Elkezdődött a tiszavirágzás a Tiszán és a Maroson! – osztotta meg az örömhírt a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) Facebook-oldala.

„A júniusi hónap egyik várt eseménye, hogy a három éve a Tisza iszapjában fejlődő tiszaviráglárvák a felszínre jöjjenek, megkezdjék átalakulásukat és néhány órás násztáncukat, mielőtt befejezik életüket. Tizenhárom napja már néhány példány felbukkant a Maroson, ahol ma tízezres, míg a Tiszán százezres nagyságrendű rajzást figyelt meg kollégánk” – olvasható az alábbi videós posztban.

A Qubit is megírta, hogy a Föld egyik legősibb és máig fennmaradt rovarfajaként ismert Palingenia longicauda tiszavirág néven 2020 májusától védett természeti- és tájértékként törvényileg becikkelyezett hungarikum. A 400 éve még egész Európában elterjedt tiszai rovarok mára a legveszélyeztetettebb kérészfajok közé tartoznak.

A nemzeti park honlapjának hétfői bejegyzése szerint a tiszavirágzás „az alkonyati órákban, 18.00 és 21.00 óra között zajlik. Aki szeretne részese lenni ennek a rendkívüli eseménynek, bizony készenlétben kell állnia. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kérészek rajzása nem számítható ki pontosan, több mindentől függ. Befolyásolja például a hőmérséklet, a vízállás, a szélviszonyok és a felhősödés is. Azt sem lehet előre megjósolni, milyen mértékű lesz a rajzás”.

A hivatásos természetvédők arra is felhívják a figyelmet, hogy „fontos ökológiai jelentősége is van a tiszavirágzásnak. Számos hal-, madár- és békafaj táplálékául szolgálnak. Ilyenkor számtalan sirályt, csért, gémet, gólyát láthatunk, amint a terített asztalnál lakmároznak. Hajdan a parasztgazdák is kihasználták a táplálékbőséget állataik takarmányozására. Ezt ma már nem lehet megtenni, mivel a tiszavirág védett, az elhullott állatok gyűjtése is tilos”.

Korábban többször is megírtuk, hogy a Palingenia longicauda a 19. és a 20. század során elterjedési területének jelentős részén kipusztult. A faj utolsó megfigyelése a franciaországi Loire-ból 1922-ből, a Rajna német és holland szakaszáról 1952-ből, a Dunából pedig 1974-ből származik. A kipusztulás okai főként a folyószabályozások, a meder-átalakítások, a partvédelmi művek (partbiztosító kövezés, sarkantyúk) építése voltak, amelyek a faj klasszikus élőhelyének (szakadópartok) eltűnéséhez vezettek, míg kisebb mértékben valószínűleg a szennyezések is szerepet játszhattak. Mára a legóvatosabb becslések szerint is eltűnt a faj az egykori európai elterjedési területének legalább 95 százalékáról. A rovar jelentős állományai ma már csak a Tiszában és a Rábában ismertek – a természetvédők szerint valószínűleg a Rába volt a forrása a Dunában 2015-ben Gönyűnél újonnan felfedezett kicsiny tiszavirág-állománynak is.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: