Minden, amit rosszul tudtál Petőfiről
„Az volt a fő célom, hogy legendák nélkül, okiratok, kortársi visszaemlékezések és szakirodalmi munkák alapján rekonstruáljam Petőfi Sándor életét és munkásságát. A kötet nem akarja módosítani a nemzettudatban élő Petőfi-képet, sem mítoszépítő, sem mítoszromboló szándék nem vezette az 1823. január 1-jétől 1849. július 31-ig terjedő életút és alkotói pálya rögzítését” – írja Osztovits Szabolcs a Sors nyiss nekem tért – Petőfi Sándor életének krónikája című monográfia előszavában.
A budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium ma már nyugdíjas irodalomtanára szándéka ellenére mégis egy sor legendával leszámol a kötetben, kiigazítja vagy összefésüli az ellentmondásos részleteket, megcáfolja a sosem volt eseményeket elbeszélő anekdotákat, miközben olyan epizódokat hoz felszínre, amelyek az elmúlt 174 évben homályban maradtak.
A 26 és fél év történéseit szinte napról napra elbeszélő krónika mellett Osztovits külön fejezetet szentelt azoknak, akik Petőfi Sándor életében említésre méltó szerepet játszottak. A 217 rövid portréban családtagok, rokonok, diáktársak, tanárok, múzsák-szerelmek, katonák, színészek, költők, írók, politikusok, könyvkiadók, cenzorok szerepelnek. A harmadik rész a Petőfi rövid, de annál sűrűbb életében megjelent köteteket lajstromozza, számba véve a beharangozókat, a lapokban és folyóiratokban megjelent recenziókat, valamint a sajtóvitákat.
Petrovicsék
A 20 oldalnyi irodalom- és forrásjegyzékkel hitelesített krónika egyértelműen leszámol azzal a legendával, hogy Petőfi az egyszerű szegény magyar nép fia lett volna: az 1823. január 1-én a kiskőrösi evangélikus templomban szlovák nyelvű szertartás keretében Alexander névre keresztelt újszülött több lábon álló, tehetős vállalkozó első gyereke volt. A Pest megyei Kartalon Stephanus néven született Petrovics István már évek óta mészárosmester volt Kiskőrösön, mielőtt 1824 októberében Kiskunfélegyházán kibérelte volna a város két mészárszékét.
„A kettős bérletért – évi négy részletben – 550 váltóforintot fizet, ezért cserébe 120 vágómarhát és a szükségesnek megfelelő számú juhot és bárányt tarthat Ferencszálláson, ahol 85 hold kaszáló és 25 hold szántóföld is jár a bérlettel" – írja Osztovits. Pár héttel később Petrovics a félegyházi városközpontban álló Bánhidy-házba költöztette feleségét, a szintén szlovák anyanyelvű Hruz Máriát és a kezdetektől magyar nyelven nevelt fiát, hogy aztán rögvest két további szabadszállási mészárszék átvételével bővítse kiskunsági céghálózatát.
Osztovits azt is egyértelművé teszi, hogy Petrovics a lehető legjobb iskoláztatást próbálta megadni Sándornak és 1825 augusztusában született öccsének, Istvánnak. A költő ezért kezdte az első osztályt az ország akkori harmadik legnagyobb városának számító Kecskemét jó hírű evangélikus iskolájában, 1828 májusában.
Az időközben a redemptusi cím megszerzésével „szabad kiskunná” előlépő, kocsmát és boltot üzemeltető, birtokain is gazdálkodó Petrovics a következő években becsületesen finanszírozta fiai tanulmányait, de keményen odalépett, amikor fia az aszódi gimnázium diákjaként a tilosba tévedt. Osztovits szerint 1837 májusának végén az akkor még tehetős vállalkozót Koren István igazgató arról értesítette, hogy fia fel akart csapni vándorszínésznek. „Június 19. Petrovics István útlevelet kér és kap Aszódra. Röviden beszél Korennel, majd szíjjal elveri fiát. Petőfi büntetése nem Koren és az apa korlátoltságából, művészetellenességéből fakad, hanem mert úgy tudják – több-kevesebb joggal –, hogy a vándortársulatok egyúttal mozgó bordélyházak is”.
Petőfi a következő évben iratkozott be a selmeci evangelikus líceumba. Tizenöt és fél éves korára a korábbi jómódú diákból szegény tanulóvá vált, „aki az alumneumban ingyen ebédel, Prosperinyi Mihály nyugalmazott hajdúnál kap szállást és félkosztot negyedmagával együtt”. Ekkor ugyanis már elkezdődött apja visszafizetetlen kölcsönügyeletekkel, marhavésszel és pereskedésekkel tűzdelt, több évig tartó és nincstelenségbe torkolló vesszőfutása.
Várrom nem maradt szárazon
Osztovits krónikája szerint Petőfi Sándor, aki hivatalosan haláláig a Petrovics vezetéknevet viselte, már kora ifjúságától vonzódott a történelmi helyszínekhez. Miután 1841, február 28-án másfél évnyi önkéntes katonai szolgálatából – a korban szokatlan szabadszájúsággal és bizonyos fokú durvasággal felvértezve – leszereltetett, bárhol is járt, mindenképpen útba ejtette a fontosabb látnivalókat, kegyhelyeket. 1842 októberében például a pápai líceumba való visszatérés helyett Orlai Petrics Somával elkísérték egyik pajtásukat Debrecenbe, hogy a nevezetes főiskolai könyvtár megtekintése után elzarándokoljanak Csokonai Vitéz Mihály sírjához. Orlai ugyan visszaindult, de Petőfi a fejébe vette, hogy megtekinti a Hortobágyot. Mint Osztovits megjegyzi, Petőfit az irodalmi élmények motiválták a pusztai vándorlásra, és gyalog érkezett a híres mátai csárdába is, ami a Hortobágyi korcsmárosné... kezdetű versét ihlette.
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske... savanyú bor... édes csók...
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
Hortobágy, 1842. október
1844 februárjában, amikor Petőfi a Debrecen-Hajdúböszörmény-Rakamaz-Tokaj-Szerencs-Miskolc-Füzesabony-Andornak-Eger-Hatvan-Gödöllő útvonalon vándorolt Pest felé, nemcsak azért töltött négy napot Egerben, mert elfogyott a pénze, hanem azért is, mert, mint Osztovits írja, szükségesnek tartotta bejárni a várat, felidézve az egri vitézek, elsősorban Dobó István emlékét.
Az 1845 tavaszán megtett felvidéki utazásával Petőfi mintegy megalapozta a históriai társasutak tömegmozgalmát. Eperjesen például „kora reggelenként ki-kimegy a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol egykor Caraffa ágyúi meredtek a városra. Társasággal nézi meg a várostól közel órányi járásra lévő Sáros romjait. Elérzékenyül a látványtól. Megjegyzése szerint e várra vonatkozik A rom panasza című verse” – írja Osztovits (a versnek nyoma veszett).
1846-os őszi erdélyi útja során egyetlen valamirevaló várromot sem hagyott szemrevételezés nélkül, ahogy egy évvel később Tompa Mihály barátját a Rimaszombat mellett Bején meglátogatva sem mulasztották el felkeresni a híres murányi várat, hogy aztán Munkácsra utazva ott is „megnézze a statusbörtönné alakított várat”, felidézve Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc alakját.
Zálogba csapott csizma
Osztovics szerint a magyar irodalom történetben Petőfi azon kevés alkotók közé tartozott, akik jól kerestek a művészetükkel, legalább egy ideig. A nyomorgó Petőfi mítosza máig tartja magát ugyan a köztudatban, és tény, hogy a költő vándorévei alatt gyakran kért jelentős összegeket barátaitól és támogatóitól, sőt az is megesett, hogy el kellett zálogosítania a holmiját. 1843. április 7-én például, aznap, amikor felhagyta a kecskeméti vándorszínészetet, kötelezvényt ír alá hétheti kosztadósságra, 22 váltóforint fejében Vargáné részére. A zálogban hagyott tárgyak listáján szerepelt 2 pár fehér ruha, 2 lajbi, 1 trikó, egy pár csizma, egy törülköző, egy aranyos rámájú tükör, valamint a Jókai Mórtól kapott Pápai-Páritz-féle szótár is, ráadásul ezeket sosem váltotta ki többé, ezért is maradhatott fenn a zálogcédula.
1844 februárjában Petőfi jóbarátját, Pákh Albertet kérte meg, hogy vállaljon kezességet 150 váltóforintos szállásadósságáért, amiről Osztovits azt írja, hogy az összeg barátja egyévi nevelői fizetségének egyharmadát tette ki.
A krónikás Petőfi éves bevételeit is ismerteti, amelyekből kiderül, hogy a költő 1845-től kezdett komolyabb bevételekre is szert tenni. A lapszerkesztői fizetés és a versei után járó honorárium 1845 végére már szemmel látható összeggé állt össze: az abban az évben megkeresett 678 pengőforint a gazdaságtörténészek által is hitelesnek elfogadott átszámítás szerint ma 4 millió 360 ezer forintnak felelne meg.
1847-ben Petőfi már kis híján 2000 pengőt keresett, és az álomhatárt halála előtt egy évvel, 1848-ban sikerült átlépnie, amikor összesen 2285 pengő bevétele volt – ez ma 12 millió 484 ezer 955 forintot jelentene.
(Osztovits Szabolcs: „Sors, nyiss nekem tért” Petőfi Sándor életének krónikája; Osiris Kiadó, Budapest 2022)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: