A matrjoska-modell: hogyan működik az ember, és miért csalható olyan könnyen csapdába?
A Jótékonysági vásár című, néhány éve bemutatott francia minisorozat egy a 19. század végén Párizsban bekövetkezett borzalmas tragédiát idéz fel. A zsúfolt vásáron, amit 1897-ben egy fából épült raktárépületben rendeztek meg, váratlanul tűz ütött ki, ami halálos csapdába ejtette a látogatókat, és 126 ember halálát okozta. A tragédián túl az eset érdekessége, hogy az áldozatok között csak 6 férfi volt, és az összes többi nő, amiről az embernek eszébe jut egy 2010-es tudományos publikáció, ami a Lusitania és a Titanic katasztrófájának következményeit elemzi. Amikor össze vetették az utasok és az életben maradottak névsorát, a svájci közgazdász, Bruno Frey és társai meghökkentő eredményre jutottak: a Titanic esetén jóval több gyerek, nő és magas társadalmi státuszú személy maradt életben, mint a Lusitania katasztrófája után. A felkínált magyarázat: a Lusitania 18 perc alatt süllyedt el, ami alig adott esélyt feljutni a fedélzetre, ezért mindent felülírt a túlélés ösztöne; a Titanic viszont 2 óra 40 perc alatt merült a hullámsírba, így lehetőség adódott akár a morális mérlegelésre is.
Ez a rendkívüli kutatási eredmény késztetett az ember működését magyarázó sajátos modell, a matrjoska-modell megalkotására. Abból a 20. század második felében sokak által felismert tényből indultam ki, hogy az élőlények az evolúció által barkácsolt, komplex szerkezetű konstrukciók. Felépítésük és részegységeik – a lábak és a szárnyak, a tüdő és a szív, a szemek és az agy –, valamint az őket működtető viselkedés-programok – az élelemkeresés, a partnerválasztás, az utódgondozás – egyaránt az evolúció során kikísérletezett túlélési eszközöknek tekinthetők. A lények emeletes építményre emlékeztető konstrukcióját az őket körülvevő jellegzetes körülmények, az úgynevezett evolúciós adaptáció környezete (environment of evolutionary adaptedness, EEA) formálja ki. Ennek a környezetnek két alapvető jellegzetessége van: egyrészt a korábbitól lényegesen eltérő és ezért adaptációra kényszerítő kihívásokat teremt, másrészt elegendő időt is hagy lényeknek a megoldásként szolgáló új evolúciós konstrukciók kikísérletezésére.
Az élőlények viselkedését tehát olyan konstrukcióik működési programjai vezérlik, amiket a környezet jelzései hoznak működésbe, és a különböző kutatók saját szakmai érdeklődésük alapján szemlélték az élőlények viselkedési programjának szerkezetét. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus, Daniel Kahneman 2011-es könyvében, a Gyors és lassú gondolkodásban a fejlett lények kétszintű viselkedésszabályozási rendszerét azonosította: a gyorsan, intuitív módon és automatikusan működőt, és az erre épülő, lassú, az akarat által vezérelt, logikus szemléletűt. Paul MacLean amerikai pszichológus és idegtudós a múlt század hatvanas éveiben az agy különböző evolúciós korban létrejövő, egymásra épülő és eltérő funkciójú háromszintű modelljét vetette fel, míg az ugyancsak amerikai filozófus, Daniel Dennett négyszintű és szintenként eltérő logikát követő viselkedésprogramok rendszerének modelljével írta le az emberi agy működését.
Az én vezérem bensőmből vezérel
Az evolúció kezdetén az utódok mintegy a gének szerkezetébe lementve kapták örökül az elődeik által kikísérletezett szerkezetet és az azt működtető viselkedési programokat. A fejlődés későbbi szakaszán azután az élőlények egyre jelentősebb mértékben formálták át közvetlen környezetüket, és túlélésüket segítő ökológiai fülkéket alkottak a kéznél lévő anyagi elemekből: a pók hálót szőtt, a madarak fészket raktak, a hód várat épített, a majmok kuckót készítenek. Így fennmaradásukat az örökölt gének mellett egyre inkább a biológiai testük köré épített és részben szintén elődeiktől örökölt anyagi építmények is segítették. Az ember esetében azonban ez a maga által épített mesterséges környezet forradalmian új szerepet kapott. Ugyanis míg a legtöbb élőlényt a Föld véletlenszerű geológiai és légköri folyamatai kényszerítik adaptációra, az ember adaptációját a maga által átalakított környezet vezérelte. Egyre komplexebbé formált kulturális környezete a korábbiaktól alapvetően eltérő új kihívásokat teremtett, és ez ismétlődően rákényszerítette arra, hogy kitalálja, kikísérletezze és bevezesse az ezekre választ kínáló új konstrukciókat. Ez a folyamat megállíthatatlanul vezetett mind nagyobb és bonyolultabb közösségek létrejöttéhez, amelyek működtetéséhez azután egyre hatékonyabb eszközökre, mind összetettebb elméletekre és bonyolultabb kormányzási formákra lett szükség.
Ez az evolúciós építkezés időről időre a fejlődés jellegzetes ugrásaihoz vezetett. A történelmi ugrások nyomán létrejövő és a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívásokat teremtő új környezetek rendre kikényszerítették a hozzájuk illeszkedő új viselkedési programok létrejöttét. Így az alapvetően átalakított életfeltételek rákényszerítették az embert, hogy önmagát is folyton újraépítse. Ennek során tehát – egymásra épülő konstrukciók formájában – az emberben is létrejött az egymástól eltérően működő viselkedésprogramok rendszere, amelyeket a környezet jelzései hoznak működésbe.
És itt jön a képbe a matrjoska-baba: az ember ebből a szempontból nem más, mint az alábbi ábrán látható konstrukció, amit a környezet kihívásai vezérelnek. Ennek a szemléletes modellnek a segítségével igyekeztem megválaszolni a gyakran és sokféle összefüggésben felvetődő két alapvető kérdést: mi az ember, és hogyan működik? A matrjoska-baba az ember örökül kapott, elődei által kikísérletezett és létrehozott, egymásra épülő viselkedésprogramok rendszerét szemlélteti. A társadalmi evolúció kezdetén az evolúciós építkezés alapzatát az emberszabású elődeinktől örökül kapott etológiai programok jelentették – erre épült az a folyamat, amelynek során szorosan együttműködő és összetartó csapattá formálódtunk. Az egyre bonyolultabbá váló kulturális környezetben a következő lépcsőfokot a viselkedésszabályozás nélkülözhetetlen eszközévé váló szimbólumok (jelzések, nyelv és hiedelmek) rendszere alkotta.
Erre épült rá a fejlődés következő lépcsőfokán a kulturális univerzáliák rendszere: az egyre összetettebb eszközökből, gondolatokból és kapcsolatokból összeszerveződő közösségek működését biztosító, formavilágukban eltérő, de minden közösségben megtalálható kulturális alkotóelemek rendszere. Végül a történelmi körülmények kényszerei a társadalmak egy részét az állam, az intézményi szabályozás, a törvények és a morál rendszerének irányába terelték. Így jött létre az ember ötszintű viselkedésszabályozási rendszere.
Amikor a matrjoskát lépre csalják
Hogyan működik az ember ebben a matrjoska-modellben? Rátekint világára, és érzékeli az onnan érkező jeleket. Ezek néha veszélyekre figyelmeztetik, többnyire óvatosságra intik, de sokszor azt súgják: csak nyugalom. Felméri, hogy az adott helyzetben melyiket érzi meghatározónak: a sürgető vészjeleket, a fokozott figyelemre intő jelzéseket vagy a kötelességekre emlékeztető utasításokat. Az őt érő ingerek és információk alapján azután eldönti, hogy az adott szituáció az evolúciós múlt mely szakaszára emlékezteti leginkább, majd „letölti” az ehhez az evolúciós szinthez tartozó viselkedési programot, és annak megfelelően cselekszik. Ha szükségét látja, haladéktalanul a túlélését biztosító akcióba kezd, máskor a társadalmi pozíciójában tőle elvárt módon cselekszik, esetleg laza nyugalommal hátradől. A Lusitania és a párizsi jótékonysági vásár halálos csapdája minden társadalmi szabályt felülírt, és az egyéni túlélést célzó viselkedést aktiválta. A Titanic elsüllyedésének körülményei viszont felkínálták a mérlegelés lehetőségét: az ember választhatott a helyzet megoldására kínálkozó különböző viselkedésprogramok között. Ilyenkor a személyzet többnyire a betanítás során előírt szerepből fakadó, a modern világban a férfiaktól elvárt viselkedést követi: saját érdekeit alárendelve segíti az utasokat, támogatja a gyengébbeket és előreengedi a nőket.
Ez a működésmód azt is megvilágítja, hogy miért vagyunk olyan könnyen csapdába. Gyakran előfordul ugyanis, hogy egyes politikusok vagy a cégek olyan helyzetet teremtenek, amelyek evolúciós múltunk valamelyik korábbi szakaszára emlékeztetnek, az ember pedig ilyenkor kiszámíthatóan a számára kedvező viselkedést választja. Amikor egy politikus megteremti a háborús fenyegetés veszélyének érzetét, azért teszi, mert tudja, hogy ez a polgárokat a vezér fenntartás nélküli támogatására készteti – mint egykor a törzsi háborúk idején. Máskor a következő evolúciós szint enyhébb eszközeivel, például a közösségi szimbólumok felmutatásával csalnak lépre bennünket. Konkrét kutatás bizonyította, hogy a polgárok a nemzeti zászlókkal körülvett politikusnak hajlamosabbak elhinni, amit állít. Az üzleti életben ugyanígy csalnak csapdába bennünket, amikor hirdetésekkel vagy rejtett üzenetekkel evolúciós múltunk valamely jellegzetes szituációját idézik fel: bikinis nőkkel hirdetik a fűnyírót, vagy várható hiányt sugallva pánikot idéznek elő, és ezzel tömeges vásárlásra késztetnek.
A gonosz banalitása
A matrjoska-modell részben értelmezhetővé teszi a szabad akarat bonyolult problémáját is, és választ adnak arra a kérdésre, hogy az ember döntéseit eleve determinálják-e a körülmények, vagy mindig nyílik tér a szabad akarat érvényesítésére. A fentiek alapján nyilvánvaló: ahogyan a történelmi fejlődés során az ember egyre feljebb lépegetett az evolúciós konstrukciók maga alkotta lépcsőin, úgy nőtt a szabad akarat tere, cserébe egyre növekvő felelősség terheli tetteiért. Ahogyan az általa érzékelt körülmények egyre inkább evolúciós múltjának valamelyik korábbi korszakára emlékeztetnek – amikor tehát a matrjoska-baba mélyebb rétegeibe ereszkedik le - döntési szabadsága egyre korlátozottabb. Erre utal Weöres Sándor, amikor azt írja:
„A körülmény hatalma
a tettet fogva tartja,
hol vadászni vadítja,
hol csendre idomítja,
hol forgóvá kitárja,
hol tétlenségbe zárja. ”
A körülmények csapdái szemléletesen tárultak fel a hitleri fasizmust felidéző két alkotásban. Hannah Arendt 1963-as könyvében a jeruzsálemi Eichmann-per különös tapasztalatait foglalta össze: míg Adolf Eichmannban, a zsidók deportálásának egyik fő szervezőjében az egész világ a megtestesült gonoszt látta, a vádlott úgy viselkedett, mint aki nem is érti, miért került bíróság elé, hiszen ő mindössze annyit tett, hogy fegyelmezett állampolgárként megfelelt az állam elvárásainak. Hans Fallada Halálodra magad maradsz című könyve a fiuk halála miatt a fasiszta rendszer ellen forduló szülők sorsát mutatja be. A Gestapo végül kézre keríti őket, a rendőrfelügyelő akarata ellenére részt vesz az elfogott házaspár megalázásában, majd visszamegy szobájába, és főbe lövi magát. Mindkét mű azt üzeni, hogy a szabad akaratnak még ilyen szélsőséges helyzetekben is van tere, és az ember nem háríthatja el a felelősséget. Ugyanakkor világossá teszik azt is, hogy a legnagyobb felelősség azokat a politikusokat terheli, akik saját céljaik érdekében felállítják az engedelmességet kikényszerítő körülmények csapdáját, és fondorlatos módon belevezetik a gyanútlan egyént. Ilyen csapdát állított fel kutatási célból híres-hírhedt áramütéses kísérletében a Yale Egyetem szociálpszichológusa, Stanley Milgram is: a kísérlet egyszerre tette letagadhatatlanná a modern ember kiszolgáltatottságát a tudatosan előállított feltételeknek, és egyszerre bizonyította, hogy a szabad akarat még ilyen körülmények között is működőképes.
A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó anyagok a Qubiten: