Azok az országok, amelyek különutas emberi jogi politikát hirdetnek, valójában csak saját autoriter mivoltukat szeretnék leplezni

Az utóbbi időben egyre többet hallani arról, hogy a nyugati világrend szétesőben van, és az emberi jogi szemléletnek leáldozott. A II. világháború utáni emberi jogi konszenzus felbomlása, Európa és Amerika világban betöltött szerepének csökkenése egyesek szerint oda vezet, hogy a liberális demokráciák és az emberi jogokat kötelezően tiszteletben tartó államok eszméje elveszítette jelentőségét.

Lakatos István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium diplomatája, jelenleg a montenegrói Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium tanácsadója tavaly megjelent könyvében amellett érvel, hogy ez nincs így: szerinte az emberi jogok egyre szilárdabb részét képezik a nemzetközi rendnek. Az Értékek kontra érdekek? Összehasonlító emberi jogi diplomácia a kulturális relativizmus és a civilizációk összecsapásának árnyékában című, angolul és magyarul is megjelent könyvet április 12-én mutatták be a Pázmány Péter Egyetem dísztermében.

photo_camera Értékek kontra érdekek? Összehasonlító emberi jogi diplomácia a kulturális relativizmus és a civilizációk összecsapásának árnyékában. Gondolat Kiadói Kör, 2022.

A kötetben Lakatos az egyes országcsoportok emberi jogi diplomáciájának jellegzetességeit elemzi részben az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában (EJT) végzett munkájuk alapján. Ez a szervezet 2006 óta működik azzal a céllal, hogy általános és konkrét kérdésekben is foglalkozzon az emberi jogok helyzetével. A tanács többek között

  • követi a az emberi jogok alakulását Fehéroroszországban,

  • különmegbízottja kíséri figyelemmel az Izraelben elkövetett emberi jogsértéseket,

  • különleges jelentéstevőt küldött Afganisztánba,

  • különleges jelentéstevőt nevezett ki a klímaváltozás hatásainak vizsgálatára,

  • bizottságot állított fel az etiópiai emberi jogi helyzettel vizsgálatára.

A tanácsról, amiben 47 államnak, köztük 13 afrikai, 13 ázsiai és óceániai, 8 latin-amerikai és Karib térségbeli, 7 nyugati (európai, észak-amerikai, stb.) és 6 kelet-európai országnak van mandátuma 3-3 évre, Magyarországon jóval kevesebbet hallani, mint a világ más részein. Lakatos szerint ez azért van, mert Európában léteznek speciális emberi jogi szervezetek: az Emberi Jogok Európai Bíróságát is működtető Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), és bizonyos szempontból maga az Európai Unió is olyan kereteket biztosít, amelyeknek köszönhetően az Emberi Jogi Tanács jelentősége nálunk kisebb, mint a világon máshol. Lakatos szerint ugyanakkor globális szempontból mégiscsak az EJT működése mutatja meg, merre tart valójában a világ az emberi jogok szempontjából.

Értékek vagy érdekek?

Lakatos azokra az érvekre is reflektál a könyvével, amelyek szerint nincsenek univerzális emberi jogok, hanem az egyes kultúrák, az egyes országok lakói maguk döntik el, hogy mi a fontos nekik. A diplomata szerint viszont valójában minden jelentősebb civilizáció és kultúra osztozik azokban az emberi értékekben, amelyeken az emberi jogi dokumentumok alapulnak. Azt persze ő is elismeri, hogy a hangsúlyokban vannak eltérések: lehet, hogy egy-egy ázsiai kultúrában kevésbé fontos a szólásszabadság, mint például a család védelme, de ott is jelen van mindkét érték.

A feszültséget szerinte az a jelenség okozza, ami Afrikában mutatható ki a legerősebben: a kontinens számos országában még ma is úgy tekintenek az emberi jogokra, mint nyugati ihletésű imperialista fogalomra. A tradicionális megközelítés szerint az egyén értékét a közösség összefüggésében lehet megtalálni, és így inkább a kötelezettségek kerülnek előtérbe a jogokkal szemben.

Hasonló nehézségekre hívja fel a figyelmet Lakatos a muszlim kultúra kapcsán is, ahol például a nők és férfiak egyenlősége esik más megítélés alá, mint Nyugaton. A szerző a Qubit kérdésére elmondta, hogy ezekben az országokban nagyobb valószínűséggel fogadják el a nemzetközi emberi jogi normákat, ha úgy mutatják be őket a muszlim közösségnek, hogy az összhangban áll az iszlámba vetett hitükkel. Ennek része egyrészt a muszlimok közötti belső vita, ami elvezethet a sária bizonyos részeinek felvilágosultabb értelmezéséhez, ideértve a szólásszabadságot és a nők helyzetét. Másrészt persze elengedhetetlen a muszlimok és nem muszlimok közötti párbeszéd is, aminek egyébként fontos terepe az Emberi Jogi Tanács.

A könyv fő állítása, hogy nincs igazuk azoknak a szerzőknek, akik a civilizációk összecsapásáról beszélnek, de azoknak sem, akik szerint végül egyetlen domináns kultúra uralkodik el a világon, és ezzel véget ér a történelem. Lakatos szerint a párbeszéd, amire az Emberi Jogi Tanács lehetőséget ad, elvezethet a különbözőségek méltóságának elfogadásához, és ezzel egy sokszínű, de az emberi jogokat tiszteletben tartó világhoz.

Ez azonban nem jelenti, hogy ne folynának élénk viták arról, hogy mit is jelentenek pontosan az emberi jogok az egyes államok és polgáraik számára. Lakatos könyvében rá is mutat néhány olyan törésvonalra, ami kimutathatóan megosztja az EJT tagjait.

Ezek közé tartozik

  • Észak és Dél fejlettségben megmutatkozó különbsége,

  • a tradicionális értékek viszonya az emberi jogokhoz,

  • a család védelme,

  • a szexuális orientáció és nemi identitás kérdése és

  • a valláskáromlás.

Az EJT tagjai a mai napig gyúrják ezeket a témákat, hogy megtalálják a globális megoldásokat, Lakatos szerint ugyanakkor előremutató, hogy az értékalapú koalíciók nem szükségszerűen civilizációs, kulturális alapon köttetnek, és ha az egyes kérdésekben meglévő törésvonalak mozognak, akkor van remény a feloldásra – a tanács több mint tizenöt éves története mindenesetre reménykeltő.

A könyv bemutatóján szó volt arról is, hogy az Európai Unió sok tekintetben példaadó tud lenni az EJT-ben. Lakatos szerint a világ emberi jogi diplomatáinak jelentős része le van nyűgözve attól, hogy milyen összehangoltsággal képes fellépni egy 27 országot tömörítő csoport. A szerző egy kérdésre válaszolva beszélt arról is, hogy diplomáciai tapasztalata szerint valójában a legtöbb ország, vagy legalábbis azok diplomatái felkészültek, és nemcsak gazdasági, politikai érdekek, hanem gyakran kulturális és emberi jogi értékek alapján lépnek koalícióra egyes ügyekben.

Magyarország: szemben az árral?

A könyvbemutatón a résztvevők kisebb derültséggel reagáltak arra a kérdésre, hogy milyen esélyei vannak egy kezdő magyar diplomatának arra, hogy bekerüljön az ENSZ-be, és aktívan tudjon tenni az emberi jogokért. A könyv ugyan egyáltalán nem foglalkozik Magyarország helyzetével, de nehéz nem kiolvasni a sorok közül, hogy mi valójában szembemegyünk az árral.

A magyar kormányzat éppen úgy beszél az „LMBTQ-lobbiról”, ahogyan Lakatos leírja az afrikai országok viszonyát az emberi jogokhoz (nyugati métely, ami szembemegy a hagyományokkal), és azokat az érveket hozza fel a tradicionális értékek megtartása mellett, amelyeket az autoriter rezsimek hangoztatnak annak érdekében, hogy saját pozíciójukat legitimálják. Sőt, ha nem is az Emberi Jogi Tanácsban, de az Európai Unió különböző fórumain Magyarország meglehetősen gyakran nyilvánul meg vélt érdekei szerint ahelyett, hogy az értékalapú hozzáállást képviselné.

Ez a fajta hozzáállás hosszabb távon nemcsak az adott ország lakóinak tesz rosszat, hanem azt a párbeszédet is megnehezíti, aminek révén az egyes államok polgárai értékalapon közeledhetnének egymáshoz. Ez a magatartás ráadásul gazdasági veszélyeket is hordoz: Lakatos egy korábbi tanulmányában mutatott rá, hogy azok az országok, amelyeket valamilyen okból a EJT határozattal elítél, kimutathatóan 49 százalékos visszaesést könyvelhetnek el a közvetlen külföldi befektetésekben. Ennek oka, hogy a potenciális befektetők kockázatosnak tartják azokat az államokat, ahol az emberi jogok veszélyben vannak, hiszen ahol az egyén jogait nem tisztelik, ott előbb-utóbb a tulajdonhoz való jog is veszélybe kerülhet. Az emberi jogok tiszteletben tartása és a befektetések között tehát kimutatható az összefüggés.

A világban most zajló folyamatokból egyértelműen látszik, hogy az emberi jogi diplomácia szépen lassan masszív intézményrendszert épít fel. Ez a rendszer már jó ideje azon dolgozik, hogy a kultúrák anélkül tudjanak egymás mellett élni, hogy bármelyik domináns szerephez jutna a többi rovására. Lakatos a könyvében arra mutat rá, hogy azok az országok, amelyek különutakat hirdetnek, valójában csak saját autoriter mivoltukat szeretnék leplezni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás