Miközben a laptopomon írok, érzem a billentyűk felületét, hallom a kattanást a leütések után és látom a képernyőn megjelenő betűket. Ha figyelmemet látóterem egészére irányítom, más vizuális tapasztalataim is lesznek: észlelem például a szoba fényviszonyait, látom az ég kékjét, a fák ágainak mozgását. Tudom, hogy az egyik lábam át van vetve a másikon, a környezet hozzávetőleges hőmérsékletéről és páratartalmáról is számot tudok adni; időnként éhes vagyok, fájdalmat érzek, aggódom a jövővel kapcsolatban. Ezeknek a mentális állapotoknak sajátos, egyéni jellemzői vannak: valamilyen számomra az ég kékje, a citrom savanyú íze, a szorongás vagy az ujjam elvágásakor fellépő fájdalom.

A filozófusok fenomenális karakterként, vagy idegen szóval kváléként hivatkoznak a tapasztalatainknak erre a az egyéni, szubjektív vonatkozására, arra, hogy valamilyen érzés rendelkezni az adott tapasztalattal. Itt nem arra kell gondolni, hogy egy tapasztalat, például a zöld észlelése kellemes érzéseket ébreszt bennem, míg a piros taszít, hanem arra, hogy az adott tapasztalatnak van sajátosan egyedi jellege. Valamilyen színtapasztalattal jár egy zöld tárgyra nézni, és egy ettől markánsan eltérő másik színtapasztalattal egy pirosra.

Felmerül a kérdés: honnan tudom, hogy amikor egy közlekedési lámpa pirosat mutat, akkor másnál is az én piros-színtapasztalatomnak megfelelő színtapasztalat van jelen? Nem lehetséges-e, hogy amikor egy barátom azt mondja a lámpára nézve, hogy ’piros’, akkor tapasztalata az én zöldemnek felel meg? Ha az eltérés szisztematikus, akkor sosem derül rá fény: mindketten megtanultuk a ’piros’ kifejezés használatát, egyetértünk abban, hogy a lámpa egy adott pillanatban piros. Csak éppenséggel a szubjektív színtapasztalataink fordítottak, viszont mivel a másik is azt mondja, hogy ’piros’, ezért feltételezzük az egyezést.

Vajon mi az alapja ennek a feltételezésnek? Észszerű azt gondolni, hogy ha megvizsgálnák mindkettőnk agyát valamilyen agyi képalkotó eljárás segítségével, akkor nagyfokú hasonlóságot figyelnének meg. Ennek a hasonlóságnak pedig megint csak könnyen belátható oka van: mindketten ugyanannak a fajnak a tagjai vagyunk, az evolúciós előtörténetünk megegyezik. Úgy gondoljuk, hogy a neurális felépítésünk nagyfokú hasonlósága a tudatosságunk, a szubjektív tapasztalataink nagyfokú hasonlóságát fogja eredményezni – ezt nevezhetjük az izomorfizmus tézisének. Ez az elképzelés egy neuralizációnak nevezhető feltételezésen alapul: a tudatosság, a tapasztalataink szubjektív karaktere (tehát hogy azok valamilyenek az adott szubjektum számára) az idegrendszerünk által meghatározott.

Természetesen lehetséges, hogy a hasonló neurális felépítése ellenére a barátom az enyémtől gyökeresen különböző szubjektív karakterű tapasztalatokkal rendelkezik, miután a hasonló neurális felépítésből nem következik szükségszerűen, hogy szubjektív, egyéni tapasztalataink is hasonlóak legyenek. Sőt, az is lehetséges, hogy semmiféle szubjektív tapasztalattal nem rendelkezik, fenomenális értelemben csupán egy zombi. Amikor egy szögbe lép, akkor hozzám hasonlóan elrántja a lábát, felkiált, és azt mondja, hogy fáj a talpa, azonban ehhez az eseményhez nála nem társul az a sajátos, egyéni mentális állapot, amire én magam a „Fáj a talpam” kijelentéssel hivatkozom. Ennek a szcenáriónak a puszta elképzelhetősége egyes filozófusok, például David Chalmers szerint már önmagában rávilágít arra, hogy a mentális tulajdonságok valamilyen alapvető módon különböznek a fizikaiaktól, a fizikai és a mentális a világ két külön régióját alkotja.

A fenomenális tapasztalat szubjektív, privát karaktere az, ami gondot okoz: csak a saját mentális tartalmaimhoz van hozzáférésem, másokéhoz nem. Természetesen mások is beszámolnak a saját mentális állapotaikról, azonban ahogy az előző példákon láttuk, ez semmit nem bizonyít. Nem világos, hogy milyen típusú leírások lennének képesek áthidalni azt a szakadékot, ami az egyes szám első személyű és az egyes szám harmadik személyű perspektíva között húzódik. Mindez egyes filozófusokat egy, a tapasztalataink szubjektív karaktere és a tudatosságról adott külső leírások között húzódó „magyarázati szakadék” létezésének feltételezéséhez vezette. Bár a neurobiológia, a kognitív tudományok, a kísérleti pszichológia egyre sikeresebben képesek megmagyarázni kognitív működésünk bizonyos aspektusait (mondjuk a memória vagy az arcfelismerés képességét), mégsem tudjuk igazán elképzelni, hogy a tapasztalataink szubjektív természetéről milyen tudományos elmélet lenne egyáltalán megalkotható. Hogyan lenne képes megjelenni az az egyéni élmény, amit az almába harapás íz- és hangélményeként élek át a világ egy fizikai szintű, tudományos leírásában?

Milyen lehet polipnak lenni?

A neuralizáció és az izomorfizmus tételét elfogadva adódik a következő kérdés: vajon mi a helyzet az emberektől különböző neurális felépítésű lények tudatosságával? Ahogy az amerikai filozófus, Thomas Nagel vetette fel: milyen lehet denevérnek lenni? Most azonban a denevérek helyett nézzük meg kissé közelebbről a polipokat, ezeket az embertől olyannyira különböző, minden jel szerint azonban magas fokú tudatossággal rendelkező élőlényeket!

Nem is lehetne az emberétől különbözőbb testfelépítést, idegrendszert, és életmódot találni, mint a polipoké. Számos kísérlet és megfigyelés viszont egyértelműen bizonyítja, hogy a polipok magas szintű kognitív képességekkel rendelkeznek. Röviden: a polipok (illetve általában a fejlábúak) gerinctelenekhez képest meglepően okosak. Nem arról van szó persze, hogy a fejlábúak valamilyen emberi mércével mérve lennének okosak – az intelligenciának nincs univerzális, kontextusfüggetlen skálája, amin bármelyik élőlény elhelyezhető lenne. Egy ember intelligenciája nem azért nem hasonlítható össze egy polipéval, mert annyival fejlettebb. Vannak sztenderdek, amihez mérten fejlettebb, de ezek nem abszolút sztenderdek, hanem az adott organizmus speciális környezeti kihívásainak és lehetőségeinek, életmódjának fényében értelmezendők. Ahogy egy polip intelligenciája nem mérhető fel az emberi intelligencia felbecsülésére használt eszközökkel (például beszéd, írás- és olvasáskészség), úgy nyilvánvalóan mi sem mennénk át egy olyan polip-intelligenciateszten, ami - mondjuk - a bőrünk színváltó sejtjein keresztül történő kommunikáción méri az intelligenciát.

Bár a polipok képesek laboratóriumi körülmények között különféle feladatok megoldására, például elnavigálnak egyszerűbb labirintusokban, vagy megtanulják, hogyan tekerjék le befőttesüvegek tetejét, hogy hozzáférjenek a bennük lévő élelemhez, neurális és kognitív komplexitásuk azonban elsősorban más módokon nyilvánul meg. Általános tapasztalat a polipokkal és más fejlábúakkal dolgozók körében, hogy ellentétben például egy hallal, ami látszólag nincs tudatában, hogy egy akváriumban van és hogy valaki éppen figyeli, a polipok egész viselkedését ennek ijesztően pontos tudata irányítja. Arcuk alapján képesek felismerni a különböző személyeket, akik irányába különböző preferenciákkal, pozitív vagy negatív érzésekkel viseltetnek. Az ilyen viselkedés sokszor egyfajta játék formáját ölti: a vadon élő polipok sok egyede is szívesen ismerkedik búvárokkal, és azután is érdeklődést mutatnak irányukba, miután rájöttek, hogy nem potenciális prédák. Továbbá kutatások azt mutatják, hogy a fejlábúak rendelkeznek olyan nagyléptékű agyi mintázatokkal, amelyekből egyes kutatók szerint arra lehet következtetni, hogy alvás közben bizonyos ritmus szerint álmodnak. Egyes kutatók amellett érvelnek, hogy a polipok az egyedüli gerinctelenek, amelyeknél valamiféle eszközhasználat figyelhető meg. Ami feltűnő a polipviselkedésben, hogy egy bizonyos értelemben mennyire nem kiszámítható, mennyire változatos annak módja, hogy az ugyanahhoz a fajhoz tartozó, ugyanazon a területen élő egyedek hogyan végzik tevékenységeiket. Ezeknek az egyedi jellegzetességeknek, rigolyáknak, szokásoknak az összességét különösebb antropomorfizálás nélkül tekinthetjük az adott egyed személyiségének.

Mindez persze nem lenne különösebben furcsa, ha egy emlősről, esetleg madárról lenne szó, viszont gondoljunk bele: az a leszármazási ág, ahol a gerincesek találhatók, illetve az, amiben a fejlábúak találhatók, nagyjából 550-600 millió éve vált szét egymástól. Ahhoz, hogy találkozzunk az ember és a polip utolsó közös ősével, egy apró, féregszerű organizmussal, egészen az állati evolúció kezdeteiig, az úgynevezett kambriumi robbanás előtti időszakig kellene visszamennünk!

Ha a cikk elején említett filozófiai kételyeket félretesszük, akkor nincs okunk azt gondolni, hogy a polipok és más fejlábúak ne lennének tudatosak, sőt, ne rendelkeznének a tudatosság egy meglehetősen komplex szintjével. Kérdés azonban, hogy vajon a polipok tudatossága mennyiben hasonlít a – feltételezem – mindannyiunk által oly „bensőségesen” ismert emberi tudatossághoz. A polipok neurofiziológiai sajátosságait figyelembe véve vajon milyen következtetéseket vonhatunk le a tudatosságukkal kapcsolatban, és mit árul el mindez általában véve a tudatosság természetéről és feltételezett egységéről?

A polipoknak nagyjából félmilliárd neuronjuk van, ez a kutyák neuronszámának felel meg. Persze önmagában az idegsejtek száma nem túl sokatmondó, érdemesebb az agy testhez viszonyított relatív méretét nézni; itt ütközik ki a polipok idegrendszerének első, a gerincesek felől nézve elütő sajátossága. A félmilliárd idegsejtnek ugyanis csak a töredéke helyezkedik el a központi agyban (45 millió), több mint kétszer ennyi (120 millió) van az úgynevezett látólebenyben, a neuronok legnagyobb része pedig a polip nyolc csápjában lévő perifériás idegrendszerben található (mintegy 350 millió). Eközött a három specializált és funkcionális elkülönült anatómiai komponens között kevés kommunikáció van. A csápok periférikus idegrendszere az agytól nagyrészt független, a polip esetében az agy tehát nem olyan központi vezérlő szerepet tölt be, mint a gerinceseknél. Bizonyos értelemben az egyes karok az agytól függetlenül képesek érzékelésre és önálló döntéshozatalra. A csápok tehát nem csupán látszólag élnek önálló életet: a polip tipikus fluid, környezetét folytonos felderítő mozgása ennek eredménye. A polip neuroanatómiája miatt nem rendelkezik a karok pontos pozíciójára, illetve ezek változására vonatkozó propriocepcióval, valamint minden porcikájának pontról pontra történő érzekelésének a képességével, az úgynevezett szomatotópiával.

A polipot tehát sokkal kevésbé jellemzi egy olyasfajta top-down, az agyból vezérelt központi kontroll, mint minket, vagy általában a gerinceseket, azonban azokban az esetekben, amikor a test összehangolt mozgatására van szükség (például zsákmányszerzés vagy ragadozóktól való menekülés közben), át tud váltani központi(bb) vezérlésre. Az autonómia és kontroll - és az ezek közti részleges váltás - képességével jellemezhető rendszernek köszönhetően a polip tudatossága talán nem olyan mértékben centralizált, mint az emberé. Mit is jelent ez? Egyidejűleg vagyok tudatában az érzékszerveim által szolgáltatott vizuális, hallási, tapintási és más jellegű tapasztalatoknak, a testem határaira és pozíciójára vonatkozó testi érzeteknek, az aktuális hangulatomnak és hasonlóknak. Ezek a különböző, sajátos szubjektív karakterrel rendelkező tapasztalatok egyetlen egységes fenomenális mező részei, ami egy adott pillanatban a tudatosságomat alkotja (ahogy például a vizuális inputok is egy egységes látómezőt hoznak létre).

Hasított agyak: a nem-egységes tudatosság emberi esetei

Több filozófus amellett érvel, hogy a polipok neurális felépítésének köszönhetően a tudatosságuk nem ilyen mértékben egységesített. Hogy megérthessük mit is jelenthet ez, nézzünk meg egy embereknél előforduló, meglehetősen extrém példát, az úgynevezett hasított agyúság (split-brain) esetét. Az epilepszia kivételesen súlyos eseteiben sebészi úton átmetszik a két agyfélteke közti kérgestest (corpus callosum) nevű idegrostköteget, hogy ezzel megakadályozzák a potenciálisan végzetes következményekkel járó roham átterjedését egyik agyféltekéről a másikra. Ezzel azonban a két agyfélteke közti normál kommunikáció is sérül: bár a hasított agyú emberek a hétköznapokban normális életet tudnak élni, bizonyos, leginkább speciális kísérleti körülmények között azonban a tudatosság szokatlan módjait mutatják.

Az emberben az agyféltekék keresztirányban vezérlik a test két oldalát; ez a bilaterális, vagyis kétoldali szimmetriával rendelkező állatok többségében megfigyelhető. Emiatt a kereszthuzalozottság miatt tehát a bal látómezőben felbukkanó vizuális ingereket a jobb, míg a jobb látómezőbe érkezőket a bal agyfélteke dolgozza fel. Normál esetben, tehát egy kérgestesttel rendelkező agyú embernél indirekt módon mindkét agyfélteke hozzájut a másik félbe érkező információkhoz is, egy hasított agyú embernél azonban a kérgestest hiányában nincs meg ez az információmegosztás. Kísérletekben a hasított agyú emberek látóterét kettéosztották olyan módon, hogy egy központi pontra kellett fókuszálniuk. Az ettől balra mutatott vizuális ingerek tehát kizárólag a jobb agyféltekébe jutottak el, a jobbra mutatottak kizárólag a balba. Mivel a beszédért az emberek nagyjából kétharmadában a bal félteke a felelős, ezért az alany a bal látóterében felbukkanó dolgot nem tudta megnevezni, azonban a jobb agyfélteke más módokon – például rajzolással vagy rámutatással – saját maga válaszolni tudott a kérdésre. A neuropszichológusoknak tehát ebben az esetben lehetőségük nyílt arra, hogy kizárólag az egyik agyféltekének tegyenek fel kérdéseket, és pusztán attól is kapjanak választ.

Ez fontos kérdést vet fel a tudatosság egységével kapcsolatban: vajon ebben az esetben is egy elméről, vagy pedig két külön elméről beszélhetünk? Hiszen úgy tűnik, hogy az ilyen esetekben a két agyfélteke két külön fenomenális mezővel rendelkezik, egymástól elkülönülten tudatos a jobb és a bal agyfélteke. Ez felveti azt a problémát, hogy a két tudatos mező ellenére hétköznapi szituációkban mégis miért tűnik egységesnek a hasított agyú ember tudata saját maga számára is. Tim Bayne amellett érvel, hogy bizonyos értelemben valóban két különálló tudatról beszélhetünk, a két agyfélteke önálló fenomenális mezővel rendelkezik, azonban egy adott pillanatban mindig csak az egyik aktív. A két agyfélteke közti váltás olyan gyors, hogy ez egy megszakításmentes, egységes tudatfolyamot eredményez. Peter Godfrey-Smith új könyvében azonban felveti, hogy ez a váltás nemcsak a tudatos bal és a tudatos jobb félteke között lehetséges, hanem az egységes tudat és a tudatos jobb és tudatos bal között is, ezt az opciót gyors váltásnak (fast switching) nevezi. A negyedik, opció pedig az, hogy a hasított agyú emberek esetében nem beszélhetünk meghatározott számú tudatról. Nem azért, mert egyszer ennyi, máskor pedig annyi tudatról kellene beszélnünk, hanem azért, mert a tapasztalataink bizonyos esetekben nem olyan módon szervezettek, hogy ilyen diszkrét határokkal rendelkező felosztásba beilleszthetők lennének.

Godfrey-Smith egy másik orvostudományi példát hoz annak megvilágítására, hogy az egységes tudat és két különálló tudat közti váltás plauzibilis opció. Az úgynevezett Wada-teszt során az egyik agyféltekébe érzéstelenítőt juttatnak, ezzel lényegében elaltatják, miközben a másik félteke továbbra is aktív marad (a delfinek egyébként természetes módon csinálják ezt, mindig csak az egyik agyféltekéjükkel alszanak). Megkérik a pácienst, hogy számoljon visszafele tíztől; amennyiben a bal agyféltekét altatták el, akkor az emberek mintegy kétharmada egy idő után nem tud visszaszámolni, mert ahogy az előbb már szó volt róla, tipikusan a bal agyfélteke a beszéd központja. A bal agyfélteke hiányában a nyelvhasználattal kapcsolatos képességek időlegesen teljesen elvesznek, a tudatánál lévő páciensnek semmilyen szó nem jut eszébe. A filozófus James Blackmon szerint a Wada-teszt rávilágít arra, hogy mindkét félteke külön-külön is tudatos volt már az altatás előtt is, hiszen az éber fél tudatosságát a másik altatása láthatólag semmilyen módon nem befolyásolja. Amennyiben a jobb agyfélteke kerül altatásba, a pácines továbbra is képes akármeddig visszaszámolni. A normál, egységesített tudatosság Blackmon szerint tehát kettő, vagy akár több önálló tudatosságból áll elő.

Godfrey-Smith szerint azonban elképzelhető, hogy a Wada-teszt esetén is a gyors váltás egy példájával van dolgunk: az eljárás előtt az egész agy rendelkezett azzal a fajta nagyléptékű aktivitási mintázattal, amit tudatosságnak nevezünk, az altatás után azonban ez az aktivitás már csak az egyik féltekére jellemző. Bár a másik féltekétől függetlenül is képes tudatosságra, a teszt előtt nem volt önmagában tudatos. Godfrey-Smith úgy gondolja, hogy ezzel még nem teljes a kép, és ezt a fajta gyors váltást ki kell egészítenünk azzal, amit fentebb részleges egységnek neveztem. A hasított agyú embereknél, illetve a Wada-teszt esetén csak az agy külső része, az agykéreg sérül, az alsóbb régiók továbbra is összeköttetésben maradnak, ezek pedig feltehetőleg a két agyféltekén átívelő, közös tapasztalatokat (például hangulatokat és érzelmeket) is lehetővé tesznek. Vagyis amikor a műtétet követően két tudatról beszélünk, akkor sem két teljesen elkülönült tudatról van szó, minthogy rendelkeznek egy közös résszel.

Nem egységes poliptudatosság?

És mi köze mindennek a a polipokhoz? Természetes idegrendszeri felépítésük és az ebből fakadó tudatosság bizonyos tekintetben hasonlóságot mutat ezekkel, az emberi szempontból nézve szélsőségekkel esetekkel. Bizonyos esetekben, amikor az állat egy, a központi agy által vezérelt összehangolt mozdulatsort végez, az elméje is egységes: a tapasztalatok integrált módon, egy egységes tudatossági mezőben vannak jelen. Amikor azonban a perifériás rendszerben kiterjedt lokális feldolgozás történik, a karok az agytól jelentős részben függetlenül, önállóan érzékelik a környezetüket és hoznak döntéseket, akkor az állat nem rendelkezik egy egységes fenomenális mezővel, az agyi tudatosság mellett lokális perifériás tudatosságról is beszélhetünk.

Ez vajon azt jelentené, hogy a karok önmagukban is tudatosak? A válasz valószínűleg attól függ hogy értjük és milyen szinten kezeljük a tudatosságot. A Nobel-díjas biológus, Gerald Edelman elsődleges tudatosságnak (primary consciousness) nevezi azt a világra vonatkozó tudatosságot, amit olyasféle, magára erre a tudatosságra vonatkozó reflexiók követnének, amit az elmefilozófiában magasabb szintű tudatosságnak neveznek. A neurofiziológiai kutatások alapján megállapítható, hogy a polip karja kellően komplex ahhoz, hogy maga a kar a külvilág egy olyan „mentális” modelljével rendelkezzen, ami alapján megfelelő motoros válaszokat képes az agytól függetlenül is kialakítani. Meglehetősen valószínűtlen azonban a tudatosság egy olyan összetettebb formája, ami például a tapasztalatokra történő reflexióval, mentális időutazással és hasonlókkal jár együtt, vagyis a kar fenomenális mezeje pusztán a saját szenzomotoros információira korlátozódik.

Ha komolyan vesszük a neuralizáció és az izomorfizmus tézisét – vagyis, hogy a tudatos tapasztalatoknak neurális alapjai vannak, és a kettő között szisztematikus korreláció van –, valamint a szélsőséges emberi esetekből leszűrt tanulságokat, akkor valószínűnek tűnik, hogy a polip különálló agyi és lokális kari fenomenális mezővel rendelkezik, melyek az agy és a kar idegrendszerének strukturális és funkcionális különbségei miatt nem, vagy csak kis mértékben integráltak. A polip tudatossága tehát cáfolni látszik azt, az emberi tapasztalat sajátosságaiból táplálkozó tézist, hogy a tapasztalat mindenképpen egységesített.

A hasított agyú páciensekhez hasonlóan a polipoknál is felmerül a kérdés, hogy pontosan hogyan is értsük ezt a megosztott tudatosságot. Vajon ha nem kizárólag az 1 (agy) opció van terítéken, akkor inkább az 1+1 (agy+egységes karok) vagy az 1+8 (agy+individuális karok) lehetőség írja le jobban a poliptudatosságot? A filozófus Sidney Carls-Diamante négy – a hasított agynál tárgyaltaktól némileg eltérő – modellt vesz számításba. Az első a már említett megszámlálhatatlansági opció: a polipok esetében is mondhatjuk azt, hogy nem jól körülírható, meghatározott számú tudattal rendelkeznek, és a tudatosság funkcionális szerepéhez nem kell jól körülhatárolható fenomenális mezővel rendelkezni. A második opció az, amit többsávos polifónikus modellnek (multi-track polyphonic model) nevezhetünk: több különálló tudattartalom egyszerre jelenik meg egy tudatos tapasztalatban. A tudatosságnak ezek a különböző modalitásokat magában foglaló csatornái nincsenek egybegyúrva, de az egyidejű érzékelés miatt mégis egy fenomenális mezőt rajzolnak ki. A harmadik a már tárgyalt Bayne-féle modell: két külön tudat, amik azonban nem egyidejűleg vannak jelen, hanem mindig az egyik az aktív, és a köztük lezajló gyors váltás a tudatfolyam kontinuitását eredményezi. A negyedik az, amit részleges egységnek nevezhetünk: egy fő tudatfolyam, illetve ezzel kisebb-nagyobb átfedésben lévő, független tudatállapotok együttese. Ezek a külön tudatosságok a viselkedés különböző aspektusait szabályozzák, a fő tudatfolyam azonban nem érzékeli ezeket a maguk teljességében, annak ellenére, hogy bizonyos közös tapasztalatok mindegyik tudatosságot jellemzik.

Az elmefilozófia alapvető problémáitól eljutottunk egy olyan képig, ami plauzibilis magyarázatot ad bizonyos, az embertől evolúciós értelemben nagyon távol eső állatok, jelen esetben a polipok tudatosságára, eközben pedig általában a tudat egységével kapcsolatos konceptuális kérdések megválaszolásához is közelebb visz. Egy ilyen, naturalisztikus, tudományosan megalapozott elmefilozófiai perspektíva természetesen nem oszlatja az írás elején említett filozófiai kételyeket, mindazonáltal rávilágít arra, hogy közelebb juthatunk annak megértéséhez, hogy hogyan is illeszkedik a tudatosság a fizikai világba. Eközben azt is megfigyelhetjük, hogy a tudatosság mint evolúciósan kialakult biológiai jelleg nem az ember sajátja; ahogy az említett Godfrey-Smith megjegyzi: a világon több érzés, több tapasztalat van, mint ahogyan ezt sokan gondoljuk.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi tanársegédje, kutatási területe a paleontológia filozófiája és története. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.

További polipos cikkek a Qubiten: