Hogyan hatott az ókeresztény teológia a modern tudományra?
Ha Isten már az első nap megteremtette a fényt („legyen világosság! és lőn világosság”), akkor miért mondja a Biblia, hogy csak a negyedik napon teremtette meg a Napot, a Holdat és a csillagokat? Nüsszai Szent Gergely egyházatya i. sz. 380-381 körül írt teremtéstörténet-magyarázatában tudományos jellegű választ keresett erre a kérdésre. Az első nap Isten megteremtette a világ alapanyagait és kezdő peremfeltételeit, de ami ezután következett, az Gergely értelmezése szerint spontán, de tudományos pontossággal leírható természeti folyamat volt: Isten az első nap tűzrészecskéket teremtett, amelyek már a Nap megteremtése előtt is világítottak a földre (erre utal a „legyen világoság!” mondat a Bibliában). A tűzrészecskék természetes mozgással rendelkeztek, és ez a mozgás vezetett ahhoz, hogy leváltak a világ többi részéről, és fokozatosan csillagokká álltak össze az égbolton. Ez a keletkezési folyamat három teljes napot vett igénybe: ezért írta Mózes azt, hogy Isten a negyedik napon teremtette az égitesteket. A fény tehát valóban létezett már az első napon is, de a csillagok csak a negyedik napon jöttek létre.
A teremtés fizikája
Gergely teremtéskommentárjában meglepően modern természetfilozófiai alapelveket fogalmazott meg. A teremtett világot az „egymásra következés” (görögül: akoluthia) törvénye irányítja. Ez azt jelenti, hogy minden A világállapotból szükségszerűen következik egy B világállapot, amit aztán egy C világállapot követ. Az egymást követő világállapotok, illetve a közöttük eltelt idő mennyisége tökéletes mértékben előrelátható minden kellőképpen fejlett intelligencia számára. Isten intelligenciája mindenképpen képes erre: az isteni logosz (értelem) tökéletesen reprezentálja és érti a világállapotok sorozatát. Az emberi értelem nem rendelkezik tökéletes tudással a természetről, de fejlődésre képes: lépésről lépésre közelebb kerülhet az isteni mindentudáshoz (Gergely az epektaszisz „haladás” és theószisz „megistenülés” fogalmával próbálja ezt a folyamatot megragadni). Gergely gondolatvilágában Isten a tökéletesen objektív és minden részletet érzékelő tudományos megfigyelő szerepét tölti be, míg az emberi tudományos tevékenység az isteni ideált próbálja minél inkább megközelíteni.
Nüsszai Szent Gergely az alábbi kísérlettel illusztrálta a teremtés folyamatát: ha egy edénybe vizet, olajat, és higanyt keverünk, bizonyos idő eltelte után a három folyadék szétválik, és fajsúlya szerint három rétegbe rendeződik. Ez a változás is az „egymásra következés” (akoluthia) egyik példája: az első állapot után, amelyben a folyadékok össze voltak keveredve, szükségszerűen következik a második állapot, ameyben a folyadékok elkülönültek egymástól. Hasonló módon Isten az első nap összekeverve teremtette meg az elemeket, majd azok fokozatosan szétváltak egymástól, és egyre összetettebb struktúrákba szerveződtek. A világ állapotai szükségszerűen követték egymást: az állatok például csak az égitestek kialakulása után jöhettek létre, ezért mondja a Biblia, hogy Isten csak az ötödik napon teremtette őket. Mai példával élve Isten úgy dolgozott Gergely szerint, mint egy vegyész, aki a laboratóriumában összekever bizonyos anyagokat, majd hagyja őket reakcióba lépni egymással. A kísérlet eredménye a kezdő feltételektől függ: Isten a teremtés első napján határozta meg a világegyetem kezdőállapotát, és minden más szükségszerűen következett ebből.
Gergely világosan megkülönbözteti a természetet a tudat illetve a szimbolikus rendszerek világától. Nézzük először a természeti létezőket és folyamatokat. Ezeket tér- és időbeli kiterjedésük (diasztéma) jellemzi: az égitestek keletkezése esetében például három nap volt a folyamat időbeli kiterjedése. A kiterjedés a folyamatban részt vevő anyagok mennyiségétől is függ. Például a tűzrészecskéknek nagyon sok különféle fajtájuk van, amelyek mind más sebességgel mozognak és másfajta fizikai tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezek mértékeit, arányait, és számait Isten tökéletesen ismeri, és ennek a tudásnak a birtokában tervezte meg Isten a világ kezdőállapotának a paramétereit. Az emberi elme sajnos csak nagyon keveset ért meg ebből, Gergely szerint, és ezért a legokosabb, amit tehetünk, ha a Szentírás tekintélyére, különösen Mózes teremtéstörténetére hagyatkozunk. Míg az anyagi létezők legfőbb jellemzóje a kiterjedés (diasztéma), a szellemi létezők ezzel szemben kiterjedés nélküliek, mivel a szellemi törvényszerűségek mindenhol és mindig, tér- és időbeli korlátok nélkül érvényesülnek (erre alább még visszatérünk).
Keresztény teológia és görög filozófia
Gergely természetfelfogása jelentősen különbözött a nagy ókori görög filozófusok, Platón (i. e. 427-327) és Arisztotelész (i. e. 384-322) valamint követőik természetfelfogásától, ugyanakkor rokonságot mutat a preszókratikus filozófusok, Hérakleitosz (i. e. 6-5 sz.) Empedoklész (i. e. 5. sz.) és Démokritosz (i. e. 5-4 sz.) elképzeléseivel. Platón Timaioszában a Teremtő (démiurgosz) lelket alkotott először a világnak, így a világegyetem, amiben élünk, tulajdonképpen egy kozmikus élőlény. Platón szerint a bolygók mozgása az égen az „istenek tánca”: a csillagok tudatos élőlények (vagyis istenek), mozgásukat pedig nem természeti törvények, hanem szabad akaratuk határozza meg. Arisztotelész szintén lélekkel és értelemmel rendelkező élőlényeknek tekintette az égitesteket, de még az egyik első keresztény teológus, az alexandriai Órigenész (i. sz. 184-254) is azt írta A princípiumokról című munkájában,, hogy „élőlényeknek tarthatjuk a csillagokat, mivel az áll róluk, hogy Isten parancsokat ad nekik, parancsolni pedig csakis értelmes lényeknek szokás” (ford. Vidrányi Katalin).
Ezzel szemben Gergely élettelen testeknek tartotta a csillagokat és a bolygókat, amelyek nem akaratlagos, hanem természettörvények által meghatározott mozgást követnek, és keletkezésük is természetes folyamat volt, az előbb már említett tűzrészecskékből jöttek létre. A keresztény teológusok bálványimádásnak tekintették az ókori görögök csillagimádatát, és ezért logikus lépés volt – Platón és Arisztotelész tanításaival szembehelyezkedve, Órigenész álláspontját elutasítva – élettelen anyaghalmaznak tartani az égitesteket. Gergely teremtéskommentárja ezt a felfogást viszi következetesen végig: a természetet élettelen anyagnak tekinti, ami szükségszerű törvények szerint változik.
Gergely álláspontját részben Klaudiosz Ptolemaiosz (kb. i. sz. 90-168) csillagászati modelje ihlette. Ptolemaiosz képes volt relative pontosan előrejelezni a bolygók mozgását. Erre hivatkozva érvelt egy másik jelentős ókeresztény természetfilozófus, Ióannész Philoponosz (kb. i. sz. 490-570) a keresztény teremtésfelfogás mellet: ha a mozgásuk előre kiszámítható, akkor a csillagok nem istenek, akik „táncolnak” az égen, hanem élettelen anyagdarabok, amik mechanikus törvények szerint mozognak. A tudományos és filozófiai munkák későókori olvasók könnyen arra a következtetésre juthattak, hogy a tudomány legfrissebb eredményei inkább a a keresztények álláspontját támasztják alá. A természeti jelenségeket meggyőzőbben magyarázza a bibliai teremtéstörténeten alapuló keresztény természetfilozófia, mint a görög filozófia klasszikusai.
További fontos különbség, hogy míg Arisztotelész számára a természet örök és megváltozhatatlan rendet jelentett, Nüsszai Szent Gergely felfogása szerint a természet világállapotok megfordíthatatlan sorozatából állt, amelyek szükségszerűen és előrejelezhetően követték egymást (akoluthia). Mindez azt is jelentette, hogy a természet dinamikus entitás, amely gyökeres átalakulásokon mehet keresztül hosszú története során. A kozmosz egész más struktúrával rendelkezett a teremtés első napján, mint az ötödik napjának reggelén. Ám a természet nemcsak Istentől, hanem az emberek szabad akaratától is függ: Ádám és Éva bűnének következtében a paradicsomi állapot odalett, és az emberekre valamint az állatokra is gyötrelmes, fájdalmas, és küzdelmekkel teli élet várt. Ezt a változást ugyanúgy az akoluthia (egymásra következés) törvénye irányította, mint az égitestek keletkezését. Nüsszai Szent Gergely számára a természet nem egy örök és megváltoztathatatlan rend, hanem egy irreverzibilis folyamat volt.
Ezek után nem is olyan meglepő, hogy a modern természettudományokhoz közelebb áll Gergely ókeresztény teremtés-teológiája, mint az arisztotelészi természetfilozófia. Arisztotelész világegyeteme statikus, az ókeresztény teológusok viszont a bibliai teremtéstörténet alapján egy dinamikusan változó, keletkező és pusztuló világegyetemet gondoltak el.
Teremtés és tudatfilozófia
Gergely művében a teremtés ontológiája, mint fentebb láttuk, két alapvető létezőtípusra redukálódik: az élettelen anyagra és az isteni tudatra. Gergely egyik barátja és követője, a pontoszi Evagriosz (i. sz. 345-399) a Kephalia Gnósztikában a következőképpen foglalta össze az „másodlagos létezők,” vagyis a testek, és az „elsődleges létezők,” vagyis a szellemi lények közötti különbséget: „Nincs olyan másodlagos létező, melyet tudás illetne, sem olyan elsődleges létező, amely eredendően helyhez kötött lenne.” Evagriosz megállapítása szerint a szellemi létezők legfőbb jellemzője, hogy „tudással” vagyis tudattal rendelkeznek, de hellyel nem, míg a testi létezők térben vannak, de tudatuk nincs. Nem alaptalan, ha erről René Descartes (1596-1650) híres-hírhedt megkülönböztetése jut eszünkbe, ő volt az, aki a térbeli-anyagi dolgokat (res extensa, magyarul „kiterjedt dolog”) radikálisan elválasztotta a gondolkodó-tudatos lényektől (res cogitans, magyarul „gondolkodó dolog”).
Gergely Az ember teremtéséről című művében a modern tudatfilozófiákra emlékeztető módon írta le az emberi szellemet (núsz):
„Mekkora lehet az a belső tér, melybe mindaz beárad, ami a halláson keresztül betódul? Miféle gyorsírók jegyzik le a belé áradó szavakat? Mekkora a hallásba belehelyezett gondolatok tartálya? (...) És mintha (az emberi szellem) egy tágas város lenne, mely különböző kapukon fogadja magába látogatóit, s nem is csődül mindenki egy helyre ebben a városban, hanem egyesek a piacra, mások a házakba, ismét mások a gyűlésekre, a széles utcákra vagy közökre, vagy éppen a színházba igyekeznek, ki-ki a szándékának megfelelően. Ilyennek látom a szellem belénk telepített városát is, melyet az érzékek különféle bejáratain keresztül töltenek meg a látogatók” (ford. Vanyó László).
Gergelynek szembe kellet néznie az anyag és a tudat közötti viszony filozófiai problémájával is: ha a szellem gyökeresen különbözik az anyagtól, akkor az emberi szellem hogyan kötődik az emberi testhez? Ezt a problámát Gergely olykor megoldhatatlannak nyilvánítja: az emberi szellem természete „felfoghatatlan”, és így azt sem érthetjük meg, hogyan kapcsolódik a testhez. Másutt levezethetőnek tekinti az anyag létezését a szelleméből: ahogy tudatunk képes az anyagi dolgokból azok tulajdonságait elvonatkoztatni, úgy az isteni tudat képes az elvont tulajdonságokból anyagi létezőket összerakni, és így az anyag mégsem különbözik radikálisan a tudattól A neves filozófiatörténész, Richard Sorabji szerint Gergely gondolatmenete ezen a ponton George Berkeley (1685-1753) filozófiai álláspontját előlegezi meg.
Kreacionizmus és teremtés-teológia
Gergely teremtésteológiája alapvetően különbözik a modern kreacionizmus különféle válfajaitól. A modern kreacinoisták a tudományos magyarázatokban található „hézagokat” próbálják természetfeletti elvekkel betölteni – bírálóik szerint a „hézagok istenében” (God of Gaps) hisznek –, Gergely elképzelése szerint viszont Isten nem avatkozott bele a természetes folyamatokba, hanem hagyta azokat az „egymásra következés” elvének megfelelően lezajlani. Más szóval Gergely nem hitt abban, hogy egy „intelligens tervező” beleavatkozott volna a természeti folyamatokban például az élet vagy az ember keletkezésekor, bár abban természetesen hitt, hogy a világegyetem a maga egészében Isten akaratából jött létre, és abban is hitt, hogy a bibliai teremtéstörténet pontosan írja le az általunk ismert világ létrejöttének foyamatát (ez a folyamat Gergely szerint hat napig, vagyis 6x24 óráig tartott).
Ahol a Biblia szó szerinti értelme ellentmondásban volt a tudományos eredményekkel, Gergely a Biblia szövegét értelmezte át, és nem a tudományos eredményeket bírálta felül. Ezt az elvet egyik legfontosabb követője, a már említett Ióannész Philoponosz, a Föld alakjának kérdésére alkalmazta: mivel tudományosan bizonyított, hogy a Föld nem lapos, ezért azok a bibliai versek, amelyek a Föld laposságát látszanak feltételezni nem szó szerint értendők, „a próféta nem csillagászatot akart tanítani” írja Philoponosz az egyik ilyen verssel kapcsolatban. Ez az elv, mint alább látni fogjuk, középkori zsidó filozófusok közvetítéssel vált ismertté Európában, és a 17. századi tudományos forradalomban is szerepet játszott.
Teremtéstörténet és tudományos forradalom
Nüsszai Szent Gergely és Ióannész Philoponosz fentebb idézett művei szinte teljesen ismeretlenek voltak a középkori Európában, de a Közel-Keleten nagy hatást fejtettek ki. Edesszai Jákob (kb. i. sz. 640-708) szírül írt értekezése a teremtés hat napjáról Gergely és Philoponosz elképzeléseit nemcsak a keresztény, hanem a zsidó gondolkodók számára is közvetítette. A kora-középkori zsidó teremtéskommentárok, Daud al-Muqammasz, Szaadja gáón és al-Qirqiszáni írásai valószínűleg eljutottak Maimonideshez, aki a Tévelygők útmutatója című, nagy hatású könyvében általánosan is megfogalmazta azt az elvet, hogy a bibliai szövegeket a tudományosan bizonyított tételekkel összhangban kell értelmezni, még akkor is, ha a szó szerinti értelmüket ezért fel kell áldozni.
Maimonides munkáját már a 13. században lefordították latinra. Maimonides olvasói közé tartoztak a skolasztika legkiválóbb képviselői, így Aquinói Szent Tamás, Nagy Szent Albert vagy Eckhardt mester. A 13. századot követően általa megfogalmazott elv, nevezetesen, hogy a Bibliát a tudományosan bizonyított igazságokkal összhangban kell értelmezni, széles körben ismert volt.
Galilei is hivatkozott rá Krisztina lotaringiai hercegnőhöz 1615-ben írt híres levelében, amelyben kifejtette, hogy tudományosan bizonyított igazságoknak nem mondhatnak ellent a helyesen értelmezett bibliai szövegek, és ezért nem lehet tudományos következtetéseket a Biblia alapján elutasítani. De erre az elvre hivatkozott Roberto Bellarmino bíboros is, aki bírálta Galileit, de védte is az inkvizíciótól. Bellarmino azzal érvelt, hogy mivel nincs konszenzus a csillagászok között Kopernikusz és Galilei elméletének helyességéről, ezért nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a Föld mozog, és így a vonatkozó bibliai passzusokat, amelyek azt állítják vagy implikálják, hogy a Nap kering a Föld körül, továbbra is szó szerint kell értelmezni. Ugyanakkor Maimonides fentebb említett elvével összhangban Bellarmino elismerte, hogy ha kétség kívül bebizonyosodna, hogy a Föld kering a Nap körül, akkor a Szentírást is ennek megfelelően kellene értelmezni. Így Bellarmino nem tekintette ab ovo eretnekségnek Galilei álláspontját, és engedélyezte Galileinek, hogy elméletét hipotézisként (de nem igazságként) tanítsa. Így az ókeresztény teremtésteológia – középkori zsidó közvetítéssel – a kora újkori tudományos forradalom egyik előmozdítója volt.
Ez az írás a CEU Középkortudományok tanszékén 2022 októberében tartott előadáson alapul. Szeretnék köszönetet mondani Geréby Györgynek és Perczel Istvánnak az előadáshoz fűzött hasznos megjegyzéseért valamint Faragó Szabó Istvánnak gondos javításaiért és értékes javaslataiért.
A szerző az olomouci Palacky Egyetem judaisztikai tanszékének oktatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: