Videóajánló: Miért olyan hangos a metál?
Ki?
12Tone a rétegműfaj rétegműfaját képviseli a YouTube-on: zeneelméletről készít rövid videókat, és közben egy kottapapírra firkál, úgyhogy nem a beszélő fejek táborát erősíti. A videói között akad dalmagyarázat is (miért olyan például a Chop Suey! vagy a Smells Like Teen Spirit, amilyen), de vannak általánosabb témái is – mint például a metálzene és a hangerő kapcsolatáról szóló anyaga. 12Tone valamivel többet szakmázik, mint a témával foglalkozó videósok többsége, de ettől csak izgalmasabbak lesznek a videók.
Az Axis of Awesome például rendkívül szórakoztatóan összefoglalta, hogy melyik négy akkord uralja a modern popzenét, Rob Paravonian standupos pedig minden felelősséget Pachelbelre hárít, de 12Tone hullámhosszokkal, az emberi hallással, ütemekkel is foglalkozik, sőt, le is kottázza, amiről beszél, ami jól illik a firkálós tematikába, de azoknak, akiket egy hallgatásnál jobban érdekel egy adott téma, ez kincset ér. Rendben, a Smells Like Teen Spirit volt a grunge egyik legnagyobb slágere, de miért lett az, és miért jut eszedbe a Futurama főcímdaláról? A youtubernek erre is van megfejtése, ahogy arra is, hogy miért hangos a metál.
Mit?
A válasz röviden annyi, hogy azért, mert felhangosítjuk. Ez önmagában még nem túl meglepő, az viszont az lehet, hogy egyrészt minden zene jobban hangzik, ha hangos, másrészt pedig a hangerő-fetisizmusért javarészt a klasszikus heavy metal egyik nagy alakja, a Manowar tehető felelőssé, akik a világ leghangosabb zenekaraként hirdetik magukat. Az már ízlés dolga, hogy ezt az ember mennyire veszi komolyan, illetve mennyire lehet egyáltalán komolyan venni egy olyan sárkányos-motoros-palloslóbálós zenekart, ami kiköti, hogy nem lép fel olyan helyen, ahol nem kapják meg alsó hangon a 126 decibeles hangerőt, mindenesetre ragaszkodnak hozzá. Itt meg is mondják: „The Gods made heavy metal, and they saw that it was good, they said to play it louder than hell, we promised that we would”.
A Manowar tényleg hangos (de minek, ugye). A videó szerint az a minimális hangosítás, amit a zenekar megkövetel, százszor hangosabb, mint amit a Fletcher-Munson-skála alapján ideálisnak tartanánk. Ha hangosabb a zene, jobban kijönnek a magasak és a mélyek, és a Manowar, valamint a metal java része éppen erre játszik rá: ha a gyomrodban érzed a basszust és kirepeszti a dobhártyádat a szólógitár, már tudod, hogy koncerten vagy, igaz, utána nem biztos, hogy másnap még hallasz bármit is.
12Tone elmagyarázza azt is, hogy ez miért gond: a Manowar által megkövetelt minimum már bőven túlmegy azon a határon, ami egészséges lenne, ugyanis hosszabb időn keresztül a 90 decibeles hangerő is tartós halláskárosodást okozhat, a 120-130 decibeles hangerő pedig már fizikai fájdalommal is járhat (ismét ízlés dolga, de engem például még a halk Manowarral is ki lehet kergetni a világból).
Nem az amerikai hősmetalosok az egyetlenek, akik hisznek a hang mindent lebíró erejében: a Motörhead és az AC/DC is ragaszkodott ahhoz, hogy alaposan megdörrenjen a hangzásuk. 12Tone szerint Michael Heller zenetudós egy tanulmányában megmagyarázta, hogy miért ilyen elterjedt ez a jelenség: a zene és a hallás, még ha nem is tűnik elsőre egyértelműnek, hasonlóan hat az ember testére, mint amikor megtapint valamit.
Minél hangosabb a zene, annál erősebb az inger: a metálkoncerten eltűnik, vagy legalábbis minimalizálódik a közvetítő közeg szerepe, és a hallgató erősebb impulzust kap: már nem kívülről hallja a zenét, hanem a részévé válik. A lábdob és a basszus a mellkasban és a gyomorban szól, nem valahonnan kívülről. A csaknem fájdalmas élményt tovább fokozza a dühöngő: az itteni „verekedések” ugyan agresszívnak tűnhetnek kívülről, de valójában azért általában nem vérre megy a játék, a zenébe történő fizikális bevonódást viszont csak tovább erősíti. A hangos zene nemcsak a hallgató és a zene közötti határokat mossa el, hanem az egymás tere közöttieket is: Heller szerint ebben az értelemben a fájdalom, a küzdőtér verekedése kollektív felszabadulási élményt jelent a részvevőknek, amiből viszont a küzdőtér, a mosh pit íratlan törvényei szerint bármikor ki is lehet lépni. Ha valaki rosszul lesz vagy elesik, már nem része a játéknak: az esetek legnagyobb részében felsegítik, és íratlan szabály az is, hogy ha valaki kifele igyekszik, utat nyitnak neki.
A második ok már kevésbé esztétikai: a pedálok megjelenése előtt a torzított gitárhangot csak úgy lehetett elérni, ha a gitáros csutkára tekerte a hangerőt a csöves erősítőn. Ide tartozik a torzított vagy hörgő ének is: megfelelő technikával ugyan lehetséges halkan is hörögni, de minek, és valljuk be, hogy hülyén is nézne ki, ha Chuck Billy – az a Chuck Billy, aki áramszünet idején is túlordította a dobokat a Szigeten annak idején – szordínóval adná elő a True Believert. A metálzenekarokra jellemző énekstílusok viszont még akkor is üvöltésnek tűnnek, ha nem azok: a hallgató már ezzel társítja a dühös, ordító éneket akkor is, ha halk.
Heller szerint a harmadik ok a dob: a lábgépes, akár blastbeates tempókat egyszerűen lehetetlen halkan elképzelni. Aki már játszott zenekarban, tudja, hogy elég sok mindenen lehet halkítani, de a doboson nem, és ez a metalra fokozottan igaz: ha a jóember elkezd gyorsan és erősen ütni, a legtöbb esetben nincs más választás, mint hogy a többiek felvegyék a kesztyűt, és feljebb tekerjék a hangerőt. És persze, ahogy 12Tone is mondja, ott van az is, hogy a metaltól eleve azt várjuk, hogy hangos legyen, és a Manowar, az AC/DC vagy bármelyik másik zenekar ezt teljesíti is: tudjuk, hogy hangos, tudják, hogy tudjuk, és ezért megfelelnek az elvárásoknak.
Hol?
12Tone anyagai a Youtube-on, a Facebookon és a Twitteren is elérhetők.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: