileas Fogg-gal: bár a Nyolcvan nap alatt a Föld körül főhőse kétségtelenül kiváló ember, semmire sem ment volna az új inas, a francia Jean Passepartout nélkül. Fogg a szokásainak a rabja, rendületlenül hisz a rendszerben és a haladásban, és mint igazi angol úriember, a becsületet, pláne az adott szó szentségét mindennél előbbre valónak tartja.
És persze jó angol módjára szentségként tiszteli a fogadást is: amikor a klubjában whistezés közben felmerül egy friss bankrablás témája, Fogg kijavítja az egyik játékostársát, szerinte ugyanis a világ nem olyan nagy – bár valaha az volt. Amikor a többiek nem igazán veszik a lapot, elmagyarázza, hogy mire gondol: régebben a távolságok még számítottak valamit, de 1873-ban (ekkor játszódik a regény, és ekkor is jelent meg az első kiadása) ez már nem okozhat problémát.
A gőzhajó és a vonat korában megszűnnek a távolságok: amikor az egyik kártyapartner, Andrew Stuart elismeri, hogy az egész földgolyót körbe lehet utazni három hónap alatt, Fogg rákontrázik, és azt mondja, hogy nem is kell hozzá három hónap, elég nyolcvan nap is. Fogg húszezer fontban fogad a többiekkel, hogy ennyi idő elegendő a nagy utazásra, majd riasztja a szerencsétlen inast, és vonatra száll. A számításai szerint 80 nap még akkor is elég lesz, ha valami akadály jönne közbe, és hogy a többiek is lássák, hogy mennyire komolyan gondolja, húszezer fontot tesz rá, hogy sikerül szűk három hónap alatt alatt megkerülnie a Földet („Kiszámíthatatlan? Ilyesmi nem létezik” – mondja Mr. Fogg).
A mérnök optimizmusa
Ez magában csak egy izgalmas fogadásról szóló kalandregény lenne, de a Nyolcvan nap alatt a Föld körül valójában nem azért fontos, mert egy excentrikus angol egy vagon pénzt szán egy látszólag lehetetlen küldetésre, hanem azért is, mert egy épp születőben lévő, de létező igénynek állított emléket: a gyors, egyszerű, gépesített utazásénak. Annak a technikai fejlődésnek, ami lehetővé tette a tömegturizmus születését.
Fogg Verne regényében piszkosul gazdag: a fogadásra felajánlott húszezer font csak a vagyona felét teszi ki, maga az utazás pedig minden bonyodalmával együtt végül 19 ezer fontjába kerül (ha valaki nem olvasta volna a könyvet vagy nem látta volna a számtalan filmes feldolgozás valamelyikét, nem lövöm le a poént, hogy végül megnyeri-e a fogadást). Az a bizonyos húszezer font 2020-ban 1,8 milliót ért volna, ennyit pedig elég kevesen engedhettek meg maguknak még a regényhősök közül is – viszont Fogg és Passepartout is javarészt olyan közlekedési eszközöket használt, amiket a nagyközönségnek szántak, ha valaki nem feltétlenül törekedett a nyolcvan napos határidő betartására, az út bármelyik szakaszára jegyet válthatott. Az sem véletlen, hogy az út eleje a Szuezi-csatornán át vezet: egyrészt arra kell neki, másrészt pedig a csatornát csak a könyv megjelenése előtt néhány évvel, 1869-ben adták át. Verne még nem tudhatta, de a brit és a francia főhős utazása, legalábbis a Szuezi-csatornán át, jelkép értékű is lehetett volna: a csatorna munkálatait és használati jogát felügyelő részvénytársaság 1875-re, az egyiptomi államcsőd után mindenestül angol és francia befektetők kezébe került.
De vajon az excentrikus brit milliomoson kívül ki vehette igénybe ezeket a szolgáltatásokat? Igény mindenesetre volt rájuk: az ipari forradalom után kiépülő vasútvonalak, hajózási útvonalak vagy akár a Szuezi-csatorna is elősegítették a turizmus népszerűségét. Az európai körutak és az esetleges amerikai kiruccanások már a 18. században is népszerűnek, sőt, bevettnek számítottak, de az ilyesmi csak a gazdagok számára volt hozzáférhető. A határ költségekben persze mindig a csillagos ég, de valljuk be: Fogg a hülye fogadása nélkül jóval olcsóbban is megúszhatta volna az egészet.
Gőzzel a világ körül
A vasutat persze nem azért építették ki, hogy a kispénzű polgárok (vagy Fogg esetében: a nagypénzű úriemberek) szórakozását biztosítsák, de ha már volt lehetőség a megfizethető utazásra, sokan éltek is vele. Ugyanez igaz a gőzhajókra: az első példány Skóciából indult 1812-ben, de a 19. század első felében egyre-másra jöttek az újabb hajózási útvonalak, mire pedig Verne megírta a Nyolcvan nap alatt a Föld körült, a gőzhajózás és a vonatközlekedés teljesen hétköznapi, bevett utazási formának számított. A Mongolia viharfedélzetes csavargőzös Verne regényében Brindisi és Szuez között óránként hivatalosan 10 mérföldet tett meg, de a menetrend itt nem sokat számított: a brit konzul szerint a kormány 25 fontos jutalmat adományozott annak a hajónak, amelyik 24 órával az előre megszabott időpont előtt ér célba, a Mongolia pedig rendre el is vitte ezt a jutalmat (Fogg külön ösztönző erejű adománya nélkül is).
És a regényben a csavargőzös nem egyedül a bogaras angol úriembert szállította: a hajón népes társaság gyűlt össze. „Elég sok utas tartózkodott a fedélzetén. Néhányan a hajón maradtak, és onnan szemlélték a város festői látképét, legtöbbjük azonban partra szállt a csónakokkal, melyek időközben a Mongolia oldalához simultak”. Sokan valamilyen célból utaztak, persze, ahogyan Fogg is, de mik voltak azok az utasok, akik a fedélzetről szemlélték a festői látképet?
A turizmus terjedése
Hát turisták. Az új eszközök új perspektívákat nyitottak meg, és bár a regény főhőse nem állt meg megcsodálni mindent, mert sietett (erre Passepartout panaszkodott is eleget), a szélesebb tömegek számára perspektívaváltással is járt: a gyors utazás Ueli Gyr svájci néprajzkutató szerint az előtérről a háttérre terelte a figyelmet. Gyrnek minden bizonnyal hinni lehet: sosem kételkednék egy olyan ember megállapításaiban, aki képes volt a kerti törpék kultúrtörténeti jelentőségéről publikálni egy tanulmányt. A regény egyetlen ténylegesen leturistázott turistája viszont nem más volt, mint az inas, Passepartout, aki bajba is került a kíváncsisága miatt: hiába nem szabad kereszténynek, méghozzá cipőben, hindu szentélybe lépni, Bombayben mégis megtette, ez volt a 80 napos körút egyik első zavara, de messze nem a legkomolyabb.
Az ilyen nehézségek elkerülésére pedig akkoriban már utazási irodák is léteztek: ha Fogg hétköznapi turista lett volna, akár a londoni Thomas Cook & Son szolgáltatásait is igénybe vehette volna. A cég az első európai útjait 1855-ben, az első amerikai körutját pedig 1866-ban hirdette meg, és valami hasonlót kínált, mint a mostani olcsóbb buszos utazások: azoknak, akik befizettek rájuk, nem volt külön gondjuk a szállásra és az étkezésre, Cookék intéztek mindent. Annál is inkább adta volna magát, hogy Fogg az utazási irodát válassza, mert az iroda a könyv megjelenése előtt egy évvel, 1872-ben hirdette meg az első világkörüli útját, amely Londonból indult, ahonnan gőzhajóval lehetett átkelni az Atlanti-óceánon Amerikába, ahol az utasok vonattal szelhették át az államokat, majd innen Japánba utazhattak, ahonnan Kínán és Indián keresztül indulhattak vissza Európába.
Verne útjai
Passepartout mellett a regényben szerepelt még egy valódi turista: maga a szerző. David L. Pike amerikai irodalmár és filmesztéta a Vernéről és a föld alatti kalandokról szóló tanulmányában kitér a katakombákon kívüli világra is: Fogg kalandjai azért is érdekesek, mert a hétköznapi olvasó számára hihetetlennek tűnnek, veszélyesek, és egy olyan világba engednek bepillantást, ahol bármi lehetséges, a vonatjegy ára nem akadály, és ahol csupa olyasmi történik, ami ugyan nagy valószínűséggel nem esik meg minden utazóval, de éppen akár elő is fordulhatna. Verne több regénye is alkalmat adhat arra, hogy az olvasó a karosszékéből járja be vele együtt a világot, de Pike szerint mindezek nem születhettek volna meg anélkül, hogy Verne maga ne lett volna lelkes turista, sőt, a könyvei egyfajta útikönyvként vagy bédekkerként is olvashatóak.
Korai skóciai és angliai kiruccanásairól útinaplót is írt (később Amerikában is megfordult), és a 80 nap alatt a Föld körülben fel is használt belőlük néhány részletet – annak ellenére, hogy a regény főhőse minden volt, csak épp a szó szoros értelmében vett turista nem. Verne, legalábbis Pike szerint, nagy hasznát vette ezeknek a korai utaknak a regény azon részeiben is, amelyek olyan helyen játszódnak, ahol ő maga sosem járt: magának az utazásnak és a gőzhajó gépészeti tulajdonságainak leírása bárhova beilleszthető. Érdekes metarésze ezeknek a regényeknek, hogy mikor Verne maga Skóciát járta, Walter Scottot használta útikalauzként, az erről szóló feljegyzéseit pedig egy újabb irodalmi útikalauzhoz, a Nyolcvan nap alatt a Föld körülhöz használta.
Az összement Föld
Az univerzálisan bevethető mérnöki szempontok miatt is bebizonyosodik Fogg tételének igazsága: a Föld annyira összement 1873-ra, hogy az utazás általános szabályai az egész civilizált világban egyformák lettek, a gőz gőz, a fogaskerék meg fogaskerék. Ebben a megközelítésben Fogg figurája is nagy segítségére van az eredetileg mérnöknek készülő írónak: a főhős egy jól működő, világméretű rendszer fogaskerekeinek látja az út állomásait, nem pedig olyan helyeknek, amelyeknek azokon kívül, hogy más célpontokkal kötik össze az utazót, bármilyen jelentőségük lenne. A látványosságok éppen annyira nem érdeklik, mint a pénz: a fogadásba nem is emiatt megy bele, hanem azért, hogy bebizonyítsa az igazát (ide tartozik az is, hogy bármennyit is nyer a whisten, azt jótékonysági célra fordítja).
A népmesei hagyományoknak megfelelően aztán Fogg sem marad jutalom nélkül az út végére, de ezt nem annak köszönheti, hogy meg akarta szerezni. Pike arra is felhívja a figyelmet, hogy a legfőbb jutalom, a szerelem, a már kiépített és meglévő közlekedési rendszer nélkül nem jelenhetett volna meg a szociopata Fogg életében (mellékvágány, de érdekes: Verne legtöbb alakjának azért van valamilyen baja, a Nemo kapitányban is egy szociopata vagy pszichopata zseni ejt túszul több ártatlan embert, akinek olykor depressziós epizódjai akadnak).
A technokrata zarándok
Verne a globális turizmus hajnalán írta a Nyolcvan napot, de Cookék és a többi utazási iroda, valamint az egyre jobban kiépülő tömegközlekedés hatására a turisztika csakhamar önálló, rengeteg pénzt és embert mozgató iparággá vált. Cook tiszteletesként egyfajta vallásos missziót is talált az utazásszervezésben: a középkori zarándoklatok és az inasévek is a tapasztalatgyűjtést segítették, ahogyan a 18. század aranyifjai is tanulmányútra mentek Európába vagy a világ bármely más tájára, nem szórakozni – legalábbis hivatalosan. Phileas Foggot viszont nem érdekli semmi, még maga a turisztika sem: nem tanul, nem is szórakozik, hanem szinte vallásosan követi azt az utat, amit vállalt a klubjában – ennyi közös pont akadhat közte és a zarándokok között.
Egy fecske nem csinál nyarat, de egy Fogg igen: a 19. század végére egyre többen vették nyakukba a világot vonaton vagy hajón csak a felfedezés öröméért, a huszadik század elején pedig már valóságos tömegek lepték el a divatos üdülőhelyeket, ezzel párhuzamosan pedig egyre többen jelentek meg olyan környékeken is, amelyeket még nem tett tönkre az, hogy tele vannak turistával. Ennek hatására persze azok is tele lettek turistával, de ez már egy másik történet.
Fogg története úgy utópisztikus, hogy valójában minden, amit Verne leírt benne, már létezett: nem kellett hozzá kitalálni tengerjáró gőzösöket, Atlantiszt vagy mélytengeri szörnyeket. Fogg nem is a Holdra utazott, hanem végső soron csak megtett egy utat Londonból Londonba (igaz, a Gyűrűk urát is össze lehet foglalni hasonlóképpen), méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem is érdekelte, hogy hol van, csak az, hogy épp mi vitte el oda, és mi viszi el onnan. Amikor az elbeszélőből (vagy jelen esetben Vernéből) kitör a mérnöki lelkesedés, nem is ír másról, mint a gépek nagyszerűségéről, a turista szájtátiságát Passepartout-ra hagyja – némileg persze eltúlozva.
A turista bűntudata
Annak, aki szeretne Fogg nyomdokaiba lépni, és repülés nélkül körbeutazná a világot 80 nap körül, igazából csak le kell foglalnia az utat. A regény megjelenésének 150. évfordulójára egy utazási iroda szervez is ilyesmit, a költségek egy főre 24 ezer dollár körül kezdődnek – ez is jól mutatja, hogy az utazás azóta mennyivel megfizethetőbbé vált.
Pike szerint Vernénél már nyomokban megtalálható az a feszültség, ami a turizmushoz való ambivalens viszonyulásunkból ered: a turista nézőpontja más, mint a mérnöké, a szerző pedig e között a kettő között váltogat, miközben a mindentudó narrátor kipótolja a hiányokat. Pike szerint a mai turista általában tudatában van annak, hogy a turizmus valamilyen módon destruktív tevékenység: megváltoztatja, esetleg el is pusztítja a célját, az a szemléletmód vagy nézőpont pedig, ami ennek a tevékenységnek a sajátja, segít feldolgozni vagy megkerülni ezt az ellentmondást. Fogg, ha egyáltalán Verne akart bármi ilyen lelkifurdalást tulajdonítani a szereplőnek, azzal kerülte el ezt a kérdést, hogy saját magára nem is turistaként tekintett, az utazásra pedig kötelességként.
A turizmus növekvő népszerűségét jól mutatja az is, hogy a tizenkilencedik század közepén egyre-másra jelentek meg a különböző útikönyvek, a híres Karl Baedeker is ekkor kezdte el a bédekker-bizniszt (amikor levelet írt valaki a kiadónak, hogy mikor adják ki a Holdról szóló részt, csak annyit válaszoltak, hogy a cég szigorúan csak olyasmiről ír, ahol a munkatársak maguk is megfordultak). Lehet, hogy ez hülye kérdés volt, de a haladásba és a technikába vetett hit nem zárhatta ki, hogy még ez is megtörténik: ha Nemo kapitány leereszkedhetett az óceán mélyére, az idegen bolygók felfedezése sem tűnt lehetetlennek.
A középosztály megerősödésével az utazás már nem számított úri luxusnak: Fogg lehetetlenül sok pénzt költött erre az úri passzióra, ami mára még a költséges földi közlekedéssel és hajózással együtt sem emésztené fel a gazdag úriember fele vagyonát. A Pike által említett szorongás vagy a turizmushoz való ambivalens viszony viszont megmaradt, még ha egy kicsit át is lényegült: a mai utazó nem a fogadás elvesztésén aggódik, hanem az út karbonlábnyomán és azon, hogy vajon meddig maradhatnak meg azok a látványosságok, amelyekért a nyakába vette a világot. Verne erre is kínál megoldást: annak, aki nem tud vagy nem akar útnak indulni, a világot bejárhatja a karosszékből is Phileas Fogg társaságában.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: