Isten nélkül hol a poén?

A kérdés, hogy miért a létezés van, és miért nem a semmi, gyakran felbukkan a filozófia történetében; igaz, többnyire mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések mellékszála. A 17-18. századi polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki egyértelműen föltette a kérdést: miért van a valami, és nem a semmi? Erre azután azt a sokak számára ma is kielégítő választ adta, hogy azért létezik a valami a semmi helyett, mert Isten meg akarta teremteni, és meg is teremtette a világot. A filozófusok figyelme azonban többnyire a „gyakorlatiasabb” végső kérdésekre irányult. Immanuel Kant például a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” kérdéskör elemzését tartotta, ami végül egyetlen kérdésbe volt sűríthető: mi az ember?

A tudomány haladásával a 20. század első harmadában a végső kérdés elemzése is szintet lépett. A kvantummechanika és a relativitáselmélet kidolgozásával az ember bepillantást nyert a lét legrejtettebb – legmélyebb és legtávolabbi – térségeibe. A fizika a gyakorlati vizsgálódás szintjére emelte az elképzelhetetlenül kicsiny és a felfoghatatlan távoli, határtalan dolgok kutatását, az evolúcióelmélet pedig egyre több területen tudott konkrét válaszokat adni az élővilág működésének rejtélyére. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára. Ez pedig ismét ráirányította a figyelmet a többnyire parkolópályán veszteglő végső kérdésre. Ennek jele, hogy Martin Heidegger a Bevezetés a metafizikába című 1935-ös írásában ismét felvetette a kérdést: miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi? Ugyanígy a kor tudományos haladására, illetve az általános bizonytalanságára utalt Jean-Paul Sartre A lét és a semmi című, 1943-ban megjelent műve is.

Fokozatosan megkerülhetetlenné vált tehát az olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig és szinte konszenzuálisan a vallás és a hit kizárólagos felségterületének tekintettek. Egészen a 20. századig még a tudósok között is kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték, hogy a keletkezések magyarázatából kiiktatható lenne a teremtő vagy az általa végrehajtott intelligens tervezés koncepciója. A tudósokra inkább egy sajátos szkeptikus szemlélet volt jellemző. Ezt tükrözte Bertrand Russell válasza az egyébként hozzá hasonlóan szkeptikus társainak provokatív kérdésére: „Mit felel majd, ha halála után mégiscsak ott áll Szent Péter előtt, aki azt firtatja, hogy miért nem hitt?” Russell válasza az anekdota szerint: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.

Megmarad a semleges salak

A tudomány fokozatosan elérte azt a szintet, hogy nemcsak a változások leírására, de a keletkezés, vagyis a fejlődésben bekövetkező ugrások magyarázatára is képessé vált. Ez pedig előrevetítette, hogy a kutatás még az olyan, sokáig kizárólag az isteni teremtés feladatkörébe sorolt kérdésekben is képessé válik feltárni az egymásból épülő és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődési pályáját, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása vagy a tudat és a morál létrejötte. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti – ahogy Madách Imre írja Az ember tragédiájában: „Míg minden megtelt, míg minden kihűlt, / És megmarad a semleges salak.” Másrészt azonban, bár erről ritkábban esett szó, épp így formálja a világot az emergencia törvénye, amely a bonyolultabbá válást és a fejlődés ugrásait határozza meg. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.

A tudomány lépésről lépésre feltárta, hogy a maguk természetes útján létrejövő, alkotóelemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső beavatkozást. A 21. században tehát – bár a megválaszolatlan kérdések egyáltalán nem fogynak, sőt a tudomány előrehaladtával éppen sokasodnak – egyre megalapozottabbnak tűnik a kételkedés a keletkezés problémájára adott úgynevezett intelligens tervező típusú megoldásban. Ez pedig azt jelzi előre, hogy a lét alapkérdésére – tehát hogy miért a létezés van, miért nem a semmi – adható lehetséges válaszok keresése is radikális fordulatot vehet. Mint láttuk, erre a kérdésre eredetileg az a válasz formálódott ki, hogy létezik egy mindenható lény, aki megteremtette a világot annak minden teremtményével, és aki azóta is időnként beavatkozik annak érdekében, hogy elvárásai szerint alakuljanak a dolgok és események.

A mindenható lényre alapozott, a legtöbbek által természetesnek tekintett megoldás arra épül, hogy ez a mindenható lény öröktől fogva létezik. Mondhatnánk, hogy ez a minimum, ami elvárható egy mindenhatótól, de azért ez mégis csak egy feltételezés. Ám ennek elfogadásával túljutottunk a nehezén: innentől kezdve a mindenható lény azt tesz vagy nem tesz, amit akar. Miután megtette a tőle telhetőt (megteremtette a világot), dönthet úgy, hogy magára hagyja, és a továbbiakban csak szemléli, hogyan működik, amit teremtett, és miként boldogulnak teremtményei. Bevégezve tehát, amit vállalt, a teremtést tökéletesnek tételezi, és a továbbiakban már nem avatkozik be: alkotói szabadságra megy. De dönthet úgy is, hogy folyamatosan beavatkozik a világ működésébe: új irányba fordít, megsemmisít, kipróbál, kijavítja, ami elromlott, jóváteszi azt, amit mások rontottak el. Mindvégig saját elvárásainak teljesülésén munkálkodik, és újraszabályozza a dolgokat, kiigazítva az általa teremtett lények hibáit és bűneit.

Isten vagy Anyag?

Az Isten-megoldás tehát az öröktől fogva létezés feltételezésén alapul, ám ezzel szemben felvethető egy másik kiinduló axióma: az öröktől fogva létező és saját törvényei szerint formálódó anyagi valóság feltételezése. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő-szerkezetként elképzelhető világ megértéséhez, amely még csak részben feltárt belső törvényei szerint képes megszülni a rendszer elemi részecskéit. Ezek az egyszerű alkotóelemek kölcsönhatásba léphetnek egymással, így az elemi építőkockákból, amelyek a fizikusok kísérleteiben a hétköznapi szemlélő számára nehezen érthető módon egyaránt mutatnak részecske és hullám tulajdonságokat, egyre komplexebb konstrukciók alakulnak ki. Így születnek elemi részecskékből összetett anyagi szerveződések, amelyek korábban nem ismert tulajdonságokkal rendelkeznek.

A végső kérdésére adott két válasz tehát (Isten és az Anyag) egyaránt az öröktől fogva létezés axiómáján alapul. Az, hogy az azonos axiómából levezetett két létezésmodell közül melyiket tartjuk meggyőzőbbnek és melyiket fogadjuk el, különféle megfontolások alapján dönthető el. Az öröktől fogva létező Isten axiómáját elfogadva egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő végtelen képességeinek birtokában, afféle mesteremberként tervez, létrehoz, teremt, kialakít, nevelget. Saját elképzelései alapján megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot részben vagy egészében az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli és egyben le is szűkíti teremtményeinek mozgásterét. Ez úgy is értelmezhető, hogy csak részben ismerhető korlátokat állít az ember szabad akaratának útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az elvárásoknak megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, ha pedig mégsem, akkor fentről segítséget remélhetsz.

A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló Anyag-megoldás olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként, bizonyos feltételek esetén, részecskéket képes „szülni”. A létrejövő részecskék kölcsönhatásba léphetnek egymással, és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A felépülés és a szétesés egyaránt a világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető mozgástörvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik, az öröktől fogva való létezés feltételezését követően a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről lépésre megérthető, miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra a kérdésre is, hogy mi lehet a további fejlődés pályája.

A választás nehézsége

Te melyiket választanád? Az egyik lehetséges szempont a könnyebb befogadhatóság. Az Isten-megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, az olyan ősi teremtésmítoszokra, mint az akkád Enúma elis vagy Hésziódosz Istenek születése című alkotására – könnyebben befogadhatók, mint a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modellje. A teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett, bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek, a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő embernek. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, a tudományos megközelítés meggyőzőbbnek és intellektuálisan érdekesebbnek tűnik, hiszen az a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztet, és azzal biztat, hogy a világ megismerhető.

További megfontolandó szempont, hogy az Isten-megoldásban a teremtőnek időközönként be kell avatkoznia, ami arra készteti, hogy megoldást konstruáljon teremtményeinek és rávezesse őket, hogy alkalmazzák. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt, Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú a magányos Ádám, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten, ha akarja, ha nem, folyamatos teremtésre kényszerül. A jelek szerint ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg: biztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát, és éppen azt vetik a szkeptikus tudósok szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló. Ahogy Michael Shermer, a Szkeptikusok társaságának igazgatója írja Hogyan hiszünk? című könyvében: „Isten nélkül – kérdezik meg tőlem – hol a poén?”

A másik, anyagi természetű megoldás viszont mindent rábíz a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre, így a valóságban rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlanak ki, és így jönnek létre a létezés egymásra épülő lépcsőfokai. Ennek az önkonstrukciónak a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei magából a világból magyarázhatók, nincs szükség intelligens tervezőre, sőt a lét működését megértve akár mi magunk is teremthetünk. Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de rombolni is. A szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata ugyanakkor további fontos érv az Anyag-megoldás mellett.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.


Kapcsolódó cikkek a Qubiten: