Az élet olyan mese, aminek te vagy a főhőse
Isten halott, mondta Nietzsche. Nietzsche halott, mondta Isten. A nagy narratívák halottak, állítja a 21. század egyik uralkodó narratívája. Bár sokan úgy gondolják, hogy a narrativitás, vagyis az, hogy valamilyen történetbe ágyazva szemléljük és értelmezzük a környező világ történéseit, és ezen belül vagyunk képesek elhelyezni saját magunkat is, nélkülözhetetlen a valóság értelmezéséhez, mások szerint ez már lejárt lemez.
A narratívák kritikája
Galen Strawson brit empirikus filozófus 2004-es tanulmányában (Against Narrativity) kétféle narratívafelfogást támad: az empirikus és az etikai narrativitás elképzelését. Az első szerint az emberi természet sajátosságai miatt mindannyian egy-egy narratívában élünk, ez teszi ki az énünket: az élet olyan, mint egy önéletrajz, amit szünet nélkül alakítunk, és ahogy a történet alakul, úgy alakul maga az elbeszélő is.
A második felfogás ennek az elbeszélésnek a tartalmával foglalkozik: ahhoz, hogy valaki teljes vagy jó életet éljen, minél jobban tisztában kell lennie ennek a történetnek a részleteivel. Az ember személyisége csak akkor fejlődhet ki a lehető legjobban, ha ezek a narratívák ismertek, és többé-kevésbé objektívan személhetők az elbeszélő számára.
Strawson szerint mindkét feltevés hamis, hiszen nem minden ember működik narratív módon, ennek az erőltetése pedig nem csak butaság, hanem káros és veszélyes is. Az ember, akármit is gondoljunk róla, csak akkor lenne leírható önmaga számára egy mindent átfogó tökéletes önéletrajzban, ha hihetetlenül részletes elbeszélésekre lenne képes, ráadásul ezen tapasztalatok mélységesen és elsődlegesen szubjektív volta lehetetlenné is teszi, hogy egyes szám harmadik személyben akár még csak gondolkodni is lehessen róluk. Könnyen lehet, hogy valaki így érzi jobban magát, de Strawson szerint ez leginkább annak köszönhető, hogy az illető olyan, amilyen, nem pedig annak, hogy ez az egész emberiségre jellemző lenne. A narrativitás elmélete ugyanolyan tévképzet, mint a legtöbb olyan világmagyarázat, ami arról szól, hogy az ember ilyen vagy olyan, és a legtöbb ilyen magyarázathoz hasonlóan csábító is azok számára, akik a narrativitást olyan alapélménynek fogják fel, ami nélkül nem tudják elképzelni az életüket – és, úgy tűnik, mások életét sem.
A narratíva és az öncsalás
Frank Ankersmit holland filozófus még tovább megy: szerinte „az elbeszélés a tapasztalat halála és fordítva”, vagyis a narratív magyarázatok megakadályozzák a valóság megtapasztalását. A magyarázat sosem lesz olyan, mint az eredeti, hiába állítja ezt a posztmodern: a fenséges és maga a tapasztalat Ankersmit szerint egyszer csak visszabillenti a narratív felfogást a valóságba. A narrativitás pótszer, öncsalás, ami nem csak a világot, hanem magát az ént is elrejti az ember elől.
A narratív magyarázatok tehát a kritikusaik szerint legalábbis reduktívak, de könnyen lehet, hogy mindenestül hamisak. Ankersmit szerint nincs is rájuk szükség, Strawson némileg megengedőbben azt állítja, hogy egyeseknek talán hasznosak lehetnek, de semmiképpen nem érvényesek mindenkire, az emberi természetre pedig aztán végképp nem. De akkor mi szükség van rájuk, és mire használhatók még az öncsaláson kívül?
A biológiai eredet
Kollár Dávid és Kollár József a Replikában tavaly megjelent cikkükben (A narratívák védelmében) azt írják, hogy „a narratív magyarázatok elválaszthatatlanok a népi pszichológia univerzális, nagy valószínűséggel biológiai eredetű gyakorlatától”. Ebben Daniel C. Dennett amerikai filozófus okfejtését és népi pszichológia-fogalmát használják: Dennett szerint maga az én lényege is egy narratíva, a szelf pedig nem más, mint a narratíva gravitációs centruma, azaz súlypontja, ezzel pedig maga a narratíva és az ehhez szükséges intencionális alapállás megkerülhetetlenül a valóságérzékelés része lesz. Az én egy narratívában létezik, és akármilyen komplex folyamatokat is értünk énen, az lényegében elválaszthatatlan a narratíváktól. Dennett Julian Jaynes brit evolúcióbiológus gondolatmenetét követve azt veti fel, hogy a valóságérzékeléshez szükséges narratívák valószínűleg a beszéddel együtt születhettek meg: Jaynes szerint az ősember már anélkül beszélni kezdett, hogy választ várt volna arra, amit mond, amikor pedig mégis választ kapott, még hasznosabbnak tűnt az új találmány. Amikor viszont nem volt hallgatósága, önmagával folytatott diskurzust, ezzel pedig Dennett szerint akaratlanul is felfedezte, hogy amikor külsővé és hallhatóvá tesz egy problémát, lehet, hogy az agyában más mozdul meg, és másfajta választ talál rá. Ez a párbeszéd később, szintén evolúciós nyomásra, már kimondatlanul is működött, mégis rávilágít arra, hogy milyen hasznai voltak a problémamegoldásban a narrativitásnak.
Ha van ágens, van narratíva is
A Replika cikkének egyik szerzője, Kollár József elmefilozófus a Qubit kérdésére elmondta, hogy szerinte amennyiben cselekvő ágensekről beszélünk, úgy narratívákról is kell beszélnünk. Elképzelhető olyan megoldás, amiből valahogy akár ki is lehet vonni az ilyesmit, de az már inkább csak elmejáték: ha nincs cselekvő ágens, nem történik semmi, amikor pedig nem történik semmi, de ezt valaki átéli, máris történik valami (ha más nem, az, hogy valaki átél valamit). Maga a kijelentés is általában valaki másra irányul, és intencionális alapállásból történik: feltételezzük, hogy a hallgatónak vannak valamilyen vágyai és céljai, ezért ha kijelentjük, hogy „esik az eső”, feltehetőleg arra gondolunk, hogy nem ártana, ha esernyőt vinne magával (az, hogy valóban esik-e az eső, független ettől a kijelentéstől).
Az sem szükséges, hogy a másik valóban rendelkezzen ilyen célokkal vagy vágyakkal, elég, ha ilyesmiket tulajdonítunk neki: ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy mit akar egy robot, egy állam vagy akár egy amőba. Az megint csak más kérdés, hogy vajon a másik vágyairól tudunk-e képet alkotni: általában vannak feltételezéseink a motivációiról, de elképzelhető, hogy ezek tévesek – általában azonban nem teljesen elhibázottak.
A személyes és a tudományos narratíva
Az sem mindegy, hogy milyen narratívát használunk. A személyes narratíva Kollár szerint olyannyira személyes, hogy nem is nagyon fontos, hogy teljesen igaz legyen: ebből a szempontból Strawson érvelése a tökéletes történetről nem is igazán szól a narratíva ellen. Az ember általában a történetek csúcspontjára és a kiugrónak, esetleg sorsfordítónak tartott eseményekre emlékezik, és visszatekintve az már mindegy is, hogy ezek valóban sorsfordítók voltak-e, vagy hogy éppen úgy történtek-e meg, mint ahogy a narratíva főhőse értelmezi magában. Kollár szerint itt ráadásul érvénybe lép a hamis vég képzete: az emberek általában azt képzelik, hogy bár a múltban sokat változtak, de mostanra már megállapodtak, és állandó, fix személyiségként képesek saját magukat és a környezetüket szemlélni, pedig a történet és az ízlés folyamatos változásával tulajdonképpen már nem is ugyanazok az emberek, mint két héttel ezelőtt.
Az ember múltja a sajátja, és amíg nem megy át kóros hazudozásba vagy nettó elmebajba a történetvezetés, könnyen lehet, hogy az önazonosság szempontjából ez az optimalizációs folyamat csak az egyén javát szolgálja. A narratíva alakításakor az egyén cselekvő ágensnek érzi magát, úgy érzi, hogy ura a saját történetének, és még akkor is megkapja a tudatos akarat illúzióját, ha az adott helyzetben a reakciója nem volt feltétlenül tudatos, csak visszatekintve tűnik annak.
Old Shatterhand és a horgony
A narratíváknak persze szükséges valamilyen szinten a valósághoz kötődniük, és ez még abban az esetben is igaz, ha művészi vagy költői narratíváról van szó. A történetnek ilyenkor is többé-kevésbé hihetőnek kell maradnia ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést, de a hamis narratívák veszélyei persze nem is annyira a rossz versekben rejlenek, hanem abban, hogy az ember nemcsak a saját történetét szeretné optimalizálni, hanem a nagyobb, kollektív történeteket is. Itt segíthet a kapcsolódás a valósághoz: akárhogy is kanyarog a történet folyama, azért tények még léteznek a világban.
A narratíva önmagában még nem képvisel semmilyen értéket, csak egy eszköz, a benne feldolgozott adatok viszont vagy megfelelnek a valóságnak, vagy nem, de legalábbis valamilyen (irodalmi, tudományos stb.) narratíva szabályainak eleget tesznek. Ahogy Kollár szemléltette a problémát: Old Shatterhand legyőzhette egy késsel a rá támadó medvét, és visszatarthatott egy fél indián törzset a Henry-karabéllyal; ez tökéletesen illeszkedik egy May Károly-történetbe. Zsukov marsallt viszont már könnyű rajtakapni, amikor füllent a visszaemlékezéseiben, neki ugyanis már nem az indiántörténetek, hanem a történelmi narratíva követelményeinek kellene megfelelnie.
Univerzális igény
Kollár szerint a mesék és elbeszélések iránti univerzális igényt is az magyarázhatja, hogy az emberek mindenképpen történetekben gondolkodnak. Amikor létrejön az egymás közötti versengés, szűkösek az erőforrások, vagy össze kell fogni egy feladat megoldása érdekében, máris egy történet jön létre, amelyben különböző cselekvő ágensek állnak kapcsolatban egymással. Ha valaki sikeresen elejtett egy mamutot, egy történetben tudja továbbadni, hogy miként sikerült neki, ha pedig volt társa is, a kettejük közös történetéről van szó (ami elemeiben különbözhet a másiktól: elképzelhető, hogy mind a ketten úgy mesélik, hogy ők ölték meg a mamutot). A tudományos, a történeti és a művészi narratíva mellett pedig már a népi pszichológia is az igazságra törekszik: az ember jobban kedveli azokat a történeteket, amelyek hihetőek, már csak azért is, mert nagyobb a prediktív erejük.
Egy további érv a narratíva mellett, hogy Kollárék szerint az efféle magyarázatokra sem a fizikai, sem a dizájn-megoldás nem illik: a fizikai csak a természeti törvények alapján próbálja kikövetkeztetni, hogy mi fog történni, a dizájn-alapállás pedig csak a rendszer összetevőivel foglalkozik. Egyik sem foglalkozik a szándékokkal és a vágyakkal, márpedig ezek nélkül más emberek vagy rendszerek viselkedését még akkor is nehéz megérteni, ha ezek valójában nem is rendelkeznek ilyesmikkel. A narratíva iránti igény és az intencionális alapállás optimalizációs célokat szolgál: olyan komplex rendszerek megértését teszi lehetővé, amelyeket máshogy lehetetlen lenne vizsgálni.
A főhős te vagy!
Strawson kritikája Kollár szerint nem igazán éri el a célját: előfordulhat, hogy egyesek a narratíva bűvöletébe esnek, és a saját meggyőződésük köré akarják hajlítani a valóságot, de ez nem a narratíva hibája. A narratíva önmagában, horgony nélkül nem jó és nem rossz, ha pedig valaki egy öntelt pöcs, arról aztán végképp nem maga a történet történetsége tehet, hanem az a tartalom, amivel megtölti. Kollárék szerint ez a kritika a nagy, általános igényű világmagyarázatoknál még talán működhetett volna, de ezek a 21. században már nem túl gyakoriak. A weberi protestáns etika narratívájában sok minden magyarázható a PE (protestáns etika) ágenseinek viselkedéséről, de mostanra az intencionálisnak tekintett rendszerek fragmentálttá váltak, és több, egymással kölcsönhatásban lévő makro-intencionális rendszerré estek szét. A már említett horgony nélkül persze előfordulhat az, amivel Strawson vádolja a narratívák követőit: elképzelhető, hogy valaki a valóságra ügyet sem vetve egy hasonlóan koherensnek tűnő narratíva alapján próbálja értelmezni a világot – ebben az esetben viszont nem ügyel arra, hogy a saját narratívája összhangban álljon a tényekkel. A másik lehetőség a folyamatos újratervezés: annak az elfogadása, hogy nincsenek örök történetek, nincsen egy olyan szigorúan változatlan én sem, amelyik erről ítélkezhetne, csak a folyamatosan íródó történet van, amiben, akár a kaland, játék, kockázat-könyvekben, a főhős te vagy.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: