Fiáth Titanilla klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus 13 éven át dolgozott különböző magyar börtönökben. Férfi fogvatartottakkal a Baracskai Büntetésvégrehajtási Intézetben és a Budapesti Fegyház és Börtönben, női fogvatartottakkal Kalocsán szerzett terápiás tapasztalatokat. 2013–2014-ben egy éven át egy maximális biztonságú börtönben először szexuális bűnelkövetőkkel foglalkozó büntetés-végrehajtási intézetben folytatott kutatásokat, majd egy drogprevenciós programban kutatott az Amerikai Egyesült Államokban. Kolumbiában tavaly nyáron járt, ott egy olyan alapítványnál dolgozott, ami börtönökbe visz programokat, illetve segítik a szabadulók visszailleszkedését a társadalomba.

Az ELTE Társadalomtudományi kar Szociálpszichológia Tanszékének oktatóját, a már feloszlott hip-hop lányduó, a Ludditák volt frontemberét a börtönökben zajló terápiás lehetőségekről, a hazai és külföldi börtöntapasztalatokról, és a női és férfi elítéltek közötti különbségekről kérdeztük. (A magyarországi általános börtönhelyzetet bemutató cikkünk itt olvasható.)

Mit jelent az a kifejezés, hogy terápiás börtön?

A börtönökben egyfelől működnek különböző egyéni és csoportos formában zajló terápiás programok, de egyes országokban léteznek úgynevezett terápiás közösségek is. Ezek térben is jól elkülönülő részlegek, ahol nagyon intenzív „terápiás munka” zajlik. A fogvatartottak különböző programokon vesznek részt, pszichoedukatív, önismereti csoportfoglalkozásokon vagy drogprevenciós és anonim alkoholista csoportokban. A különböző problémákat célzó terápiás közösségek felépítése nagyon hasonló: alapvető az elítélt belső működésére való folyamatos reflexió, illetve a közösség többi tagjától érkező visszajelzések beépítése, mivel folyamatosan monitorozzák egymás viselkedését. Ez így önmagában többé-kevésbé olyan, mint bármelyik terápiás közösség, nálunk így működik például a komlói rehab, de itt az az érdekes, hogy hogyan tud mindez helyet találni magának egy zárt intézetben, amelynek megvan a maga szabályrendszere. Az, hogy hogyan tud a terápiás közösség működése megvalósulni egy olyan rendszerben, amely alapvetően a megfigyelésre és a fegyelmezésre épül.

Van ma Magyarországon terápiás börtön?

Nálunk a 90-es évektől működtek drogprevenciós részlegek, ahol, ha a rabok vállalták, hogy mindenféle programokon részt vesznek, szabadabban mozoghattak a börtönben, több csomagot kaphattak, több látogatási alkalmuk lehetett, cserébe viszont vizeletvizsgálat alá lehetett őket vetni, mert ezt vállalták. Magyarországon ugyanakkor sosem volt mindez annyira intenzív, hogy terápiás közösségről beszélhessünk. A program heti néhány óra csoportfoglalkozásra korlátozódott, nem volt jellemző a csoport működésére való reflexió (nagycsoport-foglalkozások), sem pedig a közösségben zajló „itt és most” viselkedés monitorozása. A drogprevenciós részlegek mellett működtek, illetve még mindig működnek gyógyító-terápiás részlegek, a mentális problémákkal küzdőknek pszichoszociális részlegek, a szabadulás előtt állóknak átmeneti részlegek, illetve a szexuális bűnelkövetők is részt vehetnek intenzív programokon, de ahogy említettem, ezek egyike sem a terápiás közösség elvei szerint működik.

Ehhez képest hogy néz ez ki a világ más országaiban?

Általánosságban nem tudok erről beszélni, csak néhány olyan helyről, amelyet meglátogattam. Ezek egyike volt a Grendon Prison Angliában, ahol az intézmény vezetője az általa is ismert budapesti Thalassa Ház [ami nem börtön] példájával szerette volna megvilágítani, hogyan épül fel az ottani program. Komplex, személyre szabott pszichoterápiát kínálnak, számos csoportos és egyéni foglalkozást minden fogvatartottnak. A munka során a személyzet is visszajelzést kap a fogvatartottaktól a rezsim működéséről, amit így folyamatosan ki tudnak igazítani az adott keretek között.

Tavaly Kolumbiában jártam; ott jogszabály írja elő, hogy minden büntetés-végrehajtási intézetben terápiás közösségeket kell kialakítani. Itt elsősorban szerhasználati problémákkal küzdő fogvatartottaknak kínálnak programokat. 10 éve pedig egy évig Amerikában figyeltem meg terápiás börtönrészlegeket.

Mindegy, hogy sorozatgyilkos vagy drogcsempész? Bárki részt vehet ilyenen?

Minden országnak megvannak a maga szabályai. A maximális biztonságú börtönben létrehozott drogterápiás részlegen például rengeteg életfogytiglani szabadságvesztést töltő fogvatartott vett részt, akik alapvetően erőszakos bűncselekmények miatt töltötték a büntetésüket. Az elvárás többnyire az, hogy a jelentkezést megelőző időszakban az elítéltnek ne legyenek komolyabb fegyelemsértései. Ugyanakkor Amerikában például előny volt az is, ha valakit elkaptak az intézeten belüli drogfogyasztásért, mert ez is bizonyította a „sóvárgását” és a függőségét. A szexuális bűnelkövetők részlegére ugyancsak mindenféle bűncselekménnyel érkezhettek az elítéltek. A lényeg, hogy mindenki írja alá, hogy önkéntesen vesz részt a programokon. Mivel ezek a részlegek jobb körülményeket vagy a korábbi szabadulás lehetőségét kínálják, az önkéntesség azért elég tágan értelmezendő.

Mi a célja ezzel a büntetés-végrehajtásnak, amikor a börtön elsődleges feladata a büntetés?

A terápiás programok deklarált célja, hogy a szabadulást követően ne kövessen el bűncselekményeket a fogvatartott, vagy ahogy Amerikában mondták: ne tegyen többé áldozattá másokat.

Az ember azt gondolná, hogy kizárólag pozitívan kell és lehet értelmezni, ha egy börtön foglalkozik az elítéltek pszichoterápiás kezelésével, ugyanakkor szerintem, osztva ezzel más társadalomtudósok kritikáit is, e mögött esetenként egy nagyon erős neokonzervatív ideológia áll. A terápiás programok gyakran egy olyan emberképet rajzolnak fel, amelyben az egyén olyan emberként konstruálódik meg, akinek kizárólagos felelőssége van a tetteiért. Minden külső tényező, legyen az szegénység, rasszizmus, elnyomás, társadalmi egyenlőtlenség vagy az oktatáshoz való hozzáférés hiánya, a terápiás megközelítés szempontjából lényegtelenné válik.

Amikor valaki a saját élettörténetében ezekre az elemekre hivatkozik, akár ezzel indokolja a cselekedeteit vagy azokat a helyzeteket, amikbe belekeveredett, akkor azok a terápiás csoportban kognitív torzításokként értékelődnek (gondolkodási vagy észlelési hibák, amelyek nem az egyén javulását szolgálják, vagyis az elítéltek esetében nem vezetnek közelebb a bűnelkövetés elhagyásához). Az ilyen terápiás programok többnyire kihasítják az egyént abból a szociokulturális kontextusból, amelyben korábban élt, és amelyben a bűncselekményeket megvalósította, így a bűnelkövető kizárólag önmagaként, a saját felelősségével terhelten kerül rá a kognitív terápia térképére. A kognitív megközelítés egyik legalapvetőbb állítása, hogy mindenféle mentális torzítással élünk a valóságban, és ezeket a torzításokat kell megvizsgálni és korrigálni a terápia során. A börtönökben zajló programok ideológiája összekapcsolja a kognitív pszichológiának ezt a világképét a totális egyéni felelősségről alkotott szigorú elképzelésekkel. Akkor vagy jó csoporttag, ha minél több mindenért vagy képes felelősséget vállalni, akár visszamenőleg is.

Tud erre valami példát mondani, hogy ezt jobban el lehessen képzelni?

Amerikában minden fogvatartottnak meg kellett írnia az élettörténetét – ez mindkét programban, a drogterápiás körleten és a szexuális bűnözők részlegén is így volt –, és erről aztán rendszeresen beszélgettek. Az élettörténeti narratíva így társas produktummá vált, és a csoport és a csoportvezetők kérdései és kommentárjai alapján egész furcsa interpretációk és megfejtések adódtak. Egy emberölésért elítélt szerfüggő fogvatartott például azt mesélte, hogy ő a gyerekkorában nagyon szégyenlős volt, és rengeteget olvasott. Itt az olvasás aktusa úgy értelmeződött, hogy az a valóságtól való elmenekülés lehetett, tehát ahelyett, hogy szembenézett volna a problémáival és a szégyenlősségével, ő inkább elmenekült. Az ő felelőssége itt abban állt, hogy ahelyett, hogy segítséget kért volna az iskolapszichológustól, mert a szülei drogosok voltak, a nagyapja meg szexuálisan zaklatta, ő a könyvekhez fordult. Ily módon természetesen az ilyen helyzeteket is egyéni felelősséggé lehetett változtatni. Ami miatt én ezzel nem tudok azonosulni, az az, hogy ebben a megközelítésben az elkövetők sohasem jelenhetnek meg áldozatként, holott a szexuális bűnelkövető csoportban például az derült ki, hogy sokan közülük maguk is szexuális zaklatás áldozatai voltak. De ezzel nem foglalkoznak, mert azt mondják, hogy ha te bűnelkövetővé váltál, akkor elveszíted azt a jogosultságodat, hogy valaha áldozatként tekints magadra. A fogvatartott feladata pedig az, hogy meggyógyítsa magát az úgynevezett „bűnelkövető énjéből”.

Ez így elég igazságtalannak hangzik.

Igen, roppant igazságtalan, és nem tartom túl hatékony megközelítésnek sem, ha az a cél, hogy a fogvatartottak minél jobban értsék meg magukat, és lehetőleg ne kövessenek el újabb bűncselekményeket. Nyilván lehet és kell is az egyéni felelősséget firtatni egy bűnelkövetőknek szánt programon, de azt, hogy egy teljes élettörténetet, amit az ember megír 24 oldalban, amit a társai később elolvasnak, és utána közösen megvitatnak a terapeutával, hogy ebből aztán egy olyan új egyéni élettörténet-narratíva szülessen, ami kizárólag az egyén felelősségéről szól gyerekkorától fogva, nem tartom sem igazságos, sem hatékony módszernek. Így tulajdonképpen azt kell állítania az embernek magáról, hogy én gyerekkorom óta bűnözői hajlammal rendelkezem, felelőtlen vagyok, és nem olyan vagyok, mint más ember. A bűnöm voltaképp abban áll, hogy ahelyett, hogy megoldottam volna az azzal kapcsolatos problémáimat, hogy engem zaklattak és bántottak, nem találtam szociálpozitív megoldásokat a helyzetemre. Az, hogy feketeként a rasszizmus áldozatává váltam, vagy hogy szegény voltam – ezekre nem igazán lehet reflektálni egy ilyen terápiás programon, mert azt kell megtalálni, amit te magad nem tettél meg. Így viszont egy olyan énkép vagy emberkép születik meg, és olyannal kell azonosulni, ami ezeket a társadalmi faktorokat figyelmen kívül hagyja.

Amúgy, tegyük hozzá, ez a szemlélet jóval túlmutat a börtönök falain, mert a pszichológiára általában jellemző, hogy az egyént, maximum a családi kapcsolatokat veszi figyelembe, és azokat helyezi a középpontba. Mindez különösen erős hangsúlyt kap a büntetés-végrehajtási intézetekben, hiszen felső-középosztálybelieket nagyon ritkán, míg a kisebbségben lévő etnikai csoportok tagjait pedig a számarányukhoz képest felülreprezentáltan zárják börtönökbe. A túlpszichologizálás miatt innen már csak egy lépés az a veszélyes tévhit, hogy ezek szerint ezeknek a csoportoknak a körében gyakoribb lenne a bűnözői hajlam, a „bűnelkövetésre” hajlamosító személyiségvonások vagy személyiségszerkezet.

Minden kritika ellenére most akkor szükség van ezekre a programokra, vagy sem?

Teljesen egyetértek azzal, hogy legyenek ilyen programok a börtönben, de nem feltétlenül, vagy nem kizárólag azért, amit ezek a programok célul szoktak kitűzni, nevezetesen, hogy a börtönprogramok eredményességét szinte kizárólag a visszaesés arányával szokták mérni. Pedig nagyon sok minden van, ami még hasznos lehet: például azokon a körleteken, ahol működnek ilyen programok, sokkal kevesebb a fegyelemsértés, az erőszak, az elítéltek inkább vesznek részt oktatási és képzési programokon, de pozitívnak tartom azt is, amikor megváltozik a saját gyerekükkel való viszonyuk, vagy változik a kommunikációjuk. Elégedettebbek, jobban érzik magukat általában. Az azonban, hogy ki esik vissza és ki nem, nemcsak a pszichés változásokon múlik. Ráadásul az is kérdés, hogy az adott állam mennyire biztosít a későbbiekben civil programokat vagy utánkövetést.

Az már kiderült, hogy azzal a nagyon leegyszerűsített emberképpel, ami nem veszi figyelembe az ember társadalmi közegét, nehéz sikereket elérni. De akkor milyen az a program, ami ennél hatékonyabban működik?

Az ideális program sokkal inkább figyelembe veszi az ember társadalmi és kulturális kontextusát. Nem túl bonyolult dolgok ezek, de mégis teret adhatunk annak, hogy ezeket az embereket a maguk komplexitásában vizsgáljuk. Egyébként, ha ez nem így lenne, akkor ad abszurdum pszichoterápiás beavatkozásokkal minden bűnözőt 100 százalékig „ki lehetne kúrálni”. De persze ez nem így van; a bűnözők nagy része nem tér „jó útra”, mert a bűnelkövetés nem kizárólag, sőt elsősorban nem pszichológiai probléma. Épp ezért, ha figyelembe vesszük a társadalmi kontextust, akkor a gondolati torzításokkal foglalkozó kognitív terápiás technikák is működhetnek nagyon jól.

Ez mit jelent?

Ahogy korábban említettem, a kognitív terápia során elsősorban a gondolataidat, a különböző helyzetekről alkotott értelmezéseidet kell folyamatosan monitorozni. Mindannyian interpretáljuk valahogyan a körülöttünk lévő valóságot. Le szeretnék szokni a dohányzásról, de tele van a fejem olyan gondolatokkal, hogy ha nem gyújtok rá, akkor nem tudok koncentrálni, összeszedetten beszélni, mert ehhez kéne egy kávé és egy cigi. Ezek a gondolatok az agyamat bombázzák, miközben mindezt helyettesíteni lehetne sokkal adekvátabb gondolatokkal, például hogy a kávé és a cigi igazából nem fog okosabbá tenni. És ezt kell elfogadnom.

Egy bűnelkövető esetében mindez jóval bonyolultabb, de a közös munka során meg lehet ragadni olyan hiedelmeket, amelyek valamiképpen összefügghetnek az erőszakos magatartással, a szerhasználattal, a bűncselekmények elkövetésével. Például ne gondolja azt a visszaeső szexuális bűnelkövető, hogy joga van megfogni egy előtte sétáló nő fenekét, mert annak attól még nem lesz semmi baja, hiszen nem történt behatolás. Erre van egy példám is: az egyik terápián az hangzott el, hogy „nem vagy feljogosítva arra, hogy egy csinos nőt, aki előtted megy, megérints”. Ugyanakkor ez sem olyan egyszerű, mert akkoriban választották meg amerikai elnöknek Donald Trumpot, és akkor robbant a szexbotránya. Feltette egy srác a kezét, hogy nézze, pszichológusnő, én ezért a bűncselekményért harmadszorra ülök itt, más meg az Amerikai Egyesült Államok elnöke lehet ezzel a bűnnel, akkor miről beszélünk? Ilyenkor nagyon nehéz a szexualitással összefüggő „kognitív torzításokat” egyáltalán definiálni és helyre tenni, hiszen úgy tűnik, hogy egy más társadalmi helyzetű ember még elnök is lehet ilyen bűnök mellett. Vagy nagyon nehéz azt mondani, hogy perverz szexuális érdeklődésűnek számít az, ha valakinek 15-16 évesek iránt vannak szexuális vágyai, miközben óriásplakátokon mondjuk annak idején Kate Moss szupermodell erősen szexualizált, gyermeki teste is hasonló életkorúnak tűnt. Ilyenkor nehéz azt mondani, hogy te torzítod a valóságot és nem gondolkozol reálisan, miközben ez a realitás jön szembe a reklámokban.

Az amerikai tapasztalatok már többször is előkerültek, de a kolumbiai börtönökről még nem beszéltünk.

Kolumbiában egy olyan alapítványnál dolgoztam, akik az elmúlt tíz évben különböző börtönprogramokat működtettek, illetve szabadulóknak kínáltak munkalehetőségeket. Az első ilyen projektjük Cartagenában volt, ahol egy női börtönben egy éttermet működtettek az elítéltek. Fogva tartott nők főztek, a konyha a börtönhöz tartozott, de az éttermi rész már az utcafronton volt, bárki bemehetett ebédelni, vacsorázni.

A börtönkörülmények sokkal rosszabbak Kolumbiában, mint nálunk, nagyon nagyok az egyenlőtlenségek, és az alapvető szükségleteket sem tudják kielégíteni. Hatalmas a zsúfoltság, és aki nem tud fizetni a belső embereknek, annak még ágy sem jut. Ennek ellenére ez az alapítvány, aminek az élén egy híres színésznő áll, az elmúlt tíz évben sok változást hajtott végre, és ennek köszönhetően egyre több civil programot engednek be a börtönökbe. Ha innen nézzük, akkor a kolumbiai falak jóval áteresztőbbek, mint az itthoniak, de ezt a nyitottságot az építészeti megoldások is segítik. Amerikában például van egy nagy közös tér az egyes épületek középső részén, ahol a rabok szabadon mozoghatnak, oda szervezhetők a terápiás programok is, amiket gyakran önkéntesek vezetnek. Kolumbiában az elítéltek az udvaron töltik a nap nagy részét. Mindkét hely úgy van kialakítva, hogy a cellák vagy egy zárt térre, vagy az udvarra nyílnak. Magyarországon ez többnyire másképp van: a felügyelő segítsége kell ahhoz, hogy mindenhonnan összegyűjtsék az embereket, és elvezessék őket a csoportszobába. Építészetileg tehát nem mindegy, hogy mire ad lehetőséget egy börtön, hogy könnyű-e megszervezni például a foglalkozásokat úgy, hogy a börtönszemélyzetnek ne legyen ezzel rengeteg dolga. Amerikában vagy Kolumbiában nem kellett mellém egy-egy őr, aki egy óra munkájával szedi össze az embereket a foglalkozásokra.

Munkája során volt dolga női és férfi fogvatartottakkal is. Erről pszichológusként milyen tapasztalatai vannak?

Nőkhöz mindegyik közösségben könnyebb volt kapcsolódni pszichológusként. Talán a tradicionális női szerepek követése miatt gyerekkorunk óta arra nevelnek minket, hogy az érzelmek specialistái legyünk, ezért a nők könnyebben jönnek el beszélgetni, nem kell külön elmagyarázni nekik, hogy az élettörténetük vagy az élményeik és tapasztalataik megosztása miben tud nekik segíteni. A férfiaknál ez lassabb folyamat, ők inkább azzal indítják a beszélgetést, hogy el tudok-e nekik intézni egy másik zárkát, tudok-e munkát szerezni, és meg tudom-e oldani, hogy több beszélőjük legyen. Sokkal lassabban hiszik el, hogy egy beszélgetés akár segíthet is nekik.

És ha ezen a nehézségen túllendülnek, mit lehet tenni értük szakemberként?

Akkor van igazi mozgástér ebben az erősebb elnyomja a gyengébbet típusú börtönkultúrában, ha léteznek a börtönökben olyan közösségek, ahol meg lehet mutatni más értékeket is. Azért szerettem a terápiás jellegű csoportjaimat vagy a drogprevenciós csoportokat, mert ott a fogvatartottak kipróbálhattak más típusú viselkedéseket is. Sosem volt célom az elítéltek értékeinek, normáinak nevetségessé tétele. A drogprevenciósoknál ugyanakkor sokszor látszott, hogy egy új közegben meg tudják magukat vizsgálni szerek nélkül is, új szerepekben. Nagyon sokan ott találkoztak magukkal először józanul. Mit lehet ezzel kezdeni? Menjél el iskolába, nézd meg, hogy mit tudsz. Mi van akkor, ha nem agresszíven oldasz meg egy helyzetet? Értékesnek találod-e magad akkor is, ha ezt a macsóságot leteszed? Le kell-e ebből tenni mindent? Mert amúgy ez is egy elég ellentmondásos dolog, hogy legyél szerény, elfogadó, konform, miközben a tapasztalataik szerint a társadalom gyakran nem értékeli az így viselkedő férfiakat. A nőknél is vannak hatalommal bíró alakok a börtönben, akik lehet, hogy fizikailag erősek, vagyonosak vagy jó networkkel rendelkeznek. De a nőknél jobban megfigyelhetők a pszeudocsaládok, amiket én is láttam, ahol az idősebb nő volt a nagymama, neki volt lánya és unokája. Ez sokkal kevésbé hierarchikus, mint a férfiaknál, a nőknél inkább hálózatos a közösség felépítése.

Szokták mondani, hogy a börtön még ronthat is az ember személyiségén. Ez az, amit börtönártalomnak hívnak. Erről mit gondol?

Az emberek szeretik azt képzelni, hogy egy ember belép tabula rasaként a börtönbe és ott van egy börtönkultúra, ami elrontja. A börtönkultúra ugyanakkor részben import kultúra, az utcai bűnözői kultúra bevitele a falak közé. Az emberek tehát esetenként a saját kultúrájukat viszik be a börtönbe, erre persze rárakódik a börtön totális rendszere, ami valóban változtathat a személyiségen. Ez az alkalmazkodás kényszere, a sebezhetőséggel való szembesülés, a szorongás, a kiszolgáltatottság, ami gyakran nem csupán a börtönkörülményekből, hanem a jövővel kapcsolatos kilátástalanság érzéséből is ered. De persze érhet pozitív változás is valakit a börtönben, például az, hogy iskolába járhat, ahol szakképesítést vagy érettségit is szerezhet.

Korábbi cikkünkben a szakemberek a meghosszabbodott büntetési tételeket nevezték meg a börtönzsúfoltság egyik legfőbb okaként. Pszichológusként hogy látja, van ennek értelme a visszaesések csökkentése érdekében?

Túl azon, hogy a hosszabb büntetések többe kerülnek, mert több börtön és még több személyzet kell a végrehajtásukhoz, minél keményebb a büntetés, annál kevésbé lesz együttműködésre alkalmas a fogvatartott, különösen, ha kilátástalanságot, reményvesztettséget tapasztal, vagy ha azt érzi, hogy az elkövetett bűn nem áll arányban a büntetés hosszával. Ha nem együttműködő, akkor nagyobb a veszélye annak, hogy valamilyen rendkívüli esemény következik be, nagyobb veszélyben vannak az őrök is, emiatt sokkal feszesebbnek, szigorúbbnak kell lennie az őrizetnek is, ez pedig így még több pénzbe kerül. Ennek így nem sok értelmét látom. A mi kultúránkban a szabadság az egyik legfontosabb érték, az attól való megfosztás már önmagában is büntetés, nincs szükség ezen kívül még „extra szenvedésre” is. Ráadásul az irreálisan hosszú börtönévektől nem lesz kevesebb a visszaeső bűnöző.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás