És te mit tennél, ha éjszaka stikában hozzád varrnának egy hegedűművészt?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Vegyünk egy világhírű hegedűművészt, akinek problémái vannak a veséjével. „Egyetlen esélye lenne a túlélésre, nevezetesen az, ha egy olyan élő ember veséire kötnék rá, akinek ugyanolyan ritka vércsoportja van, mint neki. Tegyük fel azt is, hogy történetesen te is ehhez a vércsoporthoz tartozol. Egy reggel, amikor felébredsz, azt veszed észre, hogy álmodban az orvosok rákötötték a hegedűművészt a veséidre”.

Ez nem az Emberi százlábú legújabb részének, vagy akár éppen egy Jack Black-filmnek a tévéújságos ismertetője, hanem Nigel Warburton összefoglalója Judith Jarvis Thomson 1971-es gondolatkísérletéről, amellyel a szerző azt akarta bemutatni, hogy az abortusz még abban az esetben sem feltétlenül erkölcsileg helytelen döntés, ha semmi kétség nem fér hozzá, hogy a magzat (vagy ebben az esetben a hegedűművész) minden kétséget kizáróan személynek számít. A gondolatkísérlet főhőse, az ember, akihez hozzákötötték a művészt, Thomson szerint erkölcsileg nem kötelezhető arra, hogy bele is törődjön ebbe az állapotba, ahogyan az anya sem kötelezhető arra, hogy megtartson egy nem kívánt gyereket. A filozófus ehhez még hozzáteszi, hogy ez abban az esetben van így, ha az anya a fogamzásgátlás ellenére esett teherbe, ahogyan azt is, hogy a gyermek megtartása sem lenne elítélendő döntés, sőt, irgalmas cselekedet lenne, de senki sem kötelezhető rá. 

Ez persze önmagában még nem dönti el a terhességmegszakításról szóló etikai vitákat, de Thomson nem is erre törekedett, hanem azt akarta megmutatni, hogy egyedül az élethez való jogra történő hivatkozás automatikusan nem dönti el a kérdést.

A gondolatkísérlet örök

És persze nem Thomson volt az egyetlen, aki a gondolatkísérlet eszközeihez folyamodott, amikor valamit be akart bizonyítani: ezt csinálták (talán) a preszókratikus görögök, Platón, Descartes, Galilei, Newton vagy épp Einstein is. Volt, aki óvatosságból választotta ezt az eszközt, mert nem akart ujjat húzni az egyházzal, mások olyan következtetésekhez használták, amilyeneket tisztán kísérleti úton nem lehet bizonyítani, megint mások pedig azért, mert nem volt egyéb választásuk. Thomson ugyan megtehette volna, hogy a Zenekedvelők Baráti Körével valóban elraboltat valakit, és időt, pénzt és letöltendő börtönéveket nem kímélve bebizonyítja, hogy senki nem örül neki, ha stikában hozzávarrnak egy hegedűművészt, de szerencsére nem tette.

Hétköznapi kísérletek

De mi értelme ennek az egésznek? Az ember azt gondolná, hogy a kísérletből kiderül valami, vagy legalább leég a kémiaszertár, felesleges tovább gondolkodni rajta, de ez persze nem így van: a gondolatkísérletek mostanra nélkülözhetetlenné váltak a kvantumfizikában is, de Thomson egy másik híres példája, a villamoskocsi-probléma például a mesterséges intelligencia etikájával foglalkozó kutatásában is örökzöldnek bizonyult. Yiftach Fehige kanadai filozófus-teológus szerint a gondolatkísérletek eddigi történetéből világosan kiderül, hogy nemcsak azért kedvelik őket, mert szórakoztatóak, hanem azért is, mert nélkülözhetetlenek a valóság pontosabb leírásához vagy megközelítéséhez. És ez nem csak a teológiára és a metafizikára igaz: Fehige és kollégái a Routledge Companion to Thought Experiments előszavában felvetik azt is, hogy drámák, elbeszélések, novellák és regények egész sora is tekinthető gondolatkísérletnek, sőt, akár egy festmény is (Pierre Duhem fizikatörténész szerint ugyanakkor az egész gondolatkísérletesdi úgy zsákutca, ahogy van, de nem sokan osztják a véleményét).

Kategorizálás

Úgy tűnik, hogy a gondolatkísérlet viszonylag nehezen meghatározható műfaj, de a Stanford filozófiai enciklopédiája szerint nincs is feltétlenül szükség pontos definícióra. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filozófiáról szóló filozófia (metafilozófia) művelői nem tettek erre számos kísérletet, ahogyan a gondolatkísérletek osztályozásával is sokan megpróbálkoztak. Kocsondi András tudományfilozófus szerint 

„e módszer lényegi sajátosságait és funkcióit tekintve is összekötő kapocs, átmenet a (reális) kísérlet és a tudományos elmélet között, minthogy egyrészt elméleti tevékenység, amelynek során a tárgyak gondolati (absztrakt, idealizált) képmásaival operálnak (ennyiben tér el a reális kísérlettől, amely tárgyakkal végzett gyakorlati tevékenység), másrészt megismerési folyamat, amely az objektum lényegének feltárására irányul”.

Az ennek a definíciónak megfelelő gondolatkísérleteket a természettudomány és a filozófia már régóta alkalmazza, de a pontos meghatározás már csak azért is nehéz, mert Fehige és társai szerint gondolatkísérletnek számít egy sor olyan dolog is, ami a hétköznapi élet elválaszthatatlan része: elegendő arra gondolni, hogy hogyan tervezünk meg egy utat, és hogyan hasonlítjuk össze a különböző útvonalakat. Ez persze szélsőséges példa, ami inkább a definíciós nehézségeket mutatja: egy Pollock-festmény vagy a mi van, ha nem jön a busz-típusú kérdések sem tekinthetők ugyanolyannak, mint egy elmefilozófiai, morálfilozófiai vagy épp kvantumfizikai gondolatkísérlet.

A történet

Emiatt is nehéz megmondani, hogy pontosan mikor is kezdődött a gondolatkísérletek története. A nagyon megengedő definíció szerint a műfaj egyidős az emberiséggel, mások Galilei nevéhez kötik az elsőt. Persze megint mások megint csak máshoz: akad, aki szerint a római Lucretius volt az úttörő, amikor a De rerum naturában egy gondolatkísérlettel bizonyította az űr végtelenségét. Titus Lucretius Carus az első könyvben a következőket írja, miután kifejti, hogy üresség létezik:

„Tedd fel mégis, hogy valahol van vége a térnek!
Nos, ha akadna, ki eljuthatna a leg-legutolsó
Szélire annak, s ott egy dárdát messzehajítna,
Mit gondolsz, hogy nagy-nagy erővel szállva a fegyver
Célhoz jutna-e vagy tán még messzebbre repülne,
Vagy fenntarthatná valamely gát, ellene állva?
Mert egyet hinned vagy föl kell tenned ezekből,
És kibúvót egyik sem hagy számodra, de arra
Készt, hogy a mindenséget végtelennek elösmerd.”
(Tóth Béla fordítása)

Hát mi ez, ha nem gondolatkísérlet? Lucretius szerint nincs más választás, mint elfogadni az űr határtalanságát, máskülönben a világ sem létezhetne, és az égbolt is rég leszakadt volna. Persze ezzel nem sikerült mindenkit meggyőznie, gondolatkísérlet ide vagy oda, a semmi kérdését megnyugtató módon még mindig nem sikerült megoldani. 

Megint mások szerint Platóné az érdem, mert a barlanghasonlat sem más, mint egy gondolatkísérlet, és persze akadnak olyanok is, akik szerint a filozófusok már Szókratész előtt is éltek ezzel a módszerrel. Akárhogy is definiáljuk, maga a szó jóval később született meg, mint ahogyan elkezdték használni, bár nem túl meglepő módon a filozófiatörténészeknek még ebben sem sikerült megegyezniük. Annyi biztosnak tűnik, hogy a szó legkorábbi felbukkanása a dán Christian Ørsted nevéhez köthető, aki 1811-ben Tankeexperimentként hivatkozott az eljárásra, de nem aratott velük túl sok sikert, a legtöbben Ernst Mach nevéhez kötik a kifejezést (Gadankenexperiment), aki 1900 környékén leginkább a pedagógiában látta az eljárás hasznát. Persze még ahhoz is elég szőrszálhasogatónak kell lenni, hogy Ørstednek tulajdonítsuk az elsőbbséget, ugyanis Georg Lichtenberg német kísérleti fizikus-filozófus már a tizennyolcadik század közepén-végén „gondolatokkal és ideákkal végzett kísérleteket”.

Még mindig tart

A Stanford vonatkozó szócikke öt szakaszát különbözteti meg a gondolatkísérletek történetének, ezek közül az első Lichtenberghez és kortársaihoz kötődik, az ötödik pedig most is tart (a korábbi példákat, többek között Platónt vagy Lucretiust, lehet ugyan gondolatkísérletnek tekinteni, de nem egészen mai értelemben). Ehhez hasonlóan a különböző korszakokban is mást és mást értettek a kísérlet alatt, és persze különböző célokra is használták az eljárást, az viszont a módszerrel elért eddigi eredményekből kitűnik, hogy nem valami felesleges úri huncutságról vagy öncélú marhaságról van szó, és a gondolatkísérlet annak ellenére, amit Duhem gondolt róla (hogy a valódi kísérletek helyett használják, ezért nincs helye a tudományban és az oktatásban sem), köszöni, jól van. 

A filozófiában is akadnak néhányan, akik nem rajonganak a gondolatkísérletekért, hiszen ezek eredményét gyakran nem lehet ellenőrizni; Daniel Dennett és társai például azt vetik a kísérleteket használó kollégáik szemére, hogy akarva vagy akaratlanul a józan észnek valami olyan intuíciójára támaszkodnak, ami nem is létezik, illetve – főleg a morálfilozófusok – a gondolatkísérletben már eleve valamilyen előítéletre támaszkodnak. Ezek a kritikák viszont a teljes módszerrel szemben nem feltétlenül állják meg a helyüket: az a vád, hogy a gondolatkísérlet alapját valamilyen téves népi bölcsesség adná, sem Galileónál, sem számos más híres gondolatkísérletnél nem állja meg a helyét.

Ugyan nem minden területen, de az etikában legalábbis viszonylag megszokottnak számítanak a cikk elején ismertetett Thomson-féléhez hasonló polgárpukkasztó gondolatkísérletek. Ezeknek megvan az az előnyük, hogy legalább nem unalmasak, de nem kell egy hegedűművész-műtét ahhoz, hogy érdekesek legyenek az általuk felvetett kérdések – tulajdonképpen rátámadni az univerzum határaira, ahogy Lucretius javasolta, olyasmi, amit még maga Conan, a barbár sem mert volna megtenni, pedig hát ő ugye barbár volt. Íme, négy kiváló gondolatkísérlet a legjavából, a denevértől a szobatudósig:

Milyen lehet denevérnek lenni?

Thomas Nagel amerikai filozófus ebben a gondolatkísérletben arra kíváncsi, hogy milyen lehet denevérnek lenni (ebből a szempontból persze nem is árul zsákbamacskát, hiszen a tanulmánynak is épp ez a címe). Nagel valójában persze nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy meg lehet-e egyáltalán fejteni a tudatosság problémáját, és ha igen, miért is alkalmatlan erre a redukcionizmus, az a gondolati iskola, amely szerint minden mentális állapot lefordítható pusztán fizikai jelenségekre, méghozzá úgy, hogy az így kapott információ hiánytalan is legyen. 

Nagel szerint a tudatosság meglehetősen elterjedt az állatvilágban, és bár arról nem igazán tudunk semmit, hogy az egyszerűbb létformáknál megjelenik-e, az valószínű, hogy nem csak az ember sajátja (bár ezt egyesek vitatják). Egy élőlény szerinte akkor és csakis akkor rendelkezhet tudatossággal és különböző mentális állapotokkal, ha van róla valamilyen tapasztalata, hogy milyen is ennek vagy annak lenni – például embernek vagy denevérnek, méghozzá egy ember vagy egy denevér számára. 

Képzeljük magunkat egy denevér helyébe! Nagel azért választotta épp a denevért, mert úgy gondolja, hogy a legtöbb ember szerint képesek átélni valamiféle tapasztalatokat, nem úgy, mint a tőlünk távolabb eső állatok, mint például a darazsak (mint később kiderült, még a méhek is gyanúsíthatók valamiféle tudatossággal). A denevér épp elég messze van az embertől ahhoz, hogy nehéz legyen beleélni magunkat a gondolatkísérletbe, de még épp elég közel ahhoz, hogy elhiggyük, hogy egyáltalán érdemes ezzel próbálkozni. 

Mindemellett a denevér egészen másként láthatja a világot, mint mi: máshogy tájékozódik, másmilyenek az érzékei, és mint Nagel is megjegyzi, a viselkedése is elég furcsa, erről pedig mindenki meggyőződhet, aki már találkozott zárt térben egy felzaklatott denevérrel.

Hiába a furcsa küllem, a szárnyak, a táplálkozás vagy az echolokáció képessége, Nagel szerint itt egy eleve kudarcra ítélt gondolatkísérlettel van dolgunk: képtelenek vagyunk elképzelni, hogy milyen denevérnek lenni. Azt el lehet képzelni, hogy milyen, ha hártyás szárnyunk van, fejjel lefelé alszunk tíz méter guano felett, vagy szúnyogokat vacsorázunk reggelire, de mindehhez az emberi képességeinket használjuk, és nem jutunk el a denevérség tapasztalatához. Ez ugyanis, és ezen felül minden olyan tapasztalat, amit egy denevér átél, szubjektív, így mások számára átélhetetlen, végső soron pedig többé-kevésbé érthetetlen is, és ez így van akkor is, ha egy ember egy földönkívüli, vagy akár egy másik ember szubjektív tapasztalatát és éntapasztalatát próbálja megérteni. De nem is ez a gondolatkísérlet valódi célja, hanem a test-lélek probléma feloldásának szemléltetése: ha nem tudunk megszabadulni a szubjektív faktortól, amikor feltesszük azt a kérdést, hogy milyen ilyennek vagy olyannak lenni, hogy tudnánk kizárni a tárgyalásból a szubjektív nézőpontot, amikor ez a léttapasztalat alapköve? Nagel szerint sehogy: azok a magyarázatok, amelyek tisztán a fizikalizmusból vezetnének le bármi ilyesmit, eleve kudarcra vannak ítélve, legalábbis a tudomány akkori (és mai) állása szerint.

A tudatlanság fátyla

John Borden Rawls egy fokkal tovább ment: szerinte egy jól működő társadalomhoz az kellene, hogy senki ne tudja, hogy akár saját maga is kicsoda, nemhogy a denevérek. Ezt a gondolatkísérletet nevezte a tudatlanság fátylának: ahhoz, hogy létrejöhessen egy igazságos társadalom, elengedhetetlen az egyenlőség. Igen ám, de az emberek a valóságban nem egyenlőek: eleve eltérő a vagyoni helyzetük, aztán vannak, akik az etnikai előítéletek miatt szenvednek hátrányt, másoknak az életkörülményeik rosszabbak, megint mások egészségügyi problémáik miatt nem jutnak lehetőséghez. Az életben mindemellett farkastörvények uralkodnak: nehezen elképzelhető, hogy akinek bármilyen előnye van a másikkal szemben, önként, puszta szívjóságból lemondjon róla.

Ez nem tűnik igazságosnak (Rawls könyve márpedig az Igazságosság elmélete címet viseli, így legalábbis illene igazságosnak is lennie). Erre a gondolatkísérletre talán illik is Dennett ellenérve, amit a gondolatkísérletek ellen fogalmazott meg: Rawls alapvetően az egyenlőséget tekintette az igazságosság zálogának, erre építette a tudatlanság fátylát, másfelől pedig a szerző éppen az elfogulatlanság nélkül meghozott közös szabályokban látta annak a zálogát, hogy ezek a szabályok mindenki számára elfogadhatók, végső soron pedig kedvezőek lesznek – vagyis igazságosak. 

A gondolatkísérlet egy eredeti állapotot feltételez, ami persze sosem létezett, de ez épp abból adódik, hogy gondolatkísérletről van szó. Ebben a helyzetben senki sem tudja, hogy szegény vagy gazdag, milyen a bőrszíne, a vallása vagy az egészségi állapota, viszont Rawls ennek az esküdtszéknek minden résztvevőjéről feltételezi, hogy racionálisan gondolkodik. Ha pedig valaki racionális, de nem tudja, hogy milyen körülmények között élne, ha nem lenne a tudatlanság fátyla alatt, hajlamos lesz támogatni minden olyan megegyezést, ami a társadalom legnagyobb része számára előnyös ahelyett, hogy privilegizált rétegekben gondolkodna, hiszen könnyen lehet, hogy ő maga nem esne ebbe a kategóriába. 

Ilyen fátyol persze nincs, de Rawls szerint ez a gondolatkísérlet teheti lehetővé, hogy a társadalom minden tagja közösen elfogadhasson olyan alapvető elveket, amelyek nélkül maga a társadalom sem működne – márpedig a működése minden tagjának az alapvető érdeke, nélküle ugyanis mindenki rosszabbul járna, mint vele. 

Newton ágyúgolyója

Mi lenne, ha építenénk egy akkora ágyút, amivel ki lehetne lőni egy ágyúgolyót a világűrbe? Ezt a kérdést Verne Gyulán kívül valószínűleg a Mythbusters és Elon Musk is feltette magának, de Sir Isaac Newton volt az első, aki komolyabban foglalkozott vele, méghozzá egy gondolatkísérletben. Bár a tizenhetedik század végén, a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei, pdf) 1687-es megjelenésekor még nem tudott olyan irdatlan ágyút konstruálni, ami ehhez elég lett volna, azért tudott már annyit a gravitációról, hogy kiszámolja, milyen is lenne ekkorát lőni. 

Newtont ebben a kérdésben nem az ismeretterjesztő műsorok nézzük meg, és robbantsuk fel-logikája izgatta, hanem az az alapvető kérdés, hogy vajon mi tartja a helyén a Holdat. Ha kilősz egy ágyúgolyót, az előbb-utóbb leesik; ha erősebben lövöd ki, később esik le, de mi van, ha még erősebben lövöd ki? Newton szerint az, hogy képes leszel tarkón lőni magad. Ilyen erős ágyú nem létezett, de a modell elméletileg működik, és Newton számára az is kiderült belőle, hogy mi tartja a helyén a Holdat, a Naphoz képest a Földet, ráadásul az is, hogy a gravitáció univerzális jelenség, nem csak a Földön működik. Az ágyúgolyó, ha megfelelő erővel lövik ki, képes Föld körüli pályára állni, és ott is maradni, akárcsak a Hold. Ha nem jutott volna eszébe ez a gondolatkísérlet, esetleg nekiállt volna megépíteni ezt a gigantikus ágyút, ma nem biztos, hogy lennének műholdak, és talán a Nemzetközi Űrállomáshoz is nehezebben jutott volna el az emberiség, és erre a gondolatkísérletre nem is igazán illik Dennett kritikája, hogy valamilyen helytelenül értelmezett józan paraszti észből fakadna: mégis, ki a franc hitt volna ilyesmit a tizenhetedik században?

Bloody Mary

„Mary világéletében egy fekete-fehér szobában élt, fekete-fehér könyvekből tanult, az iskoláit is fekete-fehér tévéközvetítéseken keresztül végezte. Mindent, amit tud erről a világról, fekete-fehér forrásokból szedte össze, méghozzá annyi mindent szedett össze, hogy mindent tud a fizikai létezőkről. Mindent tud, amit a fizika, kémia és a neurobiológia valaha megismerhet, és minden jelenség közötti összes lehetséges kapcsolattal is tisztában van. Ha a fizikalizmusnak igaza van, Mary tényleg mindent tud”.

Ezekkel a szavakkal kezdődik Frank Jackson amerikai filozófus 1986-ban megjelent klasszikusa, a What Mary Didn’t Know, aminek már a címéből is sejteni lehet, hogy ez mégsem lesz mindenre elég. Nagel esszéjéhez hasonlóan Jackson is a fizikalizmus korlátait akarja feszegetni a gondolatkísérlettel: ha Mary világéletében kizárólag fekete-fehér dolgokkal találkozott, tudni fogja, hogy milyen a piros szín? Tudnia kellene, hiszen tisztában van a hullámhossz, a fény, a szem és az agy működésével, mindent tud, ami kellene a piros vagy a kék szín értelmezéséhez, de Jackson szerint mégsem képes megtapasztalni a piros szín látványát, így akkor sem lesz képes pirosként azonosítani, amikor már láthat ilyesmit: a piros mindenképpen újdonság lesz neki. 

Erre Dennett egy másik gondolatkísérlettel válaszolt: ebben nem egy piros paradicsom jelent meg Mary előtt, hanem egy hupikék banán. Dennett szerint ebben az esetben a monokróm ketrecbe zárt fizikus már tudná, hogy valami turpisság történt: ha mindent tud a hullámhosszokról, le is tudja mérni azokat, akkor felismerheti, hogy az ilyesmi lehetetlen, legalábbis a banánokra nem jellemző. Ez azt is jelenti, hogy a fizikalizmust a gondolatkísérlettel nem sikerült megcáfolni: ha Mary tudja, hogy nem azt a színt látja, ami a tárgyhoz tartozik – és Jackson szerint mindennel tisztában van, ami a fizikai valóságot illeti –, azt is tudnia kell, ha valami új, de az elvárttól eltérő inger éri. Ez a Stanford szerint egyébként a gondolatkísérletek egy újabb érdekességére világít rá: Dennett csak a színt változtatta meg (az, hogy egy banánt is rakott bele, talán csak trollkodás), de ezzel a kísérlet egészét a feje tetejére állította, és egy kontrakísérlettel meg is cáfolta – legalábbis szerinte.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: